MBMAGYAR BETYÁR
Előzmények

0.1.5

A hunok a Kárpát-medencében

Előzmények · őskor–895

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

A hunok a Kárpát-medencében
Illusztráció

Röviden

A hunok nem egy csapásra foglalták el a Kárpát-medencét. A 370-es évek kelet-európai hódításaitól a Kárpát-medencei központ kiépüléséig fél évszázad telt el, és Attila uralma ennek csak a csúcspontja volt. Attila 453-ban halt meg; fiai nem tudták összetartani a birodalmat.

A hunokról a közkeletű kép egyetlen vágtató lovas áradatot fest, amely Attila vezetésével egy csapásra elözönlötte a Kárpát-medencét, és amelyet a magyar hagyomány saját őseként tart számon. A korabeli források ennél lassabb és tagoltabb folyamatot mutatnak: a 370-es évek kelet-európai hódításaitól a Kárpát-medencei központ kiépüléséig fél évszázad telt el, és Attila uralma ennek csak a csúcspontja volt.

Ez a szócikk a hunok megjelenését, a Kárpát-medencei hun uralom kiépülését, a régészeti hagyatékot és a birodalom bukásának tényét követi. A római Pannonia visszavonulásáról az előző szócikk szól, Attila udvaráról és a központ helyének kérdéséről a következő. A nedaoi csata és az utána kialakult rend a gepidákról és a keleti gótokról szóló szócikkek témája. Ahol egy évszám csak a kutatás következtetése, azt a szöveg jelzi.

A hunok első részletes leírása Ammianus Marcellinustól, a 4. század római történetírójától származik. Szerinte a hunokról a régi feljegyzések alig tudnak, a Maeotison, vagyis az Azovi-tengeren túl élnek, és minden vadságot felülmúlnak; hosszan írja le külsejüket, lovas életmódjukat és harcmodorukat. Ammianus azonban a hunokat maga nem látta, és leírása a görög–római irodalom régi „szkíta” toposzaira épül. Ezért ez a kép inkább a rómaiak félelmét tükrözi, mint a hunok tényleges életét.

Ammianus elbeszélése szerint a hunok előbb az alánokat győzték le és vonták szövetségükbe, majd Ermenrichus gót király birodalmára törtek. A király a csapás hírére önkezével vetett véget életének. Ammianus ezekhez az eseményekhez évszámot nem ad; elbeszélése 378-cal zárul. A kutatás a hunok volgai átkelését a 370-es évekre teszi, a Kárpát-medencei régészeti összefoglalás 375-öt ad meg. Ez az évszám tehát kiindulópont, nem egyetlen döntő nap dátuma.

A gót hagyomány mondai eredettörténetet is őrzött, amelyet Jordanes, a 6. századi gót történetíró jegyzett fel. Orosiusra hivatkozva írja, hogy Filimer gót király a haliurunna nevű boszorkányokat a pusztába űzte, és ezek tisztátalan szellemekkel nemzették a hunokat. Egy másik mondát Priskosra hivatkozva ad: eszerint a hunokat egy szarvasünő vezette át a Maeotison. Mindkét elbeszélés monda, és a gót szemlélet ellenséges képét mutatja a hunokról.

A hunok eredetéről az ókori források nem adnak megbízható választ. A kutatás egy része szerint a név, az etnikai mag és annak nyelve a belső-ázsiai hsziung-nukra vezethető vissza, és az európai törzsszövetség keleti iráni és török nyelvű csoportok csatlakozásával alakult ki. Ezt az összefüggést közvetlenül egyetlen ókori szöveg sem igazolja; kínai forrásokon és régészeti megfigyeléseken alapuló értelmezés, amely ma is vita tárgya. A cikk ezért feltételesen beszél róla.

A nagy kelet-európai hódítás után a hunok csaknem két évtizedig nem támadták a Római Birodalmat. Az 5. század első évtizedeiből csak töredékes adatok maradtak. Olympiodoros, akinek művét Phótiosz kivonata őrzi, követként járt egy Donatus nevű hun vezetőnél; Donatust esküvel megtévesztve megölték, majd Charatont, a királyok közül az elsőt, a császár ajándékokkal békítette ki. A kivonat sem évet, sem biztos helyszínt nem ad. Sozomenos egyháztörténete Uldin balkáni betöréséről és Castra Martis elfoglalásáról tudósít.

A kutatás összefoglalása szerint a hunok székhelye a 420-as években került a Kárpát-medence keleti felének síkságára. Ebben az időben hun csapatok a római kormányzatot segítették a vizigótok és a burgundok ellen, és a kutatás egy része szerint ezért kapták meg a pannoniai provinciákat. Priskos egy helyen a pannonok Száva melletti földjéről ír, amelyet a hunok szerződéssel kaptak meg. Hogy ez pontosan melyik terület volt, és mikor adták át, már következtetés kérdése; a kutatás egyetlen átadási évben sem egyezett meg.

Marcellinus Comes krónikája 427-nél azt jegyzi fel, hogy a Pannoniákat, amelyeket ötven évig a hunok tartottak, a rómaiak visszaszerezték. Az ötven év krónikás kerek szám, de a bejegyzés éppen azt jelzi, hogy a hunok már a 420-as évek előtt is jelen voltak Pannoniában. A hun kor így keleten mintegy három, nyugaton mintegy két évtizedig tartott. A római uralom visszahúzódásának részleteit az előző szócikk tárgyalja, a hun oldal itt csak vázlatosan szerepel.

Jordanes szerint Attila apja Mundzucus volt, nagybátyjai Octar és Roas. Roas, más néven Rugila halála után unokaöccsei, Bleda és Attila együtt uralkodtak. Marcellinus Comes 442-nél jegyzi fel, hogy Bleda és Attila feldúlta Illyricumot és Thraciát. Ugyanő írja, hogy 445-ben Bleda Attila cselvetése nyomán meghalt, és Attila egyeduralkodó lett. A 447-es nagy hadjárat Marcellinus szerint Thermopylaeig jutott, és Arnegisclus római hadvezér az Utus folyó mellett elesett.

A hadisarc, a váltságdíjak és az évi adók révén tonnányi római aranypénz jutott a hunokhoz; Priskos töredékei több alkalommal is megemlítik a Konstantinápolyból fizetett aranyat. Az 5. század középső harmada ezért a Kárpát-medence régészetében „aranykor”, amelyet aranyveretes viselet és fegyverzet jelez. A 440-es évek két balkáni hadjáratát 451-ben a galliai, 452-ben az észak-itáliai hadjárat követte. Attila udvarát és a központ helyének vitáját a következő szócikk részletesen bemutatja.

A birodalom élén a nagykirály állt, mellette a dinasztia tagjai, a „kiválasztottak” (logades) és a kísérők (épitédeioi); a logades kifejezés Priskostól ismert. Attila alatt nőtt a segédnépek vezetőinek szerepe. A kutatás egy része szerint a hunokat nem egységesen vándorló népként, hanem változó összetételű, főként fiatal férfiakból álló hadseregként kell elképzelni, amely a meghódított területeken vezetőréteget alkotott. Emiatt a leletek etnikai besorolása eleve bizonytalan, és ezt a régészeti adatok olvasásakor szem előtt kell tartani.

A vezetőréteg jellemző szokása volt a temetkezéstől elkülönítve elrejtett halotti áldozat, amelynek tárgyai a halotti máglyán megégtek. Ilyen leletek kerültek elő Pécs–Üszögpusztán 1900-ban, Szeged–Nagyszéksóson 1912 és 1934 között, Bátaszéken 1965-ben és Pannonhalmán 1979-ben. A pannonhalmi együttesben aranyborítású kisméretű íj, két kard és két lószerszám-garnitúra volt. A korábban hamvasztásos temetkezésnek hitt leletekről az újabb ásatási megfigyelések alapján kiderült, hogy valójában áldozati leletek.

A Szeged–Nagyszéksóson előkerült mintegy kétszáz tárgy – köztük aranyos nyakperec, aranyozott nyereg töredékei és egy perzsa elektronkehely – a régészeti összefoglalás szerint nagykirály vagy főméltóság hagyatéka lehet. A korszak jellegzetes tárgyai az úgynevezett „nomád üstök” is, amelyek Törtelről, Hőgyészről, Várpalota környékéről és Intercisából ismertek. Elterjedésük Belső-Ázsiától Franciaországig a hun uralom kiterjedését mutatja; tüzelésnyomaik miatt feltételezhető, hogy az áldozati máglyáról kerültek a földbe.

A viselet emlékei közé tartoznak az ékköves cikádák, a csornai aranylemezes diadém és az úgynevezett „nomád tükrök”, a fibula viszont nem tartozéka a hun viseletnek. A két fibulapárral eltemetett nők sírjait a kutatás feltehetően alán nőknek tulajdonítja, alán viseletnek tartja a W alakú aranyflitteres fátylat is, például Lébényben és Regölyben. A köznép sírjai szegényesek és alig azonosíthatók: nagy hun temetők nincsenek, csak magányos sírok és kis sírcsoportok.

A hunok szekéren vándoroltak a téli és a nyári szállás között, és sátorban laktak. Ammianus szerint épületekben soha nem laktak, a keletrómai követjelentések azonban falvakat is említenek, amelyek feltehetően a segédnépek települései voltak. A Dunántúlon félig földbe mélyített, cölöpszerkezetes hun kori házakat is feltártak Mohácson és Keszthely–Fenékpusztán. Ammianus képe egy fél évszázaddal korábbi, Fekete-tenger melléki állapotot tükröz, ezért nem vetíthető rá a Kárpát-medencei viszonyokra.

Attila 453-ban halt meg. Jordanes, Priskosra hivatkozva, azt írja, hogy menyegzője éjszakáján, Ildico mellett, orrvérzésben hunyt el. Fiai nem tudták összetartani a birodalmat: a gepidák, szkírek, szvébek, rugiak és szarmaták fellázadtak, és a nedaoi csatában a hunok vereséget szenvedtek. A csata idejét a kutatás 454 és 455 közé teszi, a hun maradékot pedig 455 után kiűzték a Kárpát-medencéből. A részleteket a gepida és a keleti gót szócikk tárgyalja.

Mikor és milyen jogcímen vált tehát a Kárpát-medence a hun birodalom központjává? A források azért nem egyeznek, mert más-más nézőpontból és más-más időben írtak. Ammianus a 370-es évekről ír, de nem a Kárpát-medencéről; Olympiodoros kivonata évszám és helynév nélküli; Priskos a pannon földről szól, de nem mondja meg, mikor adták át; Marcellinus Comes egy kerek számot rögzít. A kutatás egy része a pannoniai területeket a római szolgálat ellenszolgáltatásának tartja, a pontos évet azonban nem ismerjük.

Egészen más jellegű forrás Kézai Simon Gesta Hungaroruma, amely 1282 és 1285 között készült, és a 13. századi magyar krónikás hagyományt képviseli, nem egykorú beszámolót. A krónikás a hunokat a magyarok elődeinek tekintette: szerinte a hunok a 700. esztendőben indultak nyugatra Szkítiából, kapitányaik között volt Etele, Bendegúz fia, és fivére, Buda. A kutatás egy része szerint Kézai hun története egy korábbi szerző munkája.

Kézai szerint Pannoniát ekkor egy Macrinus nevű tetrarcha kormányozta, aki a veronai Ditricus segítségét kérte; a hunok Sicambriánál keltek át a Dunán. Etele halála után a krónika fiai, Csaba és Aladár pártharcáról, a Sicambriában vívott „Krimhild csatájáról”, Csaba távozásáról és a székelyekről mint a hunok maradékáról beszél. Macrinust és Ditricust az 5. századi források nem ismerik, a 700-as év pedig mintegy három évszázaddal tér el Ammianus elbeszélésétől.

A XIII. századi Anonymus (P. mester), Béla király névtelen jegyzője – hogy melyik Béláé, vitatott – Kézaitól eltérő hagyományt rögzített. Anonymus szerint Attila a 451. esztendőben jött Pannónia földjére, és a rómaiakat elkergetve birtokba vette az országot; ez az évszám a korabeli forrásokkal nem egyeztethető össze. Gesta Hungaroruma Álmost és Árpádot Attila ivadékának mondja, a székelyekről pedig azt írja, hogy „előbb Attila király népe voltak”. Az Árpádok Attilától való leszármazása legenda és dinasztikus ideológia, nem történeti adat.

A hunok Kárpát-medencei története így három, egymástól jól elkülönítendő rétegből áll össze. Az egykorú vagy közel egykorú írók – Ammianus, Olympiodoros, Priskos, Marcellinus Comes és a rájuk támaszkodó Jordanes – töredékes, de valós eseményeket rögzítenek. A régészet az áldozati leletekből, üstökből és viseleti tárgyakból a vezetőréteg életét rajzolja meg. A 13. századi magyar krónikás hagyomány, Kézai és Anonymus elbeszélése pedig legenda, amely a hun–magyar rokonság gondolatát fogalmazta meg, nem történeti adat.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mikor jöttek a hunok a Kárpát-medencébe?
Fokozatosan. A kutatás a hunok volgai átkelését a 370-es évekre teszi, a hunok székhelye pedig a kutatás összefoglalása szerint a 420-as években került a Kárpát-medence keleti felének síkságára. Marcellinus Comes krónikája 427-nél azt jegyzi fel, hogy a Pannoniákat ötven évig a hunok tartották.
Mit tudunk a hunok régészeti hagyatékáról?
Nagy hun temetők nincsenek. A köznép sírjai szegényesek és alig azonosíthatók, csak magányos sírok és kis sírcsoportok ismertek. A vezetőréteg jellemző szokása volt a temetkezéstől elkülönítve elrejtett halotti áldozat; ilyen lelet került elő például Pécsen, Bátaszéken és 1979-ben Pannonhalmán is.
Rokonai voltak a hunok a magyaroknak?
A hun–magyar rokonság gondolatát a XIII. századi krónikás hagyomány, Kézai és Anonymus elbeszélése fogalmazta meg. Ez legenda, nem történeti adat. Az Árpádok Attilától való leszármazása is legenda és dinasztikus ideológia, a hunok eredetéről pedig az ókori források sem adnak megbízható választ.

Források

  1. Ammianus Marcellinus: Res gestae XXXI.2–3.
  2. Jordanes: Getica 121–130, 178–182, 254–264.
  3. Olympiodoros töredékei (Phótiosz, Bibliotheca cod. 80).
  4. Priskos: Excerpta de legationibus (fr. 5; a 448/449-es követjárás).
  5. Marcellinus Comes: Chronicon a. 427, 442, 445, 447.
  6. Sozomenos: Egyháztörténet.
  7. Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum.
  8. Anonymus: Gesta Hungarorum.
  9. A népek országútján. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, 2003, 283–284.
  10. A hunok története. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, 2003, 284–285.
  11. Kutatástörténet. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, 2003, 285–286.
  12. Temetkezések, társadalom. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, 2003, 286–287.
  13. History of the Later Roman Empire from the Death of Theodosius I to the Death of Justinian I. London, Macmillan, 1923.
  14. „…ut strenui viri…” A gepidák Kárpát-medencei története. Doktori értekezés, SZTE, Szeged, 2014 (védés 2015).
  15. Das Hunnenreich. Stuttgart, Theiss, 1991; magyarul: A hunok és nagykirályaik. Budapest, Corvina, 1993.
  16. The World of the Huns. Studies in Their History and Culture. 1973.
  17. A History of Attila and the Huns. Oxford, Clarendon, 1948. Átdolgozott kiadás: The Huns, Oxford, Blackwell, 1996.
  18. The Fall of the Roman Empire. A New History. London, Macmillan, 2005 (USA: Oxford UP, 2006).
  19. The Fragmentary Classicising Historians of the Later Roman Empire. Eunapius, Olympiodorus, Priscus and Malchus II: Text, Translation and Historiographical Notes. ARCA 10. Liverpool, Francis Cairns, 1983.
  20. Priskos rhétor töredékei. Követségben Attila, a hunok nagykirálya udvarában. Fontes Historiae Antiquae 7, 2014.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak