Sokan úgy tudják, hogy a középkori arab és perzsa földrajzírók részletesen leírták Magna Hungariát, a keleten, a Volga vidékén maradt magyarok országát. A keleti forrásokban azonban nincs „Magna Hungaria”. Ez a név latin, és a 13. századi domonkos beszámolókból ismert. Ez a szócikk azt mutatja be, mit mondanak, és mit nem mondanak a 9–10. századi muszlim szerzők a keleten élő magyarokról, és miért vitatott, hogy adataik Magna Hungariára vonatkoznak-e.
A szócikk a Magna Hungariáról és a Volga–Káma vidékről szóló alfejezet nyitódarabja. Julianus barát útjáról a következő szócikk szól, a Volga–Káma vidék régészeti nyomairól pedig egy későbbi. Levédia és Etelköz kérdését a magyar őstörténet következő alfejezetei tárgyalják, ezért itt csak annyiban érintjük őket, amennyiben a keleti források megértéséhez szükséges. A krónikás hagyomány keleti rokonokról szóló elbeszéléseit a szócikk végén, ellenpontként mutatjuk be.
Kezdjük a névvel. A „Magna Hungaria”, vagyis Nagy-Magyarország elnevezés a 13. századi latin forrásokban jelenik meg, legismertebben Riccardus domonkos szerzetes beszámolójának címében: De facto Ungarie Magne. Riccardus azonban maga nem járt keleten. Rendtársa, Julianus elbeszélését foglalta írásba, tehát másodkézből ír. Julianus a 13. század 30-as éveiben indult keletre, hogy megkeresse az ott maradt magyarokat, útjáról a következő szócikk szól részletesen.
A keleti források közül a legfontosabb magyar vonatkozású szöveg az úgynevezett Dzsajháni-hagyomány. Al-Dzsajhání földrajzi műve a 10. század első felében készült, de elveszett, és csak későbbi szerzők kivonataiból ismerjük, elsősorban Ibn Ruszta és a perzsa Gardízí műveiből. A forráskiadás szerint kelet-európai adatai két rétegre oszthatók, a 870-es és a 920-as évekre. A magyar leírás keltezésében a kutatás egy része egységes, 870 körüli állapotot lát, mások két réteggel számolnak.
Mit mond Ibn Ruszta a magyarokról? Szövege szerint a magyarok első határa a besenyők és egy, a bolgárok közé tartozó nép között van. A magyar szerinte „a turkok egyik fajtája”. Főnökük húszezer lovassal vonul ki. Névleges királyukat a forrás k.nd.h-nak, a tényleges hatalom birtokosát dzs.l.h-nak nevezi, amelyet a kiadás a gyula méltósággal azonosít. A magyarok sátrakban laknak, és a fű nyomában vonulnak.
Ibn Ruszta azt is írja, hogy a magyarok országa a Rúm-tengerig ér, ahová két folyó ömlik. A magyarok a szomszédos szlávokat adóztatják, rabszolgáikat pedig egy K.r.kh nevű kikötőben a bizánciaknak adják. Ezek a részletek, a tenger, a folyók, a szláv szomszédok és a bizánci kereskedelem, mind egy meghatározott térségre utalnak, és ez lesz a forráskritika kulcsa. A Rúm név a muszlim forrásokban Bizáncot jelöli, a Rúm-tenger tehát a bizánciak tengere.
Gardízí párhuzamos szövege ugyanebből a hagyományból merít, de részben más adatokat őrzött meg. Nála a magyarok határa a bolgárok és ugyanaz a bolgárok közé tartozó nép között húzódik. A két folyó egyikét Atilnak, a másikat Dúbának nevezi, amelyet a kiadás szerint valószínűleg a Dunával lehet azonosítani. A folyó mentén szerinte egy N.nd.r nevű nép lakik, akikben a kiadás a dunai bolgárokat látja.
Ebből következik a döntő forráskritikai megállapítás. A Dzsajháni-hagyomány magyar fejezete a Rúm-tengert, vagyis a Fekete-tengert, a Dunát, a dunai bolgárokat és egy bizánci kereskedelmi kikötőt említ. Mindez a 9. századi, a Fekete-tenger mellékén élő magyarságra illik, amelyet a későbbi szócikkek Etelköz néven tárgyalnak. Ez a leírás tehát nem a Volga–Káma vidékről szól, és nem forrás a 13. századi latin beszámolók Magna Hungariájára.
Egyetlen ponton merült fel mégis keleti magyar terület gondolata. Ibn Ruszta „első határának” értelmezése vitatott. A forráskiadás jegyzete három magyarázatot sorol fel. A kutatás egy része szerint a kifejezés a korábbi lakóhelyre utal, mások szerint a muszlim szerzők összekeverték a magyar és a baskír nevet, egy harmadik nézet szerint pedig egy magyar töredék ténylegesen keleten élt, amelyet Julianus később megtalált. Egyik magyarázat sem bizonyított.
A másik fontos keleti forrásvonal al-Balhíhoz kötődik. Al-Balhí 850 körül született, műve elveszett, de al-Isztahrí 930 és 933 között, a forráskiadás szerint al-Balhí közreműködésével, átdolgozta, majd 950 körül újra feldolgozta. Ibn Haukal ezt a szöveget kiegészítve őrizte meg, a magyar szempontból fontos részt szinte szó szerint átvéve. Ebben a hagyományban nem a magyar név szerepel, hanem egy másik népnév, a basgirt, amely a vita középpontjába került.
Isztahrí szerint a basgirtoknak két fajtájuk van. Az egyik csoport a guzok, vagyis az oguzok határvidékén, a volgai bolgárok mögött lakik. Számuk mintegy kétezer ember, erdeik védelmében élnek, és a bolgárok alattvalói. A másik basgirtok a besenyőkkel határosak, és Isztahrí szerint ők és a besenyők turkok, Bizánc közelében. A szöveg távolságokat is ad: a besenyőktől a belső basgirtig tíz nap, onnan Bulgárig huszonöt állomás.
A forráskiadás szerint ez az első biztos adat arra, hogy a magyarokat a baskír népnévvel illették. A kiadás jegyzete ezt a két csoportra együtt mondja, a besenyőkkel határos csoportban pedig inkább már a Kárpát-medencei magyarságot látja. A keleti, a volgai bolgárok mögött élő basgirtok azonosítása viszont nyitott. A kutatás egy része szerint a török nyelvű baskírokról van szó, mások szerint a magyarság keleten maradt töredékeiről. A kiadás maga sem dönt.
Az időrend is számít. A forráskiadás jegyzete szerint a besenyők a kutatás keltezése alapján 895 körül vándoroltak nyugatra, a Fekete-tenger melléki pusztákra. Isztahrí változata ennél későbbi, a 930-as évekből való. Amikor tehát ő a besenyőkkel határos basgirtokról ír, akkor a magyarság egy része már a Kárpát-medencében élt. Ezért értelmezheti a kiadás a nyugati basgirtokat a honfoglalás utáni magyarságként, és ezért kell a keleti csoportot külön vizsgálni.
Miért ilyen nehéz a döntés? Mert ugyanaz a népnév két egészen különböző helyen élő csoportra vonatkozik, és a szerzők a besenyőkkel határos basgirtokat is turknak mondják. Ha a név a magyarokra is kiterjedt, akkor a volgai csoport is lehetett magyar, de lehetett török nyelvű nép is, amelyet a muszlim szerzők ugyanazzal a névvel illettek. A forrás maga nem tesz különbséget nyelv szerint, ezért a kérdés a szövegből nem dönthető el.
A XIII. századi krónikás hagyomány már ismeri a keleten maradt rokonok gondolatát. Anonymus, Béla király névtelen jegyzője a Gesta Hungarorum 1. fejezetében Szcítiát „igen nagy föld”-ként írja le, „melyet Dentü-mogyernak hívnak”, és azt állítja, hogy lakóit a mai napig dentü-mogyeroknak nevezik. A 7. fejezet szerint 884-ben a hét fejedelmi személy kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Ez krónikás évszám, nem ellenőrizhető adat.
Kézai Simon krónikája, a XIII. századi hagyomány másik szövege, más képet ad. A 6. fejezet szerint Hunor és Magor fiai Szkítiába telepedtek, amely három részre oszlik: Barsatiára, Denciára és Mogoriára. A 8. fejezet szerint a száznyolc nemzetségből kiválasztották a harcosokat, „a többieket Szkítiában hagyták, hogy országukat az ellenségtől oltalmazzák”. Kézai tehát kifejezetten keleten hagyott magyarokról beszél, de legendaként, bibliai és hun keretben.
A krónikák és a keleti források egyik ponton sem fedik egymást pontosan. Anonymus Dentü-mogyerja és Kézai Mogoriája a Magna Hungaria nevet nem használja, és a keleti földrajzírók adatai sem a krónikák Szkítiájára vonatkoznak. A krónikás hagyomány a keleten maradt rokonok gondolatát őrzi, ez Julianus útjának egyik háttere lehetett, de ebből nem következik, hogy a krónikások konkrét keleti magyar népcsoportról tudtak volna.
Miért térnek el ennyire a források? Mert más korban, más céllal és más tudással írtak. A muszlim földrajzírók a népek és utak földrajzi leírását adták, saját népnév-rendszerükben, amely a basgirt nevet többféle csoportra is alkalmazta. A krónikások a nép eredetét és tekintélyét akarták bemutatni. A Magna Hungaria név pedig egy 13. századi latin beszámolóból származik, amelyet Riccardus is csak Julianus elbeszéléséből ismert.
A keleti források tehát értékes adatokat őriznek a magyarokról, de a Magna Hungaria nevet nem ismerik. A Dzsajháni-hagyomány a 9. századi, Fekete-tenger melléki magyarságot írja le, Isztahrí és Ibn Haukal basgirt adata pedig nyitott kérdés marad. A következő szócikk Julianus barát útjával folytatja, és azt vizsgálja, mit talált a keleten maradt magyarok nyomában, és hogyan maradt fenn erről a beszámoló.
