MBMAGYAR BETYÁR
Reformkor, 1848, kiegyezés

6.2.4

Nemzetiségi háborúk

Reformkor, 1848, kiegyezés · 1825–1867

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Nemzetiségi háborúk
Illusztráció

Nemzetiségi háborúk

A „nemzetiségi háborúk” kifejezés gyakran egyetlen képet idéz: egy egységes, Bécsből irányított „nemzetiségi lázadást”, vagy – a másik oldal emlékezetében – egyoldalú vérengzést. Valójában 1848 tavaszától 1849 nyaráig több, egymástól eltérő fegyveres konfliktus zajlott a Délvidéken, Erdélyben és a Felvidéken, és mindegyikben mindkét oldalon voltak áldozatok.

A három front nem egyetlen összeesküvés része volt. 1848 tavaszán mindhárom nemzeti mozgalom előbb politikai követelésekkel lépett fel – a szerbek Karlócán, a románok Balázsfalván, a szlovákok Liptószentmiklóson –, és a nagyobb fegyveres összecsapások jórészt csak ezután következtek. A régebbi magyar felfogás az egészet a bécsi udvar művének tartotta. A kutatás egy része szerint a mozgalmakat nem az udvar szervezte, a békítés kudarcában azonban a kamarillának döntő része volt; egy másik értékelés szerint Bécs nélkül Erdélyben nem lett volna polgárháború.

A Délvidéken 1848 áprilisában szerb zavargások törtek ki: április 24-én Nagykikindán, április 26-án Óbecsén. A szerb nemzeti gyűlés május 13–15-én Karlócán ült össze (egy feldolgozás május 14–15-re teszi). Josif Rajačić karlócai érseket pátriárkává, Šupljikac császári tábornokot vajdává kiáltották ki, és a Szerémségre, Baranyára, Bácskára és a Bánságra kiterjedő szerb vajdaságot követeltek. A mai feldolgozások szerint a szerbek e terület lakosságának negyedét sem tették ki.

A magyar kormány a karlócai határozatokat érvénytelennek tekintette. Egy hadtörténeti közlés szerint Hrabovszky János királyi biztos június 10-én azt felelte a szerb küldöttségnek, hogy „politikai szerb nemzetiség Magyarország, sőt az egész monarchia térképén nem létezik”. Két nappal később Karlócánál a péterváradi helyőrség körülbelül 1100 fős különítménye és a szerb felkelők csaptak össze; egy feldolgozás ezt az ütközetet a szabadságharc első csatájának tartja.

Már ez az első ütközet is mutatja, mennyire bizonytalanok a számok. Az egykorú hírek szerint az első magyar jelentés körülbelül 300 elesett felkelőről szólt, a másnapi már csak 20–25-ről, a szerb források pedig 11 szerb és 15 katona haláláról tudnak. A felkelőket a szerb fejedelemség is támogatta: Knićanin vezetésével körülbelül 4000 fős segélycsapat érkezett. A harc súlypontja ezután a felkelők megerősített központja, Szenttamás lett.

Szenttamást 1848-ban háromszor támadták meg sikertelenül: július 14-én Bechtold altábornagy vezetésével, augusztus 19-én és szeptember 21-én. A két utóbbi a kitűzött nap; az oszlopok éjfél után indultak, így a harc napja egy nappal eltolódhat. A második kudarc után Perczel Mór augusztus 21-én az országgyűlésben árulást emlegetett. December 15-én az uralkodó megerősítette Šupljikac vajdai és Rajačić pátriárkai címét; Šupljikac december 27-én meghalt.

1849-ben a délvidéki háború mindkét oldalon a polgári lakosságot is sújtotta. Február 1-jén Zentán a szerbiai önkéntesek betörése egy feldolgozás szerint 2000 polgári áldozatot követelt; ez a szám egyetlen mai munkából ismert. Április 3-án Perczel csapatai bevették Szenttamást; a szerb veszteség Klapka szerint 2000, egy másik forrás szerint körülbelül 1000 fő volt, és a város még aznap leégett. Június 11–12-én, Jellačić támadásakor a péterváradi hídfő és vár ágyútüze felgyújtotta Újvidéket, amely leégett.

