Temesvár
A közkeletű emlékezet a temesvári csatát gyakran egyetlen képre sűríti: 1849. augusztus 9-én a bánsági fősereg döntő vereséget szenvedett Haynauval szemben, és ezzel a szabadságharc sorsa eldőlt. A források azonban nem egy órát, egy létszámot és egy okot adnak, hanem rétegeket, amelyek egymás mellett maradnak.
Az augusztus 5-i szőregi vereség után Henryk Dembiński altábornagy – Görgey Artúr emlékirata és Julius von Haynau hadijelentése szerint – Arad helyett Temesvár felé hátrált. A döntő összecsapás napja több független forrásban egyezően 1849. augusztus 9. Görgey ugyanezen a napon érkezett Aradra, és ott tudta meg, hogy a fősereg nem az ő irányába, hanem a vár alá vonult. Szőreg itt csak előzmény; a nap tárgya a temesvári ütközet menete.
A magyar főparancsnokságot a csata napján Bem József altábornagy vette át Dembińskitől. Az átvétel órája forrásonként eltér: a mai hadtörténeti rekonstrukció körülbelül 9 órát említ, a résztvevő huszártiszt körülbelül 9–10 órát, az 58. honvédzászlóalj névtelen tisztje körülbelül 10 órát, Haynau hivatalos jelentése és az 1850-es osztrák hadműveleti leírás pedig délben érkezésről beszél. Egyetlen hivatalos óra tehát nem rögzíthető; a rétegek egymás mellett maradnak.
Egy 1874-es Dembiński-kiadásból származó, hadtörténeti rekonstrukcióban idézett párbeszéd szerint Bem Kossuth kinevezésére hivatkozva jött átvenni a vezényletet, Dembiński pedig nehéz keresztként adta át a terhet. Maga a kötet temesvári fejezete e szövegkörnyezetben nem ellenőrzött forrás; a párbeszéd csak közvetve, idézett alakban áll rendelkezésre, és nem dönti el sem az óra kérdését, sem a döntés okának vitáját a források között. A közvetett idézet tehát óvatosan kezelendő.
Bem passzív védelem helyett támadást választott. A résztvevő huszártiszt és a hadtörténeti rekonstrukció szerint megjelenése lelkesedést keltett a seregben, s a magyar vonal reggeltől délután három óráig előrenyomulni látszott. Haynau – az osztrák hadműveleti leírás szerint – eleinte csak utóvédharcra számított, a döntő összeütközést másnapra, augusztus 10-ére várta. A nap tehát mindkét oldalon másként indult, mint ahogyan a bánsági síkon végződött. A várakozás és a támadás így elvált egymástól.
A magyar csatavonal a Nyárád-patak balpartján, Szentandrástól Szakálházáig állt. Az 58. zászlóalj névtelen tisztje szerint középen Guyon Richárd és Wysocki Józef hadosztályai, balszárnyon Kmety György állt. Vécsey Károly hadtestének feladata eredetileg a vár körülzárása volt; a csata napján zöme a csatatérre vonult. Ez a mozgás a várőrség későbbi kitörését megkönnyítette, anélkül hogy önmagában eldöntötte volna a nap kimenetelét a csatatéren.
A küzdelem nagyrészt tüzérségi jellegű volt. Az 1850-es osztrák hadműveleti leírás nagy tüzércsatának nevezi az ütközetet. A mai hadtörténeti rekonstrukció szerint a középen osztrák részről 108, magyar részről 120 löveg is részt vett a nagyszabású ágyúharcban. A számok becslések; a lényeg, hogy a döntés nem egyetlen gyalogrohamban, hanem hosszú tűzpárbajban és szárnymozgásokban keresendő a források rétegeiben. A lövegszámok becslésként maradnak a rekonstrukcióban.
Panjutin (Paniutine, Panyutyin) orosz hadosztálya Haynau seregében harcolt, és több forrás a döntés kulcsszereplőjeként említi. Haynau jelentése a vár felmentését a császári-királyi és az orosz csapatok közös műveleteként írja le. Az 58. zászlóalj tisztje a tartalék csapatok és Panyutyin hadosztályának beavatkozását hangsúlyozza. Az orosz jelenlét itt csak a csatabeli szerep szerint olvasható; a bevonulás egész története más keretbe tartozik. Panjutin neve a jelentésekben több alakban is előfordul.
Franz Liechtenstein herceg IV. hadteste délután lépett fel a magyar jobbszárny ellen. Haynau jelentése szerint körülbelül délután 4 óra tájban jelent meg a tartalékhadtest Hodonynál, Szentandrás felé. A magyar szemtanúk 4–5 óra körülről beszélnek. A szárnytámadás és a tüzérségi fölény együtt olvasható a döntés osztrák rétegével; a magyar emlékiratok más okokat is felsorolnak a nap fordulatáról a csatatéren. A szárnytámadás időpontja forrásonként kissé eltér.
A résztvevő huszártiszt szerint a magyar ütegek töltényhiány miatt hátráltak, s a tüzérek a hanyag intézkedés ellen kifakadtak. Ez a szemtanúréteg az ellátás és a vezetés hiányosságait emeli ki, nem a lovassági vagy gyalogos döntő pillanatot. A töltényhiány, a kimerültség és az irányválasztás vitája így az osztrák tüzérségi magyarázat mellett, külön rétegként áll a forrásképben a magyar oldalon. Az ellátási panasz szemtanúi réteg, nem hivatalos mérleg.
Bem a csata során lovastól esett, vállát ficamította; Guyon jelentése szerint vállperecét törte. Az 58. zászlóalj tisztje is említi a lovasesést. A mai rekonstrukció a vezérvesztést a felbomlás egyik kulcsának tartja: a támadó lendület után a központi irányítás meggyengült. A vezérvesztés azonban nem az egyetlen magyarázat; a tüzérség, a szárnytámadás és az ellátási zavarok vele együtt olvasandók a forrásokban. A vezérlés megbomlása a támadás után vált súlyossá.
Délután 3 óra körül a várőrség Blomberg ezredes vezetésével kitört. Az osztrák hadműveleti leírás szerint zászlót is zsákmányoltak, de a magyar csatavonal akkor még rendezetten állt. A magyar emlékiratok és a hadtörténeti rekonstrukció szerint Vécsey visszaszorította a kitörőket. A várkitörés tehát részsiker és visszaverés között mozog a forrásokban; nem simítható egyetlen döntő pillanattá a nap történetében. A kitörés súlya tehát forrásonként más hangsúlyt kap.
Estére a magyar középpont és jobbszárny felbomlott. A visszavonulás a Vadászerdő, majd Lugos és Remete felé indult. A forráskritikai összegzés és a hadtörténeti rekonstrukció szerint Vécsey és Kmety csapatai fedezték a hátrálást. Haynau jelentése szerint Dembiński, Guyon, Kmety, Vécsey és Bem este 9 körül még a Vadászerdőben voltak. A rendezetlen menekülés képe így több forrásból áll össze a bánságban. A fedező hátrálás részben rendezte a menekülést.
Haynau még aznap estéjén lovassággal bevonult a felmentett Temesvárra. Az 58. zászlóalj névtelen tisztje fáklyavilágot és harsogó zenét is említ a bevonuláskor, a három hónapos ostrom alól felszabadított várba. Haynau a csatát követő napon, augusztus 10-én Temesvárról keltezte hivatalos hadijelentését. A rövid bécsi összefoglaló szerint az ellenség rendezetlenül Lugos felé menekült a felmentés után. A bevonulás a vár felmentésének látható jele volt.
A létszámok és veszteségek forrásonként becslések. A mai hadtörténeti rekonstrukció az osztrák–orosz temesvári csoport harcoló állományát állítólag legfeljebb körülbelül 37 000 főre teszi 240 löveggel; a magyar oldalon Dembiński közvetlen parancsnoksága alatt körülbelül 45 000 főt 151 ágyúval, Vécsey körülbelül 9000 főnyi hadtestén felül. Ezek nem hivatalos országos számok, hanem rekonstrukciós becslések a csatáról és a hadrendekről. A létszámok becslésként, nem hivatalos sorozásként állnak.
Haynau jelentése és az 1850-es osztrák leírás egyezően körülbelül 6000 fogolyról és átállóról beszél. Ugyanez a leírás a szövetségesek veszteségét 11 tisztben, 197 legénységben és 190 lóban adja meg. A magyar fegyverokozta veszteséget hozzávetőleg 300–500 főre, a fegyverelhagyók számát pedig 10 000 fölé becsüli. A számok rétegei nem simíthatók egyetlen veszteségtáblává a források között. A fogolyszám a két osztrák forrásban egyezik.
Egy forráskritikai összegzés szerint Lugoson a körülbelül 50 000 főnyi haderőből csak körülbelül 20–25 000 embert sikerült összeszedni. A közvetlen hadszíntéri következmény egy mondatban: a vár felmentése és a bánsági fősereg felbomlása után a magyar romok Lugos felé menekültek, s a további szervezett ellenállás e sereggel gyakorlatilag lehetetlenné vált a bánságban. A lugosi gyűjtés a felbomlás mértékét mutatja. A forrásrétegek elválnak.
Guyon Richárd augusztus 9-i keltezésű jelentése szerint a temesvári csata elveszett, az ellenség nagyon erős volt, a sereg teljesen szét van verve; Dessewffy Arisztid Lugosra ment a lovasság összegyűjtésére, Guyon pedig a gyalogságot és a tüzérséget igyekezett összeszedni. A lovasroham vezetését a kiadói forrásközlés Dessewffynek tulajdonítja, nem Guyonnak. A jelentés Aradra jutása a folytatás határa marad. A Guyon-jelentés a folytatás határát jelöli ki.
Augusztus 10-én Aradon Kossuth Lajos a minisztertanácson – Görgey elbeszélése szerint – még arról beszélt, hogy Dembiński Temesvárnál győzött, és Bem váratlan megjelenése fordította meg a csatát. Görgey ellentmondott, mert osztrák erők Arad felől támadtak. A győzelemhír a hadszíntéri valósággal ellentétes, és a hírek késését mutatja. A vereség tudata csak Guyon jelentése után vált egyértelművé Aradon. A győzelemhír és a vereség így egy napig párhuzamosan élt.
Görgey emlékirata szerint Guyon jelentése nyomán a Dembiński-féle hadsereg nem létezett többé; ez döntötte el számára a további ellenállás értelmét. Maga a fegyverletétel menete nem ide tartozik. A temesvári nap így a bánsági fősereg összeomlásának napja marad: forrásrétegekkel, eldöntetlen órákkal és becsült létszámokkal, anélkül hogy egyetlen szállóige vagy egyetlen ok zárná le a vitát a források között. A folytatás a fegyverletétel felé mutat, de itt nem tárgyaltatik.
Haynau jelentése a hadtestmozgásokat is rétegezi: a harmadik hadtest és Wallmoden Kis-Becskerek felé, az orosz hadosztály a tüzértartalékkal Lovrin–Sillet felől, a tartalékhadtest Hodony–Karany irányából, az első hadtest pedig az Arad–Temesvár összeköttetés elvágására indult. Délután négy óra tájban a tartalékhadtest Hodonynál és Szentandrás felé jelent meg. A hadrend így nem egyetlen tömeg rohama, hanem több irányú nyomás a magyar vonal ellen.
A döntés okainak rétegei egymás mellett állnak. Az osztrák hadijelentések és a hadműveleti leírás a tüzérséget, Panjutin hadosztályát és Liechtenstein szárnytámadását hangsúlyozzák. A magyar szemtanú a töltényhiányt, az ellátás hanyagságát és – saját értelmezésében – az irányválasztást emeli ki. A mai hadtörténeti rekonstrukció mindkét oldalt szintetizálja, és Bem lovasesését is kulcsnak veszi. Egyetlen igaz ok nem választható ki a három réteg közül.
