A magyar őstörténetről szóló viták gyakran két tábor küzdelmeként jelennek meg: az egyik szerint a magyar finnugor nyelv, a másik szerint a magyarok valójában török nép voltak. A két állítás azonban nem ugyanarról szól. Az egyik a nyelv eredetére, a másik a nép kapcsolataira, életmódjára és arra vonatkozik, hogyan nevezték meg a magyarokat a szomszédaik. Ez a szócikk azt mutatja be, miért nem zárja ki egymást a finnugor nyelvrokonság és az erős török hatás.
A szócikk a magyar nyelv önállósodásáról szólót követi, és a nyelvi és etnikai előzményekről szóló alfejezet záró darabja. Nem tárgyalja Levédia földrajzát és a kabarok csatlakozásának részleteit, ezek a későbbi, Levédiáról és Etelközről szóló szócikkekbe tartoznak. Magna Hungaria kérdését a következő szócikk veszi sorra. Itt a nyelvrokonság és a hatás különbsége, valamint a korabeli források tanúsága áll a középpontban.
A nyelvtudomány kétféle kapcsolatot különböztet meg. A nyelvrokonság azt jelenti, hogy két nyelv egy közös alapnyelvből ered, és ezt az alapszókincs szabályos hangmegfelelései bizonyítják. A kölcsönzés ezzel szemben azt jelenti, hogy egy nyelv beszélői egy másik nyelvből szavakat vesznek át, akár nagy számban is. A kettő eltérő természetű: a kölcsönzés az érintkezés nyoma, a rokonság a közös eredeté. Egy nyelvnek lehet sok jövevényszava anélkül, hogy rokonsága megváltozna.
A korabeli források szóhasználata első ránézésre a török oldalnak kedvez. Ibn Ruszta, a muszlim földrajzi irodalom egyik szerzője azt írja: „A magyar pedig a turkok egyik fajtája.” A perzsa nyelvű Gardízí ugyanezt a hagyományt követve hasonlóan fogalmaz. Bíborbanszületett Konstantín bizánci császár a birodalom igazgatásáról írt művében, amelyet a kutatás a 10. század közepére keltez, a magyarokat következetesen turkoknak nevezi a mű több fejezetén át.
Mit jelent ez a megnevezés? A kutatás szerint népi és politikai besorolás, nem nyelvi megállapítás. A források maguk sem nyelvi vizsgálatra hivatkoznak: Ibn Ruszta a magyarok határairól, vezetőiről és szokásairól ír, Konstantín pedig nemzetségekről, vajdákról és szövetségekről, nem a beszédükről. A „turk” név tehát azt mondja meg, hogyan látták a magyarokat a kortárs szomszédok, azt viszont nem, milyen nyelvcsaládba tartozott a nyelvük. A kettő összemosása a viták egyik fő forrása.
Konstantín egy rejtélyes adatot is közöl. Művének 38. fejezete szerint a turkokat korábban nem így hívták, hanem „Sabartoi asphaloi” volt a nevük, ahogyan a szöveg fogalmaz, „valamilyen okból”. A név jelentése és eredete vitatott, a kutatás többféle magyarázatot adott rá, és egyik sem vált általánosan elfogadottá. Ez a szócikk a nevet csak idézi, értelmezés nélkül, mert a felhasznált források erre nem adnak egyértelmű magyarázatot.
A török nyelvi hatásra a legerősebb korabeli adat ugyanennek a műnek a 39. fejezetében olvasható. Konstantín szerint a kabarok a kazárok nemzetségéből valók voltak. Fellázadtak saját uralkodójuk ellen, és amikor a belháborúban alulmaradtak, egy részük elmenekült, és a turkokhoz csatlakozott, akik akkor a besenyők földjén éltek. A két nép barátságot kötött egymással, és a csatlakozott csoportot ettől fogva kabaroknak nevezték.
Ezután jön a döntő mondat. A kabarok Konstantín szerint a kazárok nyelvére tanították a turkokat, „és mindmáig ezt a nyelvet beszélik, de megvan a turkok másik nyelve is”. A szöveg tehát nem nyelvcserét ír le, hanem kétnyelvűséget: a magyarok a 10. század közepén a saját nyelvük mellett a kazárok nyelvét is használták. Ez a kortárs megfigyelés pontosan azt a helyzetet mutatja, amelyben egy nyelv sok szót vehet át egy másikból.
Érdemes pontosan olvasni a mondatot. Konstantín nem nevezi meg a turkok „másik nyelvét”, és nem állítja, hogy a kazár nyelv kiszorította volna. Azt sem írja, hogy minden magyar beszélte volna mindkét nyelvet, vagy csak egy részük. A szöveg annyit mond, hogy a 10. század közepén a két nyelv egymás mellett élt. Ennél többet a forrásba beleolvasni már értelmezés, amelyet a szócikk nem tesz meg.
Konstantín azt is írja, hogy a kabarok a háborúkban a nyolc nemzetség közül a legerősebbnek és legbátrabbnak bizonyultak, ezért első nemzetségekké léptek elő, és három nemzetségüknek egy fejedelme volt. Ezek a részletek a kabarok szerepének kérdéséhez tartoznak, amelyet a későbbi szócikkek tárgyalnak. Itt azért fontosak, mert Konstantín leírása szerint a kazár eredetű kabarok nem alkalmi szövetségesek voltak, hanem a turkok nemzetségei között, azok szervezetén belül éltek.
A török hatás a méltóságnevekben is megmutatkozik. Ibn Ruszta szerint a magyarok névleges királya a k.nd.h, a tényleges hatalom pedig a dzs.l.h kezében van. A forráskiadás jegyzete ezeket a kündü és a gyula méltósággal azonosítja, és a kiadás szerint mindkét szó török eredetű, ahogyan a kutatás idézi. A kettős fejedelemség kérdése a későbbi szócikkekbe tartozik, itt csak a méltóságnevek eredete érdekes.
A magyar szókincsről a kutatás szerint elmondható, hogy nagyszámú régi török jövevényszót tartalmaz. Ez a szócikk nem ad számot ezekre a szavakra, és példákat sem sorol fel, mert a felhasznált források között nincs olyan, amely ellenőrzött listát közölne. A jövevényszavak sokasága ugyanakkor jól illik Konstantín leírásához a kétnyelvűségről: együttélés, kétnyelvű közösség, sok átvett szó. A szavak pontos köréről és számáról a kutatásban eltérő vélemények vannak, a lényeg azonban közös: ezek átvételek, nem a rokonság bizonyítékai.
A szótár azonban nem fogad el minden török magyarázatot. Az uráli etimológiai szótár elveti azt a régi feltevést, hogy a magyar népnév utótagja a török eri, azaz férfi szóból ered, és ugor, illetve finnugor elemekből magyarázza a nevet. Ugyanígy nem tartja valószínűnek, hogy a ló szó a törökből származna, és ezt hangtani érvvel indokolja. A török hatás tehát valós, de nem mindenre kiterjedő magyarázat.
A mai nyelvtudomány többsége ezért különválasztja a két kérdést. A magyar nyelv rokonságát az alapszókincs és a szabályos hangmegfelelések rendszere határozza meg, és ez a rendszer az uráli nyelvcsaládhoz köti. A török hatás ehhez képest kölcsönzés, együttélés és életmódbeli, politikai kapcsolat eredménye. A két megfigyelés nem cáfolja, hanem kiegészíti egymást: a magyar finnugor eredetű nyelv, amelynek beszélői török nyelvű népekkel is együtt éltek.
A vitának hosszú múltja van. A 19. században heves tudományos vita folyt a magyar nyelv rokonságáról, amelyet később „ugor–török háború” néven emlegettek. Ennek részletei a tudománytörténet tárgyát képezik, és ez a szócikk nem tárgyalja őket. A vita lényege azonban ma is ismerős: a kérdés az, hogy a török hatás nyomai a rokonság bizonyítékai-e, vagy a kölcsönzés és az együttélés jelei.
Az uráli modellnek ma is vannak bírálói, akik a nyelvcsalád hagyományos felfogását több ponton megkérdőjelezik. Ez a szócikk az érveiket nem ismerteti, mert a felhasznált források között nincs olyan, amely ezeket ellenőrizhetően bemutatná. A szócikk ezért csak annyit rögzít, hogy a vita létezik, és hogy a mai nyelvtudomány többsége a rokonság kérdésében továbbra is a szabályos hangmegfelelések rendszerét tekinti döntőnek.
A XIII. századi krónikás hagyomány a „keleti” magyar önkép egyik történeti gyökere, de nyelvi állítást nem tesz. Kézai Simon krónikájának 4. fejezete a magyarokat Hunor és Magor utódaiként a hunokkal azonosítja, és a perzsákkal rokonítja. Anonymus, Béla király névtelen jegyzője a Gesta Hungarorum 1. fejezetében Szkítiából, Mágóg királytól vezeti le a magyarokat, és Attilát is Mágóg ivadékának mondja. Mindkettő eredetmonda, nem nyelvészeti forrás.
Miért beszélnek tehát a források ennyire különbözően? A muszlim és bizánci szerzők kívülről, szomszédként írták le a magyarokat, saját besorolási rendjük szerint, és népeket osztályoztak, nem nyelveket. A krónikások a nép és az uralkodóház tekintélyes eredetét keresték bibliai és hun keretben. A nyelvtudomány a szavakat vizsgálja. Mindegyik másra kérdez rá, ezért a válaszaik nem cáfolják egymást, hanem a magyar őstörténet különböző oldalait világítják meg.
A finnugor nyelvrokonság és a török hatás tehát nem két, egymást kizáró elmélet, hanem két különböző szinten érvényes megállapítás. A következő szócikk a keleti forrásokhoz fordul, és azt vizsgálja, mit mondanak, és mit nem mondanak a 9–10. századi muszlim földrajzírók a keleten élő magyarokról, valamint hogy honnan ered a Magna Hungaria név, amely a keleti forrásokban valójában egyáltalán nem szerepel, és amelyet csak a későbbi latin beszámolók használnak.
