MBMAGYAR BETYÁR
Előzmények

0.2.2

Julianus barát útja

Előzmények · őskor–895

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Julianus barát útja
Illusztráció

Röviden

Az első útról nem Julianus, hanem rendtársa, Riccardus írt, a második útról viszont Julianus saját levele maradt fenn, és a két szöveg egy fontos ponton ellentmond egymásnak. Ez a szócikk a két beszámolót külön-külön mutatja be, és megnevezi, hol végződik a forrás, és hol kezdődik az értelmezés.

Sokan úgy tudják, hogy Julianus barát maga írta le híres útját, és a Volga mellett megtalált keleti magyarokkal folyékonyan beszélgetett, ami egyúttal a nyelvrokonság bizonyítéka is volna. A források ennél bonyolultabb képet adnak. Az első útról nem Julianus, hanem rendtársa, Riccardus írt, a második útról viszont Julianus saját levele maradt fenn, és a két szöveg egy fontos ponton ellentmond egymásnak. Ez a szócikk a két beszámolót külön-külön mutatja be, és megnevezi, hol végződik a forrás, és hol kezdődik az értelmezés.

A szócikk a Magna Hungariáról és a Volga–Káma vidékről szóló alfejezet második darabja. Az előző szócikk azt vizsgálta, mit mondanak a 9–10. századi muszlim földrajzírók a keleten élő magyarokról, a következő pedig a Volga–Káma vidék régészeti nyomait tárgyalja. Itt csak az írott beszámolókról van szó: a domonkos missziók előzményéről, az első út állomásairól, a keleti magyarok leírásáról, a visszaútról és a második útról, amelynek hírei már a mongol hódítás árnyékában születtek.

Az első út beszámolójának latin címe De facto Ungarie Magne, vagyis „Nagy-Magyarország dolgáról”. A cím szerint a szöveget Riccardus fráter szerezte IX. Gergely pápa idejében. A beszámoló tehát Julianus elbeszélésének lejegyzése, amelyet a pápai kúria számára készítettek. Rómában a pápai jövedelmek nyilvántartásába, a Liber Censuumba is bevezették, és hét középkori kéziratban maradt fenn. Ez a szerencsés hagyományozás magyarázza, hogy ma is olvasható, de azt is jelenti, hogy közvetett forrásról van szó.

Riccardus szerint a domonkosok a „keresztény magyarok történetéből”, egy latin gestából tudták, hogy létezik egy másik, nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött, és ahol az otthon maradtak pogányok maradtak. A kiadás jegyzete szerint ez a gesta nem azonos Anonymus ismert művével, mert Anonymus nem beszél „Nagy-Magyarországról”. Inkább egy elveszett, régebbi szöveg lehetett. Ez kutatói azonosítás, Riccardus maga nem nevezi meg a mű szerzőjét, és a gesta szövege sem maradt fenn.

Riccardus lejegyzése szerint először négy barátot küldtek keletre, akik több mint három esztendeig keresték az elveszett rokonokat, eredménytelenül. Csak egyikük, egy Ottó nevű pap talált egy pogány országban néhány embert, akik azonos nyelven beszéltek. Ottó kereskedőnek adta ki magát, de a tartományukba nem jutott el. Hazatért, hogy beszámoljon arról, amit látott, és visszaérkezése után nyolcadnapra meghalt. Julianus tehát nem az első volt, aki keleten a magyarral azonos nyelvet beszélő emberekről hírt hozott.

Ottó halála után újabb négy barát indult útnak. Riccardus szerint világi ruhát öltöttek, hajukat és szakállukat pogány módra megnövesztették. Aszen Bulgáriáján és Rumélián keresztül Konstantinápolyba mentek, mégpedig Béla úrnak, a beszámoló szavaival Magyarország „mostani királyának” kíséretével és költségén. A kiadás szerint Béla az indulás idején még ifjabb király volt. Az út költségeinek vállalása mutatja, hogy a vállalkozás mögött az egyházi mellett világi támogatás is állt.

Konstantinápolyban hajóra szálltak, és harminchárom nap alatt értek a Zíkia nevű földre, Matrika városába, amelyet a kiadás a Tamany vidékével azonosít. Itt ötven napig vártak útitársakra. Riccardus szerint Zíkia népe kereszténynek mondja magát, görög betűkkel ír, a fejedelemnek pedig állítólag száz felesége van. Az ilyen részletek a középkori útleírások jellegzetes elemei: a lejegyző a különös szokásokat éppúgy rögzítette, mint a napokban mért távolságokat, amelyek az egész beszámoló vázát adják.

Matrikából tizenhárom nap alatt keltek át a „sivatagon”, és Alániába értek. Riccardus szerint itt keresztények és pogányok vegyesen laktak, ahány falu, annyi fejedelem volt, és csak vasárnap volt biztonság. A tatároktól való félelem miatt a barátok nem kaptak útitársat. Hat hónapot töltöttek ott kenyér nélkül, nyomorúságban, és el akarták adni kettejüket szolgának, de nem akadt vevő. Végül ketten visszatértek Magyarországra, ketten pedig folytatták az utat kelet felé.

A maradó két barát pogányokkal együtt harminchét napig vándorolt a pusztán, ezalatt mindössze huszonkét hamuban sült kenyeret ettek. A harminchetedik napon a mohamedánok Veda nevű földjére, Bundaz városába értek, amelyet a kiadás a burtaszok városával azonosít. Egy másik városban Gerhardus barát meghalt, és ott temették el. Julianus egyedül maradt, és egy mohamedán pap meg felesége szolgájaként jutott tovább Nagy-Bolgárországba, vagyis a volgai bolgárok földjére.

Riccardus Nagy-Bolgárországot nagy és hatalmas országnak írja le, gazdag városokkal, amelynek egyik nagy városa állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani. Ezt a számot a kiadás félreértésnek tartja. Itt történt a döntő találkozás: Julianus egy magyar nőre bukkant, aki a keresett földről ment férjhez erre a vidékre. Ő megmondta, hogy kétnapi járóföldre megtalálja a magyarokat. Riccardus lejegyzése szerint Julianus meg is találta őket a „nagy Etil folyó” mellett, amely a kiadás szerint a Volga.

A lejegyzés szerint a keleti magyarok örültek a vendégnek, házaikban és falvaikban körülvezették, és a keresztény magyarok királyáról meg országáról tudakozódtak. Riccardus azt írja, hogy „teljesen magyar a nyelvük”, megértették Julianust, és ő is őket. Ez a forrás állítása, nem nyelvészeti bizonyíték: egyetlen szemtanú közvetett beszámolója, nyelvi minta nélkül. Nem tudjuk, mennyire volt kölcsönös a megértés, és milyen nyelvállapotot takar a „teljesen magyar” kifejezés.

Riccardus szerint e magyarok pogányok, de bálványt sem imádnak, földet nem művelnek, lóhúst és farkashúst esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és nagyon bátrak. A régiek hagyományaiból tudják, hogy a nyugati magyarok tőlük származnak, de hogy hol élnek, arról nem volt tudomásuk. A leírás egy része az idegen pásztornépekről szóló középkori toposzokat követi, ezért nem olvasható szó szerinti, megbízható néprajzi jelentésként.

A lejegyzés politikai hírt is hoz. A keleti magyarok szomszédai a tatárok, akiktől az első csatában vereséget szenvedtek, ezért „barátokká és fegyvertársakká” fogadták őket, és együtt tizenöt tartományt pusztítottak el. Julianus itt tatárokkal és a tatár vezér követével is találkozott, aki magyarul, oroszul, kunul, németül, szaracénul és tatárul beszélt. A követ szerint a tatár sereg ötnapi járóföldre táborozott, és Németország ellen készült, de előbb egy másik, a perzsák ellen küldött seregre várt.

A kutatás egy része szerint a tatár szövetség, a követ jelenléte és az ötnapi távolság arra utal, hogy ezek a magyarok a Volgától keletre laktak. Ez következtetés, a forrás nem mondja ki. Julianus nem maradt köztük, és Riccardus két okot ad erre. Ha a közbeeső pogány országokban és Oroszországban híre menne a térítésnek, elzárnák előtte az utat. Ha pedig meghalna, munkája „füstbe menne”, mert senki más nem tudná, hol él ez a nép.

A keleti magyarok egy gyorsabb útra igazították. Riccardus szerint a Szent János ünnepe előtti harmadik napon indult, amit a kiadás június 21-re old fel. Oroszországon és Lengyelországon át, lóháton tért haza, és karácsony másodnapján, december 26-án lépte át Magyarország kapuját. Útközben tizenöt nap alatt kelt át a mordvinok országán, akiket Riccardus kegyetlennek fest: levágott fejeket hordanak maguk előtt, és koponyából isznak. Ez is ellenséges toposz.

A második útról már nem Riccardus, hanem Julianus saját levele szól. Címzettje Salvius de Salvis perugiai püspök, pápai legátus volt, és a levél három kéziratból ismert. A kiadás szerint Julianust az első jelentés után IX. Gergely Rómába hívta, ahová 1237 tavaszán érkezhetett. Közben négy domonkos indult Nagy-Magyarország felé, Szuzdal és Rjazany útján. Julianus levele szerint Oroszország végein jártak, amikor a keleti hódítás hírei elérték őket.

A levél szerint a tatárok a kunok leverése után Nagy-Magyarország ellen fordultak, „ahonnan a mi magyarjaink erednek”, tizennégy évig harcoltak velük, és a tizenötödik évben győzték le őket. Julianus ezt a tatárok elől menekülő pogány magyaroktól hallotta élőszóval. Ez ellentmond az első jelentésnek: Riccardusnál a keleti magyarok a tatárok szövetségesei, a levélben hosszú ideig ellenfeleik. A két szöveg között a forrásokból nem lehet dönteni, de az ellentmondást nem szabad elsimítani.

Julianus levele részletesen ír a mongol seregről. Eszerint a tatár had négy részre oszlott: az egyik az Etil mellett Szuzdal felé, a másik Rjazany határain, a harmadik a Don mellett táborozott, és a következő télen, amikor befagynak a vizek, akarták Oroszországot feldúlni. A szuzdali fejedelem elfogta a magyar királyhoz küldött tatár követeket. A kán levelét Julianus vitte el IV. Bélának. Eszerint a kán harmincadik követségét küldi, és követeli, hogy Béla ne tartsa oltalmában „kun szolgáit”.

A XIII. századi krónikás hagyomány is ismeri a keleten maradt rokonok gondolatát, de másként. Anonymus, Béla király névtelen jegyzője a Gesta Hungarorum 1. fejezetében Szcítiát „igen nagy föld”-ként írja le, „melyet Dentü-mogyernak hívnak”. A 7. fejezet szerint 884-ben a hét fejedelmi személy kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Ez krónikás évszám, nem ellenőrizhető adat. A „Nagy-Magyarország” nevet Anonymus nem használja, ezért gondolja a kiadás, hogy Riccardus gestája más mű volt.

Kézai Simon krónikája, a XIII. századi krónikás hagyomány másik szövege, a 8. fejezetben azt írja, hogy a kivonulók a többieket „Szkítiában hagyták, hogy országukat az ellenségtől oltalmazzák”. A 6. fejezet szerint Szkítia egyik folyója az Etul, de Kézai ezt a Donnal azonosítja, nem a Volgával. A krónikás hagyomány tehát keleten hagyott magyarokról beszél, de legendás keretben, és nem ad olyan földrajzi adatot, amely Julianus útjával pontosan összevethető volna.

Miért térnek el a források? Riccardus a pápai kúriának írt Julianus elbeszéléséből, és a térítés lehetőségét meg a tatár veszélyt hangsúlyozta. Julianus levele a második út után, menekültek elbeszélései alapján készült, amikor a mongol hódítás már elérte a Volga vidékét. A krónikák a nép eredetéről szóló hagyományt őrizték. A következő szócikk azt vizsgálja, mit mond minderről a Volga–Káma vidék régészete, és mennyiben köthetők a tárgyi emlékek a korai magyarsághoz.

Kapcsolódó szócikkek

Források

  1. Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Budapest, Szépirodalmi, 1986 (Magyar ritkaságok).
  2. Drei Texte zur Geschichte der Ungarn und Mongolen. Die Missionsreisen des fr. Julianus O.P. ins Uralgebiet (1234/5) und nach Rußland (1237) und der Bericht des Erzbischofs Peter über die Tartaren. Nachrichten der Akademie der Wissenschaften in Göttingen, Phil.-Hist. Klasse 1956/6, 125–202.
  3. Fontes authentici itinera (1235–1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest, 1937.
  4. Scriptores rerum Hungaricarum II. Budapest, 1938, 535–542.
  5. Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum.
  6. Anonymus: Gesta Hungarorum.
  7. A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995 (Szegedi középkortörténeti könyvtár 7).

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak