Gyakori kép, hogy a régészek megtalálták a keleten maradt magyarok, Magna Hungaria temetőit, és a genetika ma már bizonyítja, honnan jöttek a honfoglalók. A valóság ennél óvatosabb. A Volga, a Káma és az Urál vidékén több temetőt és leletet kötnek a kutatók a korai magyarsághoz, de ez mindig értelmezés, mert a sírok nem árulják el a halottak nyelvét. Ez a szócikk azt mutatja be, mit tudunk biztosan, és hol kezdődik a vita.
A szócikk a Magna Hungariáról és a Volga–Káma vidékről szóló alfejezet harmadik darabja. Az előző szócikk Julianus barát útjáról szólt, a következő a korai magyar–bolgár–kazár szomszédság írott forrásait tárgyalja. Itt csak a régészet és az archeogenetika kérdései kerülnek elő, és csak olyan lelőhelyek, amelyeket megnevezett tudományos közlés köt a korai magyarsághoz. A sírok számát, a leletek listáját és a temetők pontos korát a szócikk szándékosan nem adja meg, mert forrásaink ezt nem teszik lehetővé.
Kezdjük a névvel. A „Magna Hungaria” elnevezés a 13. századi latin beszámolókból ismert, régészeti fogalomként nem határozható meg. Julianus a keleti magyarokat Riccardus lejegyzése szerint Nagy-Bolgárországtól, vagyis a volgai bolgárok földjétől kétnapi járóföldre, „a nagy Etil folyó” mellett találta meg. Ez az írott adat a vidékre irányítja a figyelmet, de nem jelöl ki lelőhelyet. A régészeti kutatásnak önálló úton kell keresnie, mely tárgyak és temetők köthetők a korai magyarsághoz.
Riccardus azt is írja, hogy e keleti magyarok földet nem művelnek, lovakban és fegyverekben bővelkednek. Csábító volna ezt a leírást közvetlenül a régészeti képpel azonosítani, de ez módszertani hiba volna. A 13. századi beszámoló egy idegen szemlélő benyomásait rögzíti, a temetők pedig más korból és más közösségektől származhatnak. A két forráscsoport kérdései rokonok, de a válaszaik nem helyettesítik egymást, és egyik sem igazolja önmagában a másikat.
A legismertebb lelőhely a Káma vidékén fekvő Bolsije Tyigani temetője. Közlése 1981-ben jelent meg Budapesten, német nyelven, „Altungarn an der Kama und im Ural” címmel, vagyis „Ősmagyarok a Kámánál és az Urálban”. A cím már maga is értelmezést hordoz: a közlők a temető népességét a korai magyarsággal hozták kapcsolatba. A kötet orosz nyelvű kiadása 2018-ban Kazanyban is megjelent. A leletanyag részleteit ez a szócikk nem ismerteti, mert forrásainkból nem ellenőrizhetők.
A kazanyi régészek az 1960-as években tárták fel a Bolsije Tarhani-i és a Tankejevka-i temetőt. Ahogyan a kutatás idézi, ezek az ásatások több magyar kutatót arra vezettek, hogy a sírok egy részét, főként Tankejevkán, etnikai magyaroknak tulajdonítsák. Egy kazanyi régész a Tankejevka-i temetőt vegyes, török és finnugor népesség hagyatékának tartotta, a finnugor elem túlsúlyával. Ezek kutatói értelmezések, nem a sírokból közvetlenül kiolvasható tények, és a vita róluk ma is nyitott.
Egy magyar régész maga is részt vett a Bolsije Tarhani-i, a Tankejevka-i és a Kusnarenkovo-i temető, valamint a hulasi földvár feltárásán, a Kazany vidékén és a baskír Elő-Urálban. Ahogyan a kutatás idézi, ő a honfoglalók arcra helyezett halotti maszkjainak párhuzamait a Tankejevka-i temetőben kereste. Ebből arra következtetett, hogy a magyar elit világképe inkább a finnugor, mint a török hagyományhoz kötődött, és ehhez a hanti és manysi néprajzra hivatkozott.
Ugyanez a kutató a magyar–volgai bolgár kapcsolatok kezdetét a 8–9. századra tette, amikor a magyarok elődei szerinte a Dél-Urál vidékén, az úgynevezett „Magna Hungariában” éltek, és a 7. századot sem zárta ki. Álláspontját egy orosz kolléga összefoglalásából ismerjük, ahogyan a kutatás idézi. Ez az orosz bíráló a korai kapcsolat feltételezését földrajzilag önkényesnek tartja, mert szerinte az érintett népesség nem lépett ki a Szamarai-kanyar vidékéről, és ott a 7–8. századból ugor régészeti nyom nincs.
A vita másik kérdése, hogy a korai magyarság mind elvándorolt-e a vidékről. Ahogyan a kutatás idézi, két kazanyi régész szerint az ugor népesség a 9. században a bolgárok nyomására szinte teljesen elhagyta a vidéket, előbb Levédiába, majd Etelközbe, végül Pannóniába vonult, és csak kis csoportok maradtak a volgai bolgár területen. A magyar régész ezt a „teljes elvándorlást” kevéssé tartotta megalapozottnak, mert szerinte a nomád vándorlások hosszúak voltak, és mindegyiknek sajátos menete volt.
A két kazanyi régész nézete szerint a vidéken maradt kis csoportok a volgai bolgár területen egészen a 13. század első harmadáig fennmaradhattak, ahogyan a kutatás idézi. Ez az értelmezés érdekes párhuzamot kínál Julianus beszámolójához, amely éppen ebben az időben, a volgai bolgárok közelében talált magyarul beszélő pogányokat. A párhuzam azonban nem bizonyíték: a régészeti nézet és a 13. századi írott forrás más-más forrástípus, és egyik sem nevez meg olyan temetőt, amely a másikat igazolná.
A kazanyi kremlben végzett ásatásokon egy aranyozott ezüstveret került elő, egy jóval későbbi épület rétegéből. Ahogyan a kutatás idézi, a magyar régész szerint a veretnek a Kárpát-medencei magyar temetőkben vannak párhuzamai, és nem bolgár készítmény, hanem kereskedelmi úton juthatott a Volga vidékére. A lelet tehát nem a keleten maradt magyarok jelenlétét bizonyítja, hanem legfeljebb azt, hogy a Volga és a Kárpát-medence között kapcsolat lehetett. Ez is kutatói értelmezés.
Az utóbbi évek új forrása az archeogenetika. Egy magyar kutatócsoport a feltételezett vándorlási útvonal lelőhelyeiről származó emberi csontanyagot vizsgál, az Urál vidékétől a Kárpát-medencéig. Közleményük szerint száz egyén eredményeit mutatják be, hat populációból, a minták pedig tizennyolc lelőhelyről, a Volga–Urál vidékről és a 3–14. századból származnak. A mintákat régészeti és nyelvészeti szempontok alapján választották ki, olyan sírokból, amelyek anyagi kultúráját a korai magyarsággal hozzák kapcsolatba.
Kiemelt lelőhelyük az Uyelgi, amelyet a közlemény a késő kusnarenkovói kultúra nagy temetőjeként ír le, az Urálon túli vidéken. A kutatók anyai és apai vonalakat elemeztek. Előzetes eredményeik szerint az anyai vonalak rendkívül változatosak, és a vizsgált populációk a kelet- és nyugat-eurázsiai népességek között helyezkednek el. Több esetben szoros anyai kapcsolat mutatkozott a csoportokon belül és a csoportok között is. A teljes örökítőanyag vizsgálata és a mintagyűjtés még folyamatban van.
Több, a korai magyarokkal kapcsolatba hozható lelőhelyen azonosítottak egy N1a-M46 jelű apai vonalat, amelyet a kutatók az uráli nyelvű népekkel és a baskírokkal kapcsoltak össze, és amelyet a honfoglalók között is kimutattak. Ez figyelemre méltó eredmény, de óvatosan kell olvasni. A szerzők maguk is előzetesnek nevezik, és egy apai vonal nem azonos sem egy nyelvvel, sem egy népnévvel. A vizsgálatok szerint kapcsolat mutatható ki, de ebből nem következik, hogy egy temető népe magyarul beszélt.
Azt is tudni kell, mit nem mond a közlemény. Összefoglalójában név szerint csak az Uyelgi szerepel, Bolsije Tyigani nem. Ezért nem állítható, hogy a Bolsije Tyigani-i temető anyagát a genetikai vizsgálat feldolgozta. A tizennyolc lelőhely teljes listáját és az egyes sírok eredményeit a szócikk forrásai nem tartalmazzák, ezért ezekről nem írunk. A régészeti és a genetikai adatok összekapcsolása így egyelőre csak részleges, és a végleges eredmények még hátravannak.
Miért ilyen nehéz a régészeti azonosítás? Mert a régészet tárgyakat, temetkezési szokásokat és csontokat talál, nem népneveket. Egy halotti maszk, egy veret vagy egy temetkezési forma hasonlósága kapcsolatot jelezhet, de ugyanazt a szokást több nép is követhette, a tárgyak pedig kereskedelemmel is vándoroltak. A kutatás egy része ezért magyar elemeket lát a Volga–Káma vidék egyes temetőiben, mások vegyes, török és finnugor közösségekről beszélnek, ahol a nyelvi hovatartozás nem dönthető el.
Az írott és a tárgyi források eltérése is tanulságos. Julianus a 13. században élő, magyarul beszélő pogányokról ír, a temetők korának meghatározása viszont külön régészeti kérdés, a genetikai minták pedig ezer évnél is hosszabb időszakot fognak át. A XIII. századi krónikás hagyomány, Anonymus és Kézai is ismeri a keleten maradt rokonok gondolatát, de tárgyi anyaghoz köthető adatot egyikük sem ad. A forrástípusok így ugyanarra a vidékre mutatnak, de nem feltétlenül ugyanarra az időre.
Miért térnek el ennyire az eredmények? Mert a forrásaink más-más dolgot mérnek. A temetők közlései tárgyakat és szokásokat írnak le, a róluk szóló nézetek gyakran csak összefoglalókból ismertek, a genetika új adatot hoz, de előzetes, és nem nyelvet mér. A Volga–Káma vidék régészete tehát a kutatás egy része szerint valódi kapcsolatokra utal, de nem rajzolja meg Magna Hungaria határait. A következő szócikk az írott források bolgár és kazár szomszédjaival folytatja.
