A szlávokról a közkeletű kép gyakran egy ősidők óta itt élő vagy egyetlen nagy hullámban érkező népet lát, amely 500 körül birtokba vette a Kárpát-medencét, és amelyet a későbbi jövevények már készen találtak. A források ennél jóval szerényebbet mondanak. A 6. századi szerzők a Duna alsó vidékén és a Balkán felé mozgó csoportokat neveznek meg, a medence belsejéből alig van írott adat, a biztosabb régészeti nyomok pedig a kutatás szerint már az avar korra, a 7. századra esnek.
Ez a szócikk a 6. századi írott források szlávképét, az avar kor keretét, a régészet lehetőségeit és korlátait, végül a vitát követi arról, kik voltak a „szlávok” és mikor jelentek meg a medencében. A longobárdokról az előző szócikk szól, az avarok bejöveteléről a következő. A szöveg jelzi, hol a forrás adata, és hol a kutatás következtetése.
Az első részletes leírást Jordanes, a 6. századi gót történetíró adja. Szerinte Dacia közelében, a Visztula forrásától északra hatalmas térségen a népes Venethi nép lakik. Neveik ma különféle nemzetségek és helyek szerint változnak, de főként Sclaveni és Antes néven nevezik őket. Jordanes tehát egy nagyobb népcsoport részeiként mutatja be a szlávokat, és a saját korában használt két népnevet egy régebbi, tágabb névhez kapcsolja.
Jordanes a két csoport lakóhelyét is megadja. A Sclaveni a Novietunum nevű város és a Mursianus-tó tájától a Danasterig, vagyis a Dnyeszterig, északon a Visztuláig terjednek; „városaik” mocsarak és erdők. Az Antes, akiket „a legbátrabbaknak” mond közöttük, a Pontus tenger ívénél a Danastertől a Danaperig, vagyis a Dnyeperig laknak. A Novietunum és a Mursianus-tó azonosítása vitatott, ezért a leírásból nem rajzolható pontos határ.
Ugyanez a szerző másutt azt írja, hogy a Venethi, az Antes és a Sclaveni egy tőről erednek, csak három néven nevezik őket. Saját korában, a 6. században, szerinte háborúban dühöngenek „bűneinkért”, egykor azonban Hermanaricnak engedelmeskedtek. Ez az elbeszélés eredetmonda, amely a gót múlt dicsőségébe illeszti a szlávokat, és a saját kora viszonyait vetíti vissza. Történeti adatként ezért csak óvatosan használható, a három név rokonságát nem bizonyítja.
A másik fő forrás Prokopios, Justinianus korának bizánci történetírója. Szerinte a Sclaveni és az Antae nem egyetlen férfi uralma alatt élnek, hanem régóta „demokráciában”, és a közügyeket a nép elé viszik. A görög szerző saját fogalmával írja le a számára idegen rendet, ezért a „demokrácia” szó inkább azt jelzi, hogy nem látott náluk egységes királyságot. Ez az adat a 6. század közepének Duna-vidéki viszonyaira vonatkozik, nem a Kárpát-medence belsejére.
Prokopios szerint a két nép régi szokásai megegyeznek. Egy istenben hisznek, a villám alkotójában, de folyókat, nimfákat és más szellemeket is tisztelnek. Nyomorúságos kunyhókban laknak, messze egymástól, és gyakran változtatják lakóhelyüket. A leírás egy kívülálló megfigyelő képe, aki a birodalom határán túli világot a saját mércéjével méri. A szétszórt, gyakran változó lakóhelyek említése ugyanakkor egybevág azzal, hogy Prokopios sem egy királyságot, hanem laza közösségeket írt le.
A harcmódról Prokopios azt írja, hogy többnyire gyalog harcolnak, kis pajzzsal és dárdával, páncélt nem viselnek. Nyelvük közös, szerinte „teljesen barbár”, külsejük hasonló, kifejezetten magasak és erősek. A gyalogos harcmód adata később az avar kor képében is visszaköszön, amikor a kutatás gyalogos szláv segédcsapatokat lát az avar hadseregben. Prokopios azonban a 6. század közepén még nem az avarok, hanem a birodalom határán élő, önálló csoportokról beszél.
Prokopios egy névmagyarázatot is ad: szerinte hajdan mindkét népet Sporinak hívták, mert szétszórtan, görögül „spora” módon laktak. A Duna, görögül Ister északi partjának nagy részét ők bírják. A Spori név magyarázata Prokopios etimológiája, amelyet óvatosan kell kezelni. A földrajzi adat viszont egybevág Jordanes képével: mindkét szerző a Dunától északra helyezi el a szlávokat, bár pontos határt a vitatott helynevek miatt egyikük leírásából sem lehet megrajzolni.
A 6. századi görög és latin források tehát a szlávokat elsősorban a Dunától északra és a Balkán felé irányuló mozgásokban említik. Nem adnak kész etnikai térképet a Kárpát-medencéről, és nem mondják, hogy a szlávok a medence belsejét lakták volna. A bizánci írók a birodalom határán jelentkező csoportokat nevezik meg Sclaveni és Antes néven, ahogyan a 6. század közepén és második felében látták őket. A belső területekről ugyanekkor más népek jelenlétéről tudunk.
A Kárpát-medence belsejében a 6. században a gepidák 567-ig, a longobárdok 568-ig uralták a nagy tájakat. Ezeken a területeken a korai szláv jelenlét írásosan alig adatolható, régészetileg pedig vitatott és gyenge. A kutatás a szláv népesség nagyobb mértékű megjelenését a medencében és a Balkánon az avar kor, vagyis az 568 utáni évtizedek folyamataihoz köti. A „megjelenés” tehát nem egyetlen esemény, és nem is a 6. század elejére tehető.
A fordulatot az avarok hozták. A régészeti összefoglalás szerint kelet-európai hódításaik során, Justinianus buzdítására, 558 táján leigázták az antákat is, és rátámadtak a frankokra. 568-ban az avarok letelepedtek a Kárpát-medencében, és Baján kagán vezetésével először egyesítették egy államban a Dunántúlt, az Alföldet és Erdélyt. Ennek részleteit az avarok bejöveteléről szóló szócikk tárgyalja; itt csak annyi fontos, hogy a szlávok sorsa ettől kezdve az avarokéhoz kötődött.
A régészeti összefoglalás szerint az avarok 568 és 626 közötti bizánci támadásai után szlávok tömegei telepedtek le a Balkánon. A 626-os konstantinápolyi ostromban szlávok is részt vettek, gyalogosokként. Ezek a folyamatok már a következő korszak szócikkeihez tartoznak, itt csak keretként jelennek meg. A lényeg, hogy a szlávok tömeges terjeszkedése a forrásokban az avar háborúkkal együtt válik láthatóvá, nem azok előtt.
Az avar hadsereget a kutatás úgy írja le, hogy derékhadát nehézlovasság adta, amelyet gyalogos szláv és gepida segédcsapatok egészítettek ki. Ez a 6–7. század fordulójának kaganátusi képe, nem önálló szláv honfoglalás a medencében. A szlávok tehát a forrásokban és a kutatásban egy többnyelvű birodalom egyik alkotó elemeként jelennek meg. Hogy közülük kik és mikor települtek a medence belsejébe, arra az írott források nem adnak választ.
A régészet sem tölti ki a hiányt. A rendelkezésre álló régészeti összefoglalás a medence belsejéből nem sorol fel biztosan keltezett, széles körben elfogadott 6. századi szláv temető- vagy telephálózatot. Ez negatív adat, és óvatosan kell kezelni: azt jelenti, hogy a bizonyíték gyenge, nem azt, hogy a 6. században egyetlen szláv csoport sem élt a medencében. A 6. századi szláv jelenlét kérdése ezért a kutatásban nyitott, és új feltárásokra vár.
Gyakran emlegetett nyomok a dunántúli hamvasztásos temetkezések Vácon, Kehidán és Zalakomárban. A régészeti összefoglalás ezeket a 7. században betelepült szlávok hagyatékának tartja. Ezek tehát avar kori emlékek, nem a 6. századi „megjelenés” első bizonyítékai. A hamvasztás és a szláv besorolás összekapcsolása maga is értelmezés. A biztosabb medencei szláv nyomok így egy évszázaddal későbbre esnek, mint ahogyan a közkeletű kép szerint a szlávok „elfoglalták” a Kárpát-medencét.
A kérdés mögött két vita fut össze. Az első az, hogy kik a „szlávok” a 6. századi szövegekben. Jordanes egy tőről eredezteti a három népnevet, Prokopios a közös szokásokat és a hajdani közös nevet hangsúlyozza. A kutatás egy része a szláv etnikumot hosszú folytonosságként értelmezi. Más része szerint a 6. századi szláv név és identitás kialakulása maga is történeti folyamat, nem egyszerűen egy őshazából kimozduló nép átköltözése.
A második vita a régészeté: van-e 6. századi szláv lelet a medence belsejében? Ezért ez a szócikk három réteget különít el. Az első a 6. századi írott kép a Sclaveniről és az Antesről a Duna és a Balkán tengelyén. A második a medencei, avar kori szláv nyomok csoportja, amelynek biztosabb emlékei a 7. századra esnek. A harmadik a még későbbi, 9. századi anyag, amelyet a 9. századi medencéről szóló szócikkek tárgyalnak.
A magyar krónikás hagyomány a szlávokat egészen más időrendbe illesztette. Anonymus, Béla király névtelen jegyzője – hogy melyik Béláé, vitatott –, akinek műve a 13. századi krónikás hagyományhoz tartozik, és nem egykorú beszámoló, azt írja, hogy a Duna–Tisza vidékét „szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai” lakják, s hogy Attila halála után „Nagy Kán, Bulgária vezére, Salán vezér őse” telepített oda „szlovéneket meg bolgárokat”. Nagy Kán és Salán korabeli forrásból nem ismert. Anonymus a 9. század végi állapotot vetíti vissza Attila korába, az avar kort kihagyja.
A források azért nem egyeznek, mert más-más dolgot látnak. A 6. századi bizánci és gót szerzők a birodalom határán megjelenő csoportokat írták le, saját koruk politikai földrajzával és fogalmaival. A régészet a medence belsejében csak a 7. századra tud biztosabb nyomokat mutatni, a 13. századi krónikás pedig a saját kora ismereteit vetítette vissza. A szlávok megjelenése ezért nem egy nap vagy egy év, hanem több évszázados, ma is vitatott folyamat.