A horvát szál a háború szempontjából két lépésben vált el: Jellačić bán április 20-i kiáltványa a Magyarországgal való kapcsolat felbontását jelentette be, a június 5-én megnyílt zágrábi tartománygyűlésen pedig szerb küldöttek is részt vettek. A bán szeptember 11-i drávai átkelése és következményei már Pákozd történetéhez tartoznak. A Szerb Vajdaságot végül nem a háború döntötte el: az uralkodó 1860. december 27-én szüntette meg.

Erdélyben a románok 1848. május 15-én (ószerint május 3-án) Balázsfalván tartották nemzeti gyűlésüket; előző nap Simion Bărnuţiu a balázsfalvi templomban mondott beszédet. A résztvevők számát a kortársak 30–40 ezerre tették, egy régebbi hadtörténet mintegy 15 000-re. Az esküben a császárhoz és a román nemzethez való hűség mellett „az összes erdélyi nemzetek” megbecsülése is szerepelt. A 16 pont utolsója azt kérte, hogy Erdély és Magyarország uniójáról addig ne tárgyaljanak, amíg a románok nincsenek képviselve az országgyűlésen.

Az első véres összecsapás június elején, egy feldolgozás szerint június 2-án Mihálcfalván történt: a székely határőrök sortüzet adtak a földesúri legelőt elfoglaló falu népére. Az összecsapásnak tucatnyi áldozata volt, elsőként egy határőr. A román történetírás egy része egyoldalú magyar vérengzésnek tartja, a kutatás egy része szerint viszont kétoldalú összecsapás volt. A két értelmezés ma is egymás mellett áll, és jól mutatja, hogy a „ki kezdte” kérdésére nincs egyszerű válasz.

Ősszel a konfliktus polgárháborúvá szélesedett. Szeptember 13-án Naszódon Urban alezredes, a II. román határőrezred parancsnoka felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak; a szeptemberi balázsfalvi gyűlés után Erdélyt prefektúrákra osztották, és mindegyikben román légiót kezdtek szervezni. Október 16-án megnyílt az agyagfalvi székely nemzeti gyűlés, október 18-án pedig Puchner Antal a császár nevében átvette a főhatalmat. Agyagfalvát a román történetírás egy része a polgárháború kiváltójának tartja, mások szerint időrendben a népfelkelés kezdete után ült össze.

Októberben Kisenyeden a román felkelők két napig ostromoltak egy udvarházat, ahová körülbelül száz nemes menekült a családjával. A megöltek számát a források eltérően adják: egy régebbi hadtörténet október 15-re teszi az eseményt, és körülbelül 400 menekültből körülbelül 140 megöltről ír. Zalatna magyar nemzetőrségének lefegyverzését a katonai vezetés a román népfelkelésre bízta, és a bányaváros kincstári olvasztókohójával együtt lángba borult; a pusztulás pontos napja bizonytalan.

A legismertebb pusztítás Nagyenyedé. 1849. január 8-án és a következő napokon a román felkelők megrohanták és felégették a várost, a kollégiummal és annak könyvtárával együtt. Szilágyi Farkas, aki gyermekként menekült el, 1891-es helyi monográfiájában a két támadó tábort körülbelül 16 000 főre, a városban maradt fegyvertelen lakosságot körülbelül 3900–4000 főre tette. A nagyenyedi református egyház január 8-án tartotta a pusztulás emléknapját; ez a nap a hagyományos dátum.

A nagyenyedi áldozatok száma jól mutatja a források szórását. Viskóczi Henrich névsora 351 nevet tartalmaz, Molnár esperes 558 áldozatról tud, a városi tanács „közel 600”-ról, Váradi Sámuel főorvos „hétszáznál több” meggyilkoltról, Maszák Hugó 800-ról, Jakab Elek pedig az egykorú hírlapokból átvett, 2000 fölötti számot közöl. A helyi monográfia a nyolcszázat tartja valószínűnek, a kétezret tévesnek, mert abban a szétszéledt enyedieket is halottnak számolták.

Ugyanez a monográfia Molnár görögkatolikus esperes adatát is közli: 1849 első felében 58 román halt meg Enyeden, közülük 29-et az 1849 tavaszán odahelyezett magyar helyőrség lőtt agyon; a szerző ezt a számot alacsonynak tartja. Bem József, akinek erdélyi hadjárata a téli hadjárat történetéhez tartozik, amnesztiát hirdetett, és Nagyenyedért sem állt bosszút. A monográfia tehát elfogult hangú, de a román áldozatokról is ad adatot.

1849 tavaszán Ioan Dragoş képviselő közvetíteni próbált az érchegységi román ellenállás és a magyar kormány között. Hatvani Imre támadása Abrudbánya ellen kudarcba fulladt; Hatvani kivégeztette Ioan Buteanut, Petru Dobrát pedig „szökés” közben ölték meg, pedig mindketten tárgyalni akartak. Abrudbánya magyar lakói közül is sokan elpusztultak. Egy mai összefoglalás szerint az 1850–51-es népszámlálás előtt Nagyenyed, Abrudbánya és Zalatna lakosságának egyharmada-fele a polgárháború áldozata lett.

Június 6-án a magyar minisztertanács programként tűzte ki a nemzetiségek „kibékítését”, ennek ellenére Kemény Farkas kéthetes „havasi hadjáratot” vezetett. Vasvári Pál július 6-án Mariselnél, az érchegységi harcokban esett el. Az ellenállás megtestesítője Avram Iancu volt, akinek alakja körül már életében legendák szövődtek. Június végén egy magyar tisztnek írt, csak egy mai feldolgozás fordításából ismert levele szerint „köztünk és köztetek a fegyverek sohasem dönthetnek”. A partiumi és bánsági románok közben jórészt a magyar forradalom mellett maradtak.

A Felvidéken a szlovák nemzeti mozgalom 1848. május 10-én Liptószentmiklóson 14 pontos kérvényt fogadott el „A szlovák nemzet kívánságai” címmel; ez politikai program volt. A fegyveres akciót a szeptember közepén Bécsben megalakult hattagú Szlovák Nemzeti Tanács irányította. A 300–500 fős „szlovák” légióban egy mai feldolgozás szerint legfeljebb 50 szlovák önkéntes volt. A szlovák történetírás a szeptemberi eseményeket szlovák nemzeti felkelésnek nevezi, a kutatás egy része a légió összetételére és a lakosság távolmaradására hivatkozva árnyaltabb képet ad.

Szeptember 19–21. között Miaván Ľudovít Štúr kihirdette a szlovák nemzet függetlenségét a magyaroktól, szeptember 21-én pedig körülbelül 2000 fegyveres Brezovára vonult; létszámuk átmenetileg 5–10 ezerre nőhetett, de a szlovák lakosság zöme nem csatlakozott. Szeptember 27-én körülbelül 800 óturai lakos nemzetőrökkel együtt harcolt Hurban csapata ellen, és szeptember 29-én a felkelők elhagyták az országot. A szlováklakta megyék 1848 október és december között csaknem 10 000 újoncot és 115 000 nemzetőrt adtak a magyar oldalnak.

Budatinnál 1848. december 11-én a császári különítmény, Hurbanék oldalán 220 szlovák önkéntessel, megverte a körülbelül 3000 fős, főleg szlovák népfelkelőkből álló magyar sereget; szlovákok tehát mindkét oldalon fegyvert fogtak. 1849. április 7-én Beniczky Lajos kormánybiztos Eperjesnél megverte Bloudek körülbelül 1000 fős szlovák szabadcsapatát. A szlovák szabadcsapatokat végül 1849 őszén császári paranccsal feloszlatták, és november 21-én Pozsonyban tették le a fegyvert.

