MBMAGYAR BETYÁR
Előzmények

0.1.5

Longobárdok Pannoniában

Előzmények · őskor–895

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Longobárdok Pannoniában
Illusztráció

Röviden

A longobárdok nem csak átvonultak Pannonián. A források és a régészet szerint mintegy hat évtizeden át, fokozatosan vették birtokba a Dunántúlt, és 568-as távozásuk egy többéves átrendeződés része volt. Az a hagyomány, hogy Narses hívta be őket Itáliába, a későbbi longobárd elbeszélés része.

A longobárdokról a közkeletű kép két jelenetből áll: a hős Alboin megöli a gepida királyt, és koponyájából serleget csináltat, majd népe egy tavaszi napon felkerekedik, és Itáliába vonul, mert a bizánci hadvezér hívta őket. Pannoniai múltjuk ebben a képben csak rövid átvonulás. A források és a régészet ennél hosszabb történetet mutatnak: a longobárdok mintegy hat évtizeden át, fokozatosan vették birtokba a Dunántúlt, és 568-as távozásuk egy többéves átrendeződés része volt.

Ez a szócikk a longobárdok eredetét, pannoniai megtelepedését, a királyságot és a gepidákkal vívott háborúkat, az 568-as elvonulást, végül a temetőket, a társadalmat és a település kérdését követi. A gepida királyságról és a keleti gótokról az előző szócikkek, a szlávok megjelenéséről a következő szól. A szöveg jelzi, hol Paulus Diaconus elbeszélését, hol a régészet adatát, és hol a kutatás következtetését olvassuk.

A longobárdok őshazája az Elba alsó folyása mentén volt. Írott forrás először Kr. u. 5-ben említi őket, amikor Tiberius győzedelmeskedett felettük. 166–167 telén egyik seregük Arrabona és Brigetio között átkelt a Dunán és Pannoniára támadt, de súlyos vereséget szenvedett. Ezután 489-ig, amikor a Duna alsó-ausztriai szakaszán jelentek meg, nem szerepeltek az írásos forrásokban. Déli vándorlásuk állomásai a régészeti összefoglalás szerint csak a leletek alapján követhetők.

A pannoniai előzményekről Paulus Diaconus, a 8. század végén író longobárd történetíró ad elbeszélést. Szerinte a longobárdok Odoacar rugiai háborúja után a rugiak földjére, Rugilandba költöztek, Tato király idején pedig a „feld”, vagyis nyílt síkság vidékén laktak, és a herul Rodulf elleni háborúban győztek. A régészeti összefoglalás szerint 505–507 körül a Duna jobb partján is megvetették a lábukat, 508–510 körül pedig a herulok legyőzése után nagyjából a Balaton vonaláig a Dunántúl északi felét is meghódították.

A királyság első nagy alakja Wacho volt, aki a kutatás szerint körülbelül 510 és 540 között uralkodott. Paulus Diaconus szerint három felesége volt: Ranicunda thüring, Austrigosa gepida, Salinga herul származású volt. A dinasztikus házasságok a békét szolgálták, és a gepida–longobárd viszony az 540-es évekig békés is maradt. A bizánci–keleti gót háború kitörésekor a longobárdok szövetséget kötöttek I. Justinianus császárral, és 535–536 körül a Dél-Dunántúlt is megszállták.

Wacho halála után Audoin felmondta a gepidákkal fennálló szövetséget. A régészeti összefoglalás szerint 547-ben elfoglalta Délnyugat-Pannoniát, és a fennhatóságot egészen Isztriáig kiterjesztette. Paulus Diaconus csak annyit ír, hogy Audoin „nem sokkal később” vezette a longobárdokat Pannoniába, évszámot nem ad. A két kép eltérése jól mutatja, hogy a pannoniai longobárd jelenlét nem egyetlen „belépő évhez” köthető, hanem évtizedeken át tartó, szakaszos terjeszkedés volt.

A kapcsolatok megromlásában Bizánc is szerepet játszott. A gepidák 535-ben visszafoglalták Sirmiumot, és a birodalom ezután a longobárdokkal lépett szövetségre ellenük. A két germán nép először 552-ben ütközött meg, valahol a mai Szerémség területén, és a csata a longobárdok győzelmét hozta. Paulus Diaconus Audoin korából egy hősi jelenetet is elbeszél: a csatában Alboin, a király fia megölte Turisind gepida király fiát, Turismodust. Ez a jelenet már a longobárd hagyomány része.

Paulus Diaconus elbeszélése szerint Alboin ezután fegyvert kért Turisindtól, hogy apja asztalánál ülhessen. Az anekdota, akárcsak a Turismodus-jelenet, a hősi hagyományt tükrözi, nem egykorú feljegyzést, és évszámot sem kapcsol hozzá. A politikai viszonyok közben tovább változtak. 565-ben az új bizánci császár, II. Justinus ismét a gepidák mellé állt, Sirmium visszaszerzésének reményében, és 566-ban a bizánciak a gepidák oldalán súlyos vereséget mértek a longobárd seregre.

A vereség után Alboin Baján avar kagánnal lépett szövetségre. Menandros, a 6. századi bizánci történetíró töredékei szerint, ahogyan a kutatás idézi, Baján kemény feltételeket szabott: a longobárd állatállomány tizedét azonnal, győzelem esetén a zsákmány felét és a gepidák összes földjét kérte. Paulus Diaconus „örök szövetségről” beszél az avarokkal. Ezeket a feltételeket tehát nem a longobárd hagyomány, hanem egy bizánci szerző töredékei őrizték meg, a hősi jelenetek viszont Paulusnál maradtak fenn.

567 tavaszán vagy nyarán indult a harmadik gepida–longobárd háború. Paulus Diaconus szerint az avarok már a longobárd támadás előtt betörtek a gepida területekre, Kunimund gepida király ennek ellenére mégis előbb a longobárdokkal akart megütközni. Alboin megölte Kunimundot, koponyájából ivóedényt csináltatott, lányát, Rosimundát pedig feleségül vette. A koponyaserleg jelenete Paulus elbeszélésében szerepel, és ugyanahhoz a hősi hagyományréteghez tartozik, mint Alboin korábbi tettei.

A gepida királyság 567-ben elpusztult. Harcosainak egy része elesett, más része a következő évben Itáliába vonuló longobárdokhoz csatlakozott, a többiek avar uralom alá kerültek. Paulus Diaconus szerint a gepidáknak ettől kezdve nem volt királyuk. Sirmiumot a megmaradt gepida erők a kutatás szerint Bizáncnak adták át. A gepida népesség tehát nem tűnt el, hanem más uralom alá került. A 567-es eseményeket nem szabad összekeverni a longobárdok egy évvel későbbi távozásával.

Az avarok veszélyesebb szomszédnak bizonyultak, mint a gepidák. Paulus Diaconus szerint a longobárdok negyvenkét évnyi pannoniai tartózkodás után, áprilisban, az első indictio idején, a szent húsvét másnapján vonultak ki; abban az évben a húsvét április 1-re esett, és az Úr születésétől 568 év telt el. Alboin Pannoniát „hun barátainak”, vagyis az avaroknak adta, azzal a feltétellel, hogy ha a longobárdoknak vissza kellene térniük, visszakapják földjeiket.

A régészeti összefoglalás szerint a longobárdok telepeiket felégetve, temetőiket kifosztva távoztak, és 568 májusában megkezdték Észak-Itália meghódítását. A felégetésről Paulus szövege nem szól, ez a régészeti értelmezés. Paulus azt is elmondja, hogy Alboin sokféle népet vitt magával: falvaikat még az ő idejében is Gepidáknak, Bolgároknak, Szarmatáknak, Pannónoknak nevezték. Az a hagyomány, hogy Narses hadvezér hívta be őket Itáliába, a későbbi longobárd elbeszélés része, nem egykorú adat.

A régészet a longobárdokat hosszú ideig nem ismerte fel. A legkorábbi, nekik tulajdonított leletek 1885-ben Bezenyén kerültek elő, 67 sírból, de évtizedekig későbbre keltezték őket, mert a longobárdokat állandóan vándorló népnek vélték. 1935-ben Várpalotán longobárd és 6. század végi korai avar temetkezések kerültek elő ugyanazon a lelőhelyen. Ebből született az az elmélet, hogy a longobárdok egy része avar uralom alatt is továbbélt; a kutatás ma elhibázottnak tartja.

A kutatás szerint a longobárdok 510 és 568 között fokozatosan egész Pannoniát megszállták, legkésőbbi pannoniai emlékeik pedig a legkorábbi észak-itáliai leletek műhelytestvérei. 1958 és 1978 között mintegy négyszáz újabb longobárd temetkezést tártak fel. Nagyobb temetők ismertek Rácalmáson, Hegykőn, Szentendrén, Kajdacson és Tamásiban, kisebbek Vörsön, Mohácson, Fertőszentmiklóson, Gyirmóton és Ménfőcsanakon. A temetők felhagyása egybeesik az elvonulással, ami a továbbélési elmélet ellen szól.

Az Alsó-Elba vidékén a longobárdok még kizárólag hamvasztva, urnába temetkeztek, és csak az 5. század második felében tértek át a csontvázas temetkezésre. A csak 536 táján megnyitott kajdacsi temetőben mégis tíz sekély urnasír került elő; elképzelhető, hogy ez az ősi rítus továbbélése. A csontvázas sírok 3–6 négyzetméteresek, általában három, az előkelőké akár öt méter mélyek, fatörzs-koporsóval. Az eltemettek magasak voltak: a férfiak akár 190, a nők 165–170 centiméteresek.

A férfiakat hosszú ujjú ingzubbonyban, deréköves, tarsolyos viseletben temették el, a tarsolyban késsel és fenőkővel; nadrágjukat védőtekercs fogta. Fegyverük a spatha, a pajzs a koporsón, a lándzsa a sír végében feküdt. A nők sírjaiból hiányzik a fülbevaló, a karperec és a gyűrű, kivéve a romanizált Délnyugat-Pannoniát. Longobárd sajátosság az övről lecsüngő szalag két nagy fibulával. Gazdag női sír ismert Keszthely–Fenéki útról.

A hit kérdése összetett. A régészeti összefoglalás szerint a királyi nemzetség katolikus volt, a bizánciakkal való szakítás után azonban az arianizmus hódított, a sírokban pedig pogány elemek, Odinhoz és Donarhoz kötött jelképek és ételmelléklet is megmaradtak. Ez a kép részben értelmezés. A Fertő-tótól nyugatra és délre, a Lajta alsó folyásánál a Hegykő-csoport temetőinek rítusa és viselete eltér a többitől: alamann és frank tárgyak, fülbevalók is előfordulnak bennük.

A Hegykő-csoport temetőit is 568-ban hagyták fel, ami arra utal, hogy használóik a longobárdokkal együtt távoztak. Egyes nézetek szerint áttelepített rugiak vagy legyőzött herulok voltak, de ez feltevés. A társadalomban a harci és családi egység, a fara bomlása figyelhető meg: szabad fegyveres férfiak és királyi kíséret mellett a nemesség kis sírkertekbe temetkezett, mint Gyönkön, Kápolnásnyéken és Mohácson, a köznép pedig nagyobb temetőkbe.

Longobárd települést vagy lakóházat Magyarországon eddig nem találtak. Feltehetően felszíni, cölöpszerkezetű házakban laktak, és előszeretettel szállták meg az elhagyott késő antik erődöket, őrtornyokat és villákat, de jelenlétüket ott is csak kerámia és ékszer jelzi. A sírmellékletek alapján nagyállattartók voltak, a földművelés kiegészítő szerepet játszott. Pannoniában alakult ki a bepecsételt díszű, korongolt kerámia, amely a legkorábbi észak-itáliai longobárd anyagban is megjelenik.

A magyar krónikás hagyomány a longobárdokat egészen más korba helyezte. Kézai Simon 13. századi Gesta Hungaroruma, amely nem egykorú beszámoló, Pannoniát „a longobárd nemzetiségű, savariai születésű Macrinus” kormányzásával írja le a hunok érkezésekor; Macrinus kitalált személy. Kézai szerint Etele uralma elől „rengeteg longobárd” menekült Aquileiába, Savariát pedig longobárdok lakták. A krónika tehát a 6. századi longobárdokat mintegy egy évszázaddal korábbra, a hun történetbe vetítette vissza. A szintén 13. századi Anonymus longobárdokat nem említ.

A források eltérésének több oka van. Paulus Diaconus két évszázaddal az események után írt, és épp a pannoniai korszakról őrzött meg hősi anekdotákat; a negyvenkét éves tartózkodás és a régészeti 510–568-as keret sem fedi pontosan egymást. A háborúk évszámait és helyszíneit elsősorban Menandros töredékei és a kutatás összevetése adja. A régészet pedig a temetőkből lát sokat, a településekből szinte semmit. A pannoniai longobárd korszak ezért nem egy elvonulás napja, hanem hat évtized fokozatos története.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mikor érkeztek a longobárdok Pannoniába?
Fokozatosan. A régészeti összefoglalás szerint 505–507 körül a Duna jobb partján vetették meg a lábukat, 508–510 körül pedig a Dunántúl északi felét is meghódították. A kutatás szerint 510 és 568 között fokozatosan egész Pannoniát megszállták. Jelenlétük tehát nem egyetlen belépő évhez köthető.
Ki volt Alboin?
Alboin a longobárdok királya volt. 566-os veresége után Baján avar kagánnal szövetkezett a gepidák ellen. 567-ben ő ölte meg Kunimund gepida királyt, és feleségül vette a lányát; a koponyaserleg jelenete Paulus Diaconusnál szerepel. 568-ban Pannoniát „hun barátainak”, vagyis az avaroknak adta.
Miért hagyták el a longobárdok Pannoniát?
Az avarok veszélyesebb szomszédnak bizonyultak, mint a gepidák. Paulus Diaconus szerint ők negyvenkét évnyi pannoniai tartózkodás után vonultak ki, és a régészeti összefoglalás szerint 568 májusában megkezdték Észak-Itália meghódítását. Az, hogy Narses hívta be őket, csak a későbbi elbeszélés része.

Források

  1. Paulus Diaconus: Historia Langobardorum I–II.
  2. Menandros Protector töredékei.
  3. Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum.
  4. Anonymus: Gesta Hungarorum.
  5. Anonymus – Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Budapest, Osiris, 1999 (Millenniumi Magyar Történelem – Források).
  6. A langobardok. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, 2003, 298–302.
  7. A gepidák. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, 2003, 294–295.
  8. „…ut strenui viri…” A gepidák Kárpát-medencei története. Doktori értekezés, SZTE, Szeged, 2014.
  9. A középkor hajnala. A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében. Budapest, Corvina (Hereditas), 1974.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak