Attila udvaráról a közkeletű kép kőfalas királyi várost fest, amely a hagyomány szerint Óbudán, a Duna partján állt. Az egyetlen szemtanú, Priskos rétor egészen mást ír le: egy síkságon fekvő „nagy falut”, csiszolt deszkákból épült házakkal és fakerítéssel, amelynek nevét nem adja meg. Attila udvara így nem egy nap alatt felépült főváros, hanem a hun hatalom egyik pompás szálláshelye volt.
Ez a szócikk Priskos követjárását, az udvar leírását és szereplőit, Attila halálát és temetését, valamint a központ helyének kérdését követi. A hunok megjelenéséről és a régészeti hagyatékról az előző szócikk szól, a birodalom felbomlásáról és a gepidákról a következő. A szöveg jelzi, hol beszél a szemtanú, hol a későbbi gót történetíró, és hol a 13. századi magyar krónikás hagyomány.
Priskos rétor barátja, Maximinos keletrómai követ kíséretében járt Attilánál, és részletes beszámolót írt a követségről. Művének ez a része töredékesen, a bizánci követjárás-gyűjteményben maradt fenn, egy kisebb részét pedig Jordanes, a 6. századi gót történetíró idézi. Priskos az utazás évét az idézett részekben nem adja meg; a kutatás a követjárást 448-ban vagy 449-ben keltezi. Ez az egyetlen olyan szöveg, amely belülről, szemtanúként írja le a hun udvart.
A követek útja Sardicán és Naissuson át vezetett a Dunáig. A folyón túl síkságon haladtak, és a nagyobb hajózható folyókon egyfatörzs-csónakokban, a kisebb vizeken tutajon keltek át. A falvakban kölest és mézbort, „medos”-t kaptak, kíséretük pedig árpából készült italt, „kam”-ot. Útközben egy tónál is megszálltak, és összetalálkoztak a nyugatrómai követséggel, amelyben Romulus comes és Promotus, Noricum helytartója is ott volt.
A folyók nevét Priskos szövege két változatban őrizte meg. A görög követjárás-szövegben a Duna utáni legnagyobb folyók a Drecon, a Tigas és a Tiphesas; Jordanes latin idézetében Tisia, Tibisia és Dricca. Jordanes szerint a követek e folyókon kelve arra a helyre értek, ahol egykor Vidigoia gót hős a szarmaták cselvetése folytán elesett, innen pedig nem messze volt az a falu, ahol Attila tartózkodott. A két névsor nem egyezik pontosan.
Priskos szerint Attila háza egy nagy faluban állt, és pompásabb volt, mint a más helyeken lévő szállásai. Jordanes latin idézete a falut „vicus”-nak mondja, amely kiterjedésében egy nagy városhoz hasonlított. A ház csiszolt deszkákból épült, és fakerítés vette körül, amely nem védelemre, hanem díszül szolgált, és tornyok ékesítették. A palota magasabban, kiemelt helyen állt a többi háznál; a kerítésen belül több épület is volt.
Amikor Attila a faluba érkezett, fehér vászonleplek alatt sorokban vonuló, szkíta énekeket éneklő leányok fogadták. A követek Kreka királynénál is jártak: házában a padlót gyapjúszőnyeg borította, és szolgálók hímeztek körülötte. Priskos leírása szerint Attila a követeket faszéken ülve fogadta. Ezek a jelenetek nem a pompás kőpaloták világát idézik, hanem egy fából épült, de gondosan rendezett, rangokra tagolt udvart, amelynek szertartásai a vendégeknek is szóltak.
Az udvar második embere Onégésziosz volt, akit Priskos a szkíták között hatalomban a másodiknak nevez. Háza a királyé után a legpompásabb volt. Fürdőjét Pannoniából hozatott kőből építtette, mert az ottani barbároknak nem volt sem kövük, sem fájuk; az építő egy sirmiumi fogoly volt. A kő- és fahiány a kutatás értelmezésében síksági vidékre utal – a vidéken a fürdő anyagát is messziről kellett hozni –, de pontos helyet nem jelöl ki.
Priskos az udvar nyelvi sokszínűségét is megfigyelte. Az alattvalók saját nyelvük mellett hunul vagy gótul beszéltek, a kereskedők latinul is, görögül viszont csak a foglyok. Találkozott egy görög kereskedővel, aki Viminaciumból került fogolyként Onégészioszhoz, és később hun életmódot vett fel. Ez a jelenet arra mutat, hogy az udvar nem egyetlen nép tábora volt, hanem a hun hatalom alá tartozó sokféle népcsoport találkozóhelye.
A lakomán Attila középen ült egy heverőn, és a tőle jobbra eső helyek számítottak megtisztelőbbnek. A vendégek ezüst- és aranyedényekből ettek és ittak, Attila viszont fatányérból evett és fakupából ivott. A szemtanú tehát a fényűzés és a hangsúlyos egyszerűség kettősségét rögzítette. A hatalmat a dinasztia mellett a „kiválasztottak”, a logades és a kísérők gyakorolták; a logades kifejezés Priskostól ismert, a rendszer pontos működését azonban a töredékek nem írják le.
Attila hatalma maga is fokozatosan alakult ki. Jordanes szerint testvérével, Bledával együtt uralkodott, majd Bledát megölte. Marcellinus Comes krónikája 445-nél jegyzi fel, hogy Bleda Attila cselvetése nyomán meghalt, és 447-nél Attila nagy balkáni hadjáratát. Priskos látogatása tehát már az egyeduralom idejére esett. Jordanes, Priskos nyomán és gót szemlélettel, Attilát gőgös járású, háborúkedvelő, de tanácsra hallgató, alacsony termetű, félelmet keltő uralkodóként jellemzi.
Attila 453-ban halt meg. Jordanes, Priskosra hivatkozva, azt írja, hogy Ildicóval tartott menyegzője éjszakáján, mámorosan, orrvérzésben hunyt el. A hunok hajukat levágva és arcukat sebekkel csúfítva gyászolták; Jordanes lovas körtáncot és halotti éneket is leír. A sír felett „strava” nevű tort ültek, majd éjjel, titokban temették el, a koporsót arannyal, ezüsttel és vassal borították. A temetés helyét Jordanes nem adja meg.
Hol volt tehát Attila udvara? Priskos helynevet nem ad, csak folyókat, egy tavat és egy nagy falut. A folyónevek azonosítása és az, hogy a követek melyik irányból érkeztek, már értelmezés. A kutatás egy része a nagykirályok központi szállását a Tisza–Maros vidékére teszi, mások Attila székhelyét a Tisza és a Körös közé helyezik, Rugila korábbi szállását pedig a Duna–Tisza közére. Ezek mind modern lokalizációk, nem Priskos adatai.
Priskos maga is írja, hogy Attilának más helyeken is voltak szállásai, vagyis a központ nem feltétlenül egyetlen állandó település. A hun székhely a kutatás összefoglalása szerint a 420-as években került a Kárpát-medence keleti felének síkságára. A Szeged–Nagyszéksóson előkerült, mintegy kétszáz tárgyból álló áldozati lelet a régészeti összefoglalás szerint nagykirály vagy főméltóság hagyatékából származhat, de az udvar helyét nem határozza meg.
A népszerű Óbuda-kép a 13. századi magyar krónikás hagyományból ered, nem egykorú beszámolóból. Kézai Simon Gesta Hungaroruma, amely 1282 és 1285 között készült, Etele székhelyét Sicambriába teszi. Kézai elbeszélése szerint Buda a várost maga nevéről neveztette, Etele parancsa szerint azonban „Ethele városának” kellett hívni; „a németek… Eczelburgnak nevezték; de a húnok… mai napig is Ó-Budá-nak hívják.” Kézai szerint Etele öt évig egyfolytában Sicambriában maradt, és onnan indította hadjáratait.
A XIII. századi Anonymus (P. mester), Béla király névtelen jegyzője – hogy melyik Béláé, vitatott – szintén Óbudára tette Attila székhelyét. Anonymus szerint Attila „királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött”, a régi épületeket megújíttatta és erős fallal vétette körül. Anonymusnál Árpád később háború nélkül vonul be „Attila király városába”, mert ősi jussának tekinti. Az Óbuda = Attila városa azonosítás mindkét krónikában legenda.
A két krónika egymással sem egyezik: Anonymus kőfalas, megújított várost ír, Kézai szerint viszont Etele népével a mezőn sátrakban és kocsikon élt, és aranylemezekből összeállított sátra volt. Kézainál Etele halálának körülményei is mások: nem Ildico, hanem Mikolt, a bactranusok királyának leánya mellett hal meg, bár az orrvérzés egyezik. Temetéséről a krónikás azt írja, hogy Béla és a többi kapitány mellé temették, Jordanes viszont nem ad helyet.
A források azért nem egyeznek, mert más időben és más céllal készültek. Priskos szemtanúként írt, de nem nevezte meg a helyet; Jordanes egy évszázaddal később, gót szemmel idézte őt. A 13. századi krónikások, Kézai és Anonymus, a saját koruk Óbudájának római romjait kapcsolták Attila nevéhez, és ezzel a hun múltat a magyar királyság történetébe illesztették. Kézai Etele-leírása – alacsony termet, büszke járás – feltűnően hasonlít Jordanes jellemrajzára; lehet, hogy átvétel, de ez nem bizonyított.
Attila udvara így két, egymástól élesen elválasztandó képben él tovább. Az egyik Priskos leírása: egy síksági, fából épült, díszes „nagy falu”, ahol a nagykirály fatányérból evett, és ahol hunul, gótul és latinul beszéltek. A másik a 13. századi krónikás hagyomány Óbudája, amely legenda. A központ pontos helye ma is nyitott kérdés; amit biztosan tudunk, az a szemtanú leírása az udvar életéről.