Az erdélyi áldozatok számáról több réteg maradt fenn. Egy 1849 végén, Gyulafehérvárott, kártérítési céllal készült beadvány 40 000 román halottat mondott; ez becslés volt, falvanként tíz halottal és további 10 000 elesettel számolt, és két mai magyar recenzió megalapozatlannak tartja. A bécsi kormány összeírása 4834 polgári áldozatot ad – 4425 román, 244 szász és 165 magyar –, de ebbe bíróság által elítéltek is bekerültek.

A 19. századi összesítések közül George Bariț 6000 román áldozatot mutatott ki, E. A. Bielz 1857-es szász statisztikája 18 ezerre tette az összes erdélyi áldozatot. A mai magyar történetírás egy része Erdélyben 14–15 ezer polgári áldozattal számol, ebből 7500–8500 magyar, és nagyjából ugyanennyi elesett katonával. A román történetírás egy része 4:1 arányú román túlsúlyt és 10–12 ezer magyar áldozatot ad. A polgári halottak és az elesett katonák számai külön sorok.

A számok eltérése a források természetéből fakad. A kártérítési beadvány becslésre épült, a hírlapi számok a szétszéledt lakókat is halottnak vették, a hivatalos összeírásba elítéltek is bekerültek. A két nemzeti emlékezet ráadásul más eseményeket állított előtérbe: a közkeletű magyar kép Kisenyedet, Zalatnát, Nagyenyedet és Abrudbányát, a közkeletű román kép a magyar megtorlást és a negyvenezres számot. A jelszavakat is a hagyomány őrizte: egy 1861-es erdélyi munka szerint Iancu állítólag ezt kiáltotta: „Örökváltság ingyen vagy halál”.

A megbékélés kísérlete 1849 nyarán, megkésve indult. Július 14-én Szegeden Kossuth és Nicolae Bălcescu jóváhagyta a magyar–román „Kibékülési terv”-et. Első pontja szerint a hivatalos iratokban a „Román” név szerepel, a harmadik szerint a magyar nyelv „diplomaticai” használata csak az országgyűlési, közigazgatási és kormányzati ügyekre terjedt volna ki. A terv általános bűnbocsánatot ígért a két héten belül fegyvert letevőknek. A kiadás szerkesztői fejléce szerint Szemere és Batthyány Kázmér részvételével hagyták jóvá.

Ugyanaznap Kossuth utasítást küldött Bemnek: Bălcescu és Cezar Bolliac román légió felállítását ajánlotta, ő az ajánlatot „szívesen aláírta”, a részleteket pedig Bemre bízta. A légiót a „nemzeti előítéletek” leszerelése eszközének tekintette. Egy mai feldolgozás által idézett egyezmény szerint a légió a szabadságért és függetlenségért harcol, „de sohasem valamelyik nép nemzetisége ellen”. Bălcescu és Eftimie Murgu közvetítési kísérlete azonban nem járt eredménnyel, és a megbékélés a gyakorlatban nem valósult meg.

Július 28-án a szegedi országgyűlés Szemere Bertalan javaslatára határozatot hozott a nemzetiségekről; kormányzati hátteréről a Szemere-kormány története szól. A szöveg „határozatképen” fogalmaz, a jogi gyűjtemény VIII. törvénycikként közli. Kimondta „minden népiségek nemzeti szabad kifejlődését”, a magyart „diplomatiai nyelvnek” tartotta meg, de a községekben, iskolákban, nemzetőrségben és kérvényekben biztosította az anyanyelv használatát. A mai történetírás egy része Európa első nemzetiségi törvényének nevezi.

A határozat két héttel a világosi fegyverletétel előtt született, ezért nem léphetett életbe. A háborúk mérlege így kettős: a délvidéki, erdélyi és felvidéki harcok egymás mellett, eltérő okokból zajlottak, mindkét oldalon polgári áldozatokkal, és a számok ma is forrásrétegek szerint térnek el. Iancu levele, a július 14-i terv és a július 28-i határozat azt mutatja, hogy a megegyezés gondolata megszületett, de későn.

Gyakori kérdések

Mi történt Nagyenyeden 1849 januárjában?
A legismertebb pusztítás Nagyenyedé. 1849. január 8-án és a következő napokon a román felkelők megrohanták és felégették a várost, a kollégiummal és annak könyvtárával együtt. A nagyenyedi református egyház január 8-án tartotta a pusztulás emléknapját; ez a nap a hagyományos dátum.
Mi történt a balázsfalvi nemzeti gyűlésen 1848-ban?
Erdélyben a románok 1848. május 15-én (ószerint május 3-án) Balázsfalván tartották nemzeti gyűlésüket; előző nap Simion Bărnuţiu a balázsfalvi templomban mondott beszédet. Az esküben a császárhoz és a román nemzethez való hűség mellett „az összes erdélyi nemzetek” megbecsülése is szerepelt.
Mi lett az 1849. július 28-i nemzetiségi határozat sorsa, és mit mutat Avram Iancu június végi levele és a július 14-i Kibékülési terv?
A mai történetírás egy része Európa első nemzetiségi törvényének nevezi. A határozat két héttel a világosi fegyverletétel előtt született, ezért nem léphetett életbe. Iancu levele, a július 14-i terv és a július 28-i határozat azt mutatja, hogy a megegyezés gondolata megszületett, de későn.

Források

  1. A magyar–román megbékélés tervezetének Kossuth és Bălcescu által jóváhagyott politikai rendelkezései (1849. július 14.). In: Kossuth Lajos üzenetei.
  2. Kossuth utasítása Bem József altábornagynak a magyar–román megbékélésről és a román légióról (Szeged, 1849. július 14.). In: Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848–1849-ből.
  3. 1849. évi VIII. törvénycikk a nemzetiségekről (Szeged, 1849. július 28.). In: Ezer év törvényei. Közli: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerk. Beér János. Budapest, 1954. 868–869.
  4. Szilágyi Farkas: Nagy-Enyed pusztulása 1849-ben. Korrajz. Nagy-Enyed, Wokál János könyvnyomdája, 1891.
  5. Köpeczi Béla (főszerk.) – Szász Zoltán (szerk.): Erdély története három kötetben. III. 1830-tól napjainkig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986. – X. Erdély a forradalomban és a szabadságharcban (1848–1849).
  6. Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 21. Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harcának katonai története.
  7. Varsányi Péter István: A karlócai ütközet (Ujabb adalékok a szabadságharc első csatájához). Hadtörténelmi Közlemények 27. évf. (1980) 3. sz. 455–463.
  8. Gulyás László: Szerb etnoregionalista törekvések 1848–1849. Közép-Európai Közlemények 5. évf. (2012) 1. sz. 55–64.
  9. Marjanucz László: Megjegyzések a Szerb Vajdaság történeti problémájához. Közép-Európai Közlemények 14–15. sz. 40–46.
  10. Herczegh Géza: Európa és a magyar-kérdés 1848-ban. Magyar Szemle 2019. 11–12. sz. 45–52.
  11. Kiss László: Magyarellenes szlovák fegyveres megmozdulások 1848–1849-ben. Aetas 21. évf. (2006) 2–3. sz. 132–153.
  12. Vincze Zoltán: Egy igaz könyv 1848–1849 erdélyi sorskérdéseiről. Erdélyi Múzeum 61. köt. (1999) 1–2. füz.
  13. Egyed Ákos: Tudat és történelem. Egy könyvről, amely csak árthat megbékélési törekvéseinknek. Korunk 1997. július.
  14. Ablonczy Balázs: Sérelem, jogfolytonosság, frusztráció. Alsó-Fehér vármegye menekült törvényhatósága Budapesten, 1919–1921. Kisebbségkutatás 17. évf. (2008) 2. sz.
  15. Jeszenszky Géza: Kísérletek a magyarországi nemzetiségi kérdés rendezésére, 1848–1918. Kisebbségvédelem – Minority Protection XII. (2025) 7–45.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak