Segesvár
A segesvári ütközet a közkeletű emlékezetben gyakran egyetlen hősi napba sűrűsödik: Bem túlerő elleni harca, a magyar sereg romba döntése, és Petőfi Sándor egyértelmű csatatéri halála egy konkrét helyen. A források rétegesebbek: az egykorú jelentések a hadműveletet rögzítik, a költő neve nélkül.
Az 1849. július 29. és 31. közötti napok, valamint az augusztus eleji jelentések a segesvári (fehéregyházi) ütközetről beszélnek. A harc Segesvár és Fehéregyháza között zajlott. Az egykorú orosz és osztrák hivatalos szövegek többnyire Segesvárt vagy Schässburgot írnak; a magyar emlékiratok a fehéregyházi megnevezést is használják. A névváltozatok tehát forrásrétegenként párhuzamosan élnek, nem egymás cáfolatai.
Az 1849. július 29-i napon Alekszandr Nyikolajevics Lüders gyalogsági tábornok ellenállás nélkül vonult be Segesvárra. Jelentése szerint megszállta a várost, és Dyck vezérőrnagy oszlopának megérkezését is várta. A következő nap Dyck Kőhalomnál megverte Dobay József alezredes különítményét; Franz Dorsner császári ezredes szerint a felkelők Udvarhely felé vonultak el. Ez a kétnapos keret határozza meg, milyen erővel érkezhetett Bem a másnapi ütközetre, és miért maradt csekély a támadó létszám.
Bem József altábornagy koncentrált támadást tervezett Lüders ellen, és számított Kemény Farkas ezredes, valamint Dobay és Stein Miksa részeinek csatlakozására. A zöm késése és Dobay veresége miatt végül csekély erővel indult. Lüders a fő magyar támadást inkább Marosvásárhely felől várta; az Udvarhely és Héjjasfalva felőli megjelenést kezdetben tüntetésnek ítélte. Az egykorú jelentések szerint tehát a támadó a magyar oldal volt, nem az orosz fél.
Az 1849. július 31-i napon a magyarok Udvarhely és Héjjasfalva felől közelítettek. Tóth Márton honvéd tüzér emlékirata szerint körülbelül délelőtt tíz órakor találkoztak az orosz táborral Fehéregyházánál. Lüders jelentése körülbelül hatezer főt és tizenkét ágyút említ a közeledő harcrendben. Dorsner a frontba küldött magyarokat körülbelül ötezer gyalogosra és ötszáz lovasra, az orosz rendelkezésre álló erőt tizenkétezerre becsülte. Ezek becslések, nem közös hivatalos létszám.
A mai magyar hadtörténeti rekonstrukciók Bem oldalán körülbelül kétezer-négyszáz és háromezer-háromszáz fő közötti létszámot, valamint tizenkettő–tizenhat löveget számolnak. Lüders segesvári oszlopánál körülbelül kilencezer-egyszáz–kilencezer-kétszáz főt és harminckét löveget írnak. Egy népszerű összefoglaló körülbelül kétezer-négyszáz honvédet tizenhat ágyúval állít szembe körülbelül kilencezer-kétszáz oroszszal és harminckét löveggel. A Vasárnapi Ujság 1881 szerkesztőségi megjegyzése a magyar létszámot körülbelül háromezer körülire teszi, nem hétezerre. A hadtörténeti rekonstrukciók szerint az orosz–osztrák számok a magyar oldalt felülbecsülik.
Szkarjatyin (Skariatin) vezérőrnagyot az egyik első magyar ágyúgolyó a vállán és a fején súlyosan megsebesítette, és órákon belül meghalt. Ezt Lüders, Dorsner és Tóth egybehangzóan állítja. A hosszú, makacs tűzharc után a döntést az orosz lovasság – dzsidások, ulánusok és kozákok – ellenrohama és a tüzérség hozta. Lüders későbbi kiegészítése szerint a magyarok vakmerően, közelről támadtak, és több órán át nem hátráltak; a fordulat a lovasrohammal jött. Fehéregyháza helyett felszántott mezőre szorították őket.
A magyar vonal felbomlott. Az üldözés Héjjasfalváig tartott, és Lüders szerint akkor maradt abba, amikor már teljesen besötétedett. A foglyok szerint Bem sebesülten menekült; Tóth emlékirata szerint Bem lova mocsárba sülyedt, és huszárok mentették. Dyck oszlopa augusztus 1-jén érkezett Segesvárra. Dorsner ugyanaznap kelt jelentése heves csatáról és teljes orosz győzelemről ír Segesvárnál. A két egykorú jelentés a menetet tehát együtt erősíti, a részletekben azonban eltérhet.
A zsákmányolt ágyúk száma kis eltérést mutat. Lüders augusztus 2-i, Ivan Fjodorovics Paszkevicsnek címzett jelentése szerint a trófeák között nyolc ágyú, négy lőszeres taliga, két gyalogsági zászló és Bem hintaja irataival együtt szerepelt. Dorsner hét ágyút és két zászlót, körülbelül ötszáz foglyot említ. A két egykorú szöveg tehát nem ad azonos ágyúszámot; a különbség nyitva marad, és nem simítható egyetlen „hivatalos” értékre. Mindkét adat forrásrétegként olvasható.
A veszteségadatok szintén forrásonként állnak. Lüders augusztus 9-i, Nagyszebenben kelt kiegészítése szerint a lakosság az ütközetet követő harmadik napra ezeröt holttestet hantolt el, és még azután is maradtak tetemek a kukoricásban és a sűrű erdőben. Ugyanott azt írja, hogy a magyarok csak négy löveget vittek magukkal, közülük három meg volt repedve, és Bem Marosvásárhelyre ment friss csapatokért. Ez a kiegészítés a július 31-i nap utáni képet bővíti.
Dorsner szerint a magyar oldal több mint ezer halottat vesztett, körülbelül ötszáz fogollyal; az orosz veszteséget negyvennégy halottra és százhat sebesültre teszi. Lüders negyven elesett közlegényt és altisztet sorol fel, a sebesülteket külön említve, Szkarjatyint pedig a tiszti veszteség között. Tóth emlékirata közel ezer-négyszáz halottat és sebesültet, valamint nyolc ágyút ír magyar oldalon. A Vasárnapi Ujság orosz–osztrák adatokra hivatkozva ezer-kétszáz–ezer-háromszáz holttestet és ötszáz foglyot említ. Egyetlen „hivatalos” veszteségszám ezért nincs.
Egykorú, szakszerű magyar hadijelentés a csatáról a mai történetírás többsége szerint nem áll rendelkezésre; Bem saját segesvári jelentése sem került elő a szakirodalomban. A rekonstrukció ezért elsősorban Lüders és Dorsner szövegeire, valamint későbbi emlékiratokra támaszkodik. A csatatér térképes ábrázolása – Oreus-vázlat fotómásolata – a hadtörténeti gyűjteményekben elérhető; a Vasárnapi Ujság 1881 is közölt csatatérképet. A magyar oldali hiány tehát nem a csata hiányát jelenti, hanem a forrástípusok aszimmetriáját.
Petőfi Sándor neve Lüders és Dorsner egykorú jelentéseiben nem szerepel. Ez negatív adat: az orosz és osztrák hivatalos réteg a hadműveletet, a trófeákat és a veszteségeket rögzíti, a költőt nem nevezi meg. A népszerű összekeverés, amely szerint az orosz jelentések is megnevezik Petőfit, ezzel nem egyezik. A csata hírességét a későbbi emlékezetben nagyrészt a költő eltűnése magyarázza. A bizonyíték és a hagyomány innentől külön olvasandó.
Tóth Márton 1905-ös emlékirata másodkézből, Botos Dávid közlésére hivatkozva írja, hogy Petőfi a hegyderéki ágyúk lovassági fedezetének balszárnyáról figyelte a harcot. Tóth szerint menekülés közben, Ördögfalva irányában eshetett el – ő maga azonban nem látta. Augusztus 6-án Bem Gidófalván a költő előkerítését rendelte el; Tóth szerint ennek semmi eredménye se lett. A jelenlét és az elesés iránya tehát emlékirati sejtés, nem szemtanú-jegyzőkönyv, és nem egykorú hadijelentés.
A későbbi memoárirodalom java évtizedekkel az események után született, és egymásnak ellentmondó eleséshelyeket ad: Ispánkút, a Haller-féle honvédsír környéke, Ördögfalva, a Héjjasfalva felé vezető út. Egy alapvető hadtörténeti tanulmány ironikusan „nyolc hiteles szemtanút” említ, akik a csatatér különböző pontjain látták elesni a költőt. A Vasárnapi Ujság 1881 a feltételezett elesést a Haller-sír környékére teszi; ez hagyomány, nem egykorú okmány. A helyek szaporodása a vita jele, nem a bizonyosságé.
A kutatás egy része szerint a későbbi „szemtanúk” gyakran a sírkereső közvélemény nyomására szaporodtak, és bizonyítékként nem használhatók. A Heydte-féle azonosítás – amely egy leszúrt tisztet a költővel hozna összefüggésbe – a forráskritikában erősen megkérdőjelezett. Dorsner említi a leszúrt ellenséges tiszt mellett talált Bem–Stein-parancs fogalmazványát, de Petőfinek nem nevezi. Biztos azonosítás ezért nem állítható; a kérdés nyitva marad, és a teljes Heydte-szövegek hiánya is óvatosságra int.
A kortárs sajtó egy egysoros hírt őriz: „P. S. hír szerint elveszett” – ezt egy irodalmi múzeumi közlés idézi; a konkrét lapszám e forráskörben nincs külön ellenőrizve. Ugyanez a közlés a csata helyszínét Fehéregyháza és Segesvár térségében rögzíti, és a 2018–2019-es fémkeresős kutatás körülbelül négyszáz leletet említ. Az egysoros hír eltűnést jelez, nem bizonyított halálhelyet. A leletek a csatatér jelenlétét erősítik, a költő pontos helyét nem döntik el.
A barguzini és szibériai túlélés- vagy sírlegenda e forráskörben nem igazolt, és a forráskritikában tudománytalannak minősül. Legendaként jelölhető, részletes tárgyalása nem tartozik ide. A hagyomány és a bizonyíték tehát külön áll: az egykorú jelentések hallgatása és a későbbi ellentmondó helyek együtt azt mutatják, hogy Petőfi pontos eleséshelye nem rögzíthető egyetlen bizonyított pontként. A „bizonyosan X helyen esett el” formula ezért nem állítható tényként.
A segesvári vereség a nyár végi összeomlás erdélyi epizódja; a világosi fegyverletétel és a temesvári főhadszíntér menete külön szakaszok tárgya. Dorsner egy Bem–Stein-parancs kapcsán Iancu megváltozott magatartására is utal – ez legfeljebb félmondatos határjelzés, nem a nemzetiségi háborúk története. Az orosz beavatkozás egésze szintén nem e napok ütközetének kifejtése: Lüders itt a csatáról szóló jelentések szereplője, nem az intervenció teljes hadászati ívének elbeszélője.
A források azért nem egyeznek, mert más műfajt és más időtávolságot képviselnek. Az egykorú jelentés a hadműveletet, a trófeát és a veszteséget rögzíti; az emlékirat a menekülés és a költő keresésének emlékezetét; a későbbi hagyomány a sírhelyet sűríti. A létszám, a zsákmányolt ágyúk száma és Petőfi helye ezért forrásrétegenként olvasható, nem egyetlen simított képpé. A vita megnevezése a forrásrétegek külön tartása, nem a döntés kényszere.
