Orosz intervenció
A közkeletű emlékezetben az 1849-es orosz intervenció gyakran egyetlen naphoz és egyetlen létszámhoz kötődik: mintha a cár egyszerre, egyértelmű számmal »bejött« volna, és ezzel azonnal eldőlt volna a háború. A források ennél rétegesebbek: a döntés, a bevonulás és a létszámok nem egy síkon állnak.
A döntés és a bevonulás nem esik egybe. A segélykérés és a cári válasz 1849 tavaszán, áprilistól májusig formálódik; a tömeges orosz bevonulás csak június közepén indul; a magyar kormány óvása május közepén, a népfelkelési mozgósítás pedig június végén szólal meg. Az alábbiak a diplomáciai lépcsőt, a bevonulás fő vonalát és a létszámok forrásrétegeit tartják külön — a fegyverletétel, a megtorlás és a nemzetiségi fegyveres konfliktusok menete más helyre tartozik.
A feldolgozások szerint 1849. március végére egyre világosabbá vált, hogy az osztrák haderő egyedül nem bír a magyar fegyveres ellenállással. Az intervenciót előkészítő tárgyalások március végén megkezdődtek. Egy összefoglaló szerint Windisch-Grätz március 24-én legalább ötvenezer orosz katona beavatkozását tartotta szükségesnek. Április 21-én történt a segítségkérés: egy feldolgozás Schwarzenberg Paszkievicshez intézett félhivatalos kéréséről beszél, más összefoglalók hivatalos kérésként fogalmaznak — a szóhasználat eltérése nyitva marad.
I. Ferenc József 1849. május 1-jén sajátkezű levélben fordult I. Miklós cárhoz a segítség ügyében. A levél teljes szövege e helyen csak közvetve, feldolgozások említésén át ismert; a tény több összefoglalóban szerepel. Ugyanezen a napon egy összefoglaló szerint Baltalimánban orosz–török szerződést kötöttek a dunai fejedelemségek ügyében. A két esemény egy napon áll, de a források nem olvassák össze őket egyetlen döntő nappá.
A cár a feldolgozások szerint nem kis, osztrák parancsnokság alá tartozó segéderőt akart, hanem önállóan is döntőképes erőt. A mai hadtörténeti összefoglalók szerint körülbelül kétszázezer katonát rendelt Magyarországra, és további körülbelül nyolcvanezer főt helyezett készültségbe. Ez a szám nem azonos a későbbi kormánykiáltványok létszámaival: a rétegek külön állnak, és a különbséget az egykorú magyar hivatalos szövegek maguk nem magyarázzák. A mai történetírás többsége szerint a cár azért küldött nagy, önálló haderőt, mert nem akart kis segédcsapatot osztrák parancsnokság alá adni.
I. Miklós 1849. május 9-én Szentpétervárott nyilatkozatot bocsátott ki a beavatkozásról. A nyilatkozat teljes szövege itt csak idézeteken át ismert: eszerint az osztrák császár »közös ellenségünk ellen« kért segítséget, a cár pedig nem tagadta meg, és parancsot adott a »lázadás« elnyomására. Egy angol nyelvű áttekintés egy helyen május 8-i manifesztumot említ — a dátumeltérés nem simítható el. A végleges megállapodást a feldolgozások szerint május 21-én Varsóban kötötték meg.
A varsói uralkodói találkozóhoz teátrális legendák is kapcsolódnak: Ferenc József állítólagos kézcsókja vagy letérdelése a cár előtt. Az egykorú magyar hivatalos szövegek és a rendelkezésre álló elsődleges közlések ezt a gesztust nem igazolják. A megállapodás ténye a feldolgozásokban áll; a látványos jelenet hagyományréteg marad, nem bizonyított naplóadat. A kutatás egy része a lengyel kérdés és a legitimista elv szerepét is hangsúlyozza a döntés körül.
Az 1833-as münchengrätzi háttér a feldolgozások szerint az osztrák–orosz katonai együttműködés politikai kereteként jelenik meg. Brit vagy francia beleegyezés nélkül a beavatkozás európai konfliktusveszélyt is hordozott; egy összefoglaló szerint a brit reagálás inkább a gyors befejezést várta. A diplomáciai döntés így nem csupán két udvar magánügye volt; a nyugati hatalmak tényleges válaszának részleteit a források e helyen nem bontják ki.
Debrecenben 1849. május 18-án Kossuth Lajos kormányzó és gróf Batthyány Kázmér külügyminiszter ünnepélyes óvást tett közzé az orosz avatkozás ellen. Az óvás szerint hadüzenet nélkül orosz fegyveres tömegek mutatkoznak Galícia és Krakkó területén, és a Habsburg-ház orosz szövetséggel akarja visszaszerezni hatalmát. A nemzet — a szöveg szerint — inkább elvérez, mint meghajol. Az óvás a betörés előtt keltezett: a tömeges bevonulás tényét a június végi kiáltványok közlik.
Keretként annyi jegyezhető, hogy 1849. január–februárjában már voltak orosz helyőrségek Erdélyben, Brassóban és Nagyszebenben, Lüders parancsnoksági körében. Ez a jelenlét a nagy júniusi intervenció előzménye, nem a fősereg bevonulása, és aktív hadműveleti fővonalként itt nem részletezett. A fősereg és a tömeges bevonulás június közepén indult el más irányokból; a januári helyőrség és a júniusi hadjárat nem olvasható össze egyetlen történetté.
A tömeges bevonulás június közepén indult; a források június 15-ét, 17-ét és — Erdélynél — 18-át említenek, és e helyen egyik nap sem emelhető ki »a« bevonulás napjaként. Egy hadtörténeti szintézis szerint Rüdiger III. hadteste június 15-én indult el Neumarktból; egy levéltári összefoglaló a felvidéki betörés kezdetét ugyanezen napra, az erdélyi nagyszámú bevonulást június 18-ra teszi; egy angol áttekintés a tömeges intervenció kezdetét június 17-re datálja.
Ivan Fjodorovics Paszkievics — a forrásokban Paskievits, Paskevich alakban is — vezette a Magyarországra rendelt orosz fősereget. A hadtörténeti szintézis szerint a fősereg zöme június elején Neumarkt és Dukla tájékán állt a magyar határ mellett; a főerő Dukla felől Eperjes–Kassa–Miskolc irányába nyomult. Grabbe különítménye az Árva–Vág vonalon működött; Erdély felé Lüders és Grotenhjelm irányában számolt a terv. A vonalak nem olvashatók össze egyetlen duklai oszloppá.
A felvidéki előrenyomulás állomásait a hadtörténeti szintézis napi bontásban adja. Eszerint Bártfa június 19-én, Eperjes június 23-án, Kassa pedig június 24-én került orosz kézre, utóbbi puskalövés nélkül. A szintézis másodlagos rekonstrukció: nem kortárs hadijelentés, ezért a napi állomások a forrásrétegükkel együtt értendők. A fővonal a Felvidéken át Kassa–Miskolc–Debrecen felé vezetett tovább; a Tokaj–Debrecen irány a szintézis szerint a IV. hadtest vonala.
Görgey Artúr emlékirata szerint június 21–22. táján, még Aszódon kapta az első híreket arról, hogy több orosz seregtest Dukla felől betört az északi határon. Június 26-án Wysocki Eperjes–Kassa körüli jelentése után már egyértelműnek tartotta, hogy a dukla–kassai vonalon az oroszok »osztatlan főereje (állítólag 60–70 000 ember)« nyomul az ország belseje felé. Az »állítólag« a szövegben is bizonytalanságot jelöl: nem pontos hadrend, hanem értesülés.
A június 26-i minisztertanácson Görgey emlékirata szerint javasolta a veszély nyilvános közlését, a seregek összevonását a Duna jobb partjára Ausztria ellen, és az orosz előrehaladás késleltetését békés alkudozások megkísérlésével. Az emlékirat az 1850-es években készült apologetikus mű: a tanács és a későbbi manőverek leírása a saját stratégiai javaslatainak igazolására is szolgál. A javaslat tartalma forrásolt; a motiváció olvasata nyitva marad.
A kormány 1849. június 27-én népfelkelési, »keresztes« népháborús kiáltványt bocsátott ki. A kormánykiáltvány szerint Galíciából Árva, Szepes, Sáros és Zemplén megyéken át »mintegy 46 000 főnyi« orosz sereg nyomul előre, és Erdélybe is betörtek orosz seregek Bukovina és Moldva felől. A szöveg az ausztriai császárt nevezi meg behívóként, és általános népfelkelést rendel el. A »mintegy 46 000« propaganda- vagy részleges létszám: nem azonos a cári döntés kétszázezres képével.
Másnap, június 28-án megjelent a »Kiáltvány Európához« — a közlés szerint Kossuth Lajos, a bevezető szerint Szemere Bertalan közreműködésével. Eszerint a Habsburg-ház másodszor fordul orosz segítséghez, és »Brassótól kezdve Lembergen keresztül Bécsig 120,000-ből álló muszkahad« tört be. A kormány kijelenti, hogy nem teszi le a fegyvert, és Európa alkotmányos kormányaihoz, népeihez fordul. A százhúszezer is forrásréteg: más szám, más szöveg, más politikai címzett.
A létszámok tehát négy síkon állnak egymás mellett. A június 27-i kormánykiáltvány körülbelül negyvenhatezer főt említ a felvidéki oszlopnál; a június 28-i Európa-kiáltvány százhúszezret »Brassótól… Bécsig«; Görgey emlékirata »állítólag« hatvan–hetvenezer főt a dukla–kassai főerőnél; a mai hadtörténeti összefoglalók körülbelül kétszázezret Magyarországra és további nyolcvanezret készültségben. Egyik szám sem írható a másik »igaz« magyarázataként; a különbség forráskritikai kérdés marad, nem elsimítható adat.
Debrecen a források szerint 1849. július 3. körül került orosz kézre; a hadtörténeti szintézis önkéntes meghódolást ír. Ugyanezen a napon egy kunhegyesi jegyzőkönyv rögzíti a június 27-i népfelkelési kiáltvány helyi végrehajtásának szabályait. A főseregnél a szintézis Miskolc tájékán súlyos kolera- és élelmezési válságot ír le június végén és július elején — orosz forrás jellegű minősítésekkel, nem magyar hadijelentésként. A veszteségadatok így szintén rétegezettek.
Vácon 1849. július 15-én Görgey Komáromból kivont főereje orosz előőrsökkel, majd zárt orosz erőkkel ütközött. Emlékirata szerint a kivont erő körülbelül huszonhétezer főből állt. Biztos értesülés alapján úgy ítélte, hogy az orosz főhadsereg legnagyobb része áll közvetlenül előtte, ezért Miskolc felé akarja megkerülni, és éjszakai visszavonulást rendel. A váci ütközet e keretben az orosz–magyar főtalálkozás; a nyár végi fegyverletétel menete ide nem tartozik.
Az orosz intervenció tehát diplomáciai döntés, több irányú bevonulás és forrásrétegekben eltérő létszámkép együttese. A fő hadműveleti vonal a Felvidéken át Kassa–Miskolc–Debrecen felé, Erdély felé külön oszlopokkal, az Árva–Vág vonalon Grabbe különítményével rajzolódik ki. A magyar válasz az óvástól a népfelkelési mozgósításig vezet. A segesvári és temesvári ütközetek, a világosi fegyverletétel és a megtorlás külön elbeszélések tárgyai maradnak; itt a bevonulás kerete zárul a váci találkozásnál.
