A római uralom visszavonulása a 4–5. században
Pannonia római korszakának végét a közkeletű kép gyakran egyetlen pillanatba sűríti: egy napra, amikor a légiók kivonultak, vagy egy évszámra, amikor a hunok „elfoglalták” a tartományt. Az ókori szövegek és a régészeti anyag ennél lassúbb és hézagosabb történetet mutatnak. A római uralom 375-től a 430-as évekig fokozatosan halványult el, és arról, hogy pontosan mikor és hogyan szűnt meg, valamint mi lett a lakossággal, a források ma is eltérő olvasatokat engednek.
Ez a szócikk a határvédelem működésének megszűnését, a 4. század végi válságot, a szövetséges népek kérdését és Valeria sorsát követi nagyjából 433-ig. A limes felépítéséről és a késő római erődépítésről a dunai limesről szóló szócikk szól, a hun uralomról, Attiláról, a keleti gótokról és a langobardokról pedig a következő fejezet. Ahol egy évszám hagyományos, következtetés vagy vitatott, a szöveg ezt jelzi.
A 4. század közepére Pannonia a birodalom két fele között elvesztette azt a katonai és politikai súlyát, amely a 3. században még megvolt. A kutatás egy része szerint a nyugati birodalom gyengülésével a tartomány már nem tudta feltartóztatni a felerősödő népmozgásokat. Az utolsó nagy katonai építkezés Valentinianus császár idejére, 364 és 375 közé esik: ekkor épültek őrtornyok, és ekkor alakították át a belső erődöket, ahogyan ezt az erődök maradványai és építési feliratai mutatják.
A fordulópontot Ammianus Marcellinus írja le. 374-ben a kvádok tiltakoztak a Duna túlpartján emelt római erőd miatt, Valeria katonai parancsnoka pedig megölette királyukat, Gabiniust. Válaszul a kvádok és a szarmaták aratás idején törtek be, a lakosságot megölték vagy elhurcolták, és két legio vereséget szenvedett. Ammianus szerint Probus praefectus Sirmium falait a színházépítésre összegyűjtött anyagból állíttatta helyre, a falak tehát javításra szorultak.
A kutatás egy része szerint a betörők a Kelet-Dunántúlt hónapokra megszállták, és feltehetőleg ennek nyomán erősítették meg a belső erődöket. Ammianus beszámolója szerint 375-ben maga Valentinianus érkezett a tartományba. Carnuntumot „elhagyatottnak és romosnak” találta, Aquincumnál hajóhidat veretett, és büntetőhadjáratot vezetett a folyó túlpartjára. Savariát téli szállásnak gyengének és sokszor megpróbáltnak látta. Az elbeszélés így nem diadalmas birodalmat, hanem kopott, sebezhető határvidéket mutat.
Valentinianus 375-ben Brigetióban, kvád követek fogadása közben halt meg. Ammianus szerint dühroham végzett vele; a jelenet írott forrásra épül, de anekdotikus színezete is van, ezért óvatosan kell olvasni. Fiát, a gyermek II. Valentinianust a brigetiói táborban kiáltották ki augustusszá. Ammianus elbeszélése nem sokkal ezután lezárul, ezért 375 a római Pannonia történetében forrástani határ is: utána már csak töredékes, későbbi és egymásnak gyakran ellentmondó szövegek szólnak a tartományról.
Az erődök maradványai a hallgatást részben pótolják. A Valentinianus halála utáni években a belső erődök tornyait kerek tornyokra cserélték, a dunai határ erődjein azonban ilyen átépítés sehol nem mutatható ki. A kutatás egy része szerint ez arra utal, hogy a határőrségre fordított figyelem vészesen csökkenni kezdett. A legutolsó építési periódusban tíz–harminc méteres, toronyszerű kiserődök épültek, mint Lussonium tíz és kilenc méteres erődje, ami erősen lecsökkent helyőrségre vall.
A kiserődök keltezése is bizonytalan: a kutatás egy része a 378-as hadrianopolisi csata utáni évekre, mások 400 körülre teszik őket. Hasonló képet ad a pénzforgalom. 375 után új pénz alig jutott a provinciába, az éremleletek szerint a forgalom rendszertelenné vált, szórványosan azonban még az 5. század elején is kimutatható. A régészeti adat tehát nem hirtelen összeomlást, hanem a római állami jelenlét fokozatos, egyenetlen elvékonyodását rögzíti a Duna mentén.
A Notitia Dignitatum, a késő római hivatalok és csapatok jegyzéke, még teljes hadrendet sorol fel Valeria és Pannonia Prima számára: határerődöket, belső erődök cohorsait, sőt egy „contra Acinco in barbarico” nevű, Aquincummal szemben, a barbár parton álló állomást is. A lista azonban több időréteget őriz, keltezése bizonytalan, ezért nem dönthető el, hogy ezek a csapatok a jegyzék összeállításakor valóban a helyükön voltak-e, vagy csak a hivatali emlékezetben éltek tovább.
378-ban Hadrianopolisnál gót, alán és hun csoportokból álló sereg súlyos vereséget mért a keletrómai haderőre. A kutatás egy része szerint a barbár sereg egyes csoportjai ezután nyugat felé vonultak, és római engedéllyel letelepedtek Pannoniában. Jordanes Getica című műve szerint – ahogyan a kutatás idézi – Alatheus és Saphrac a megmaradt csapatokkal Pannoniába vonult, Gratianus császár pedig szövetségi szerződést, foedust kötött velük. A szerződés évét a kutatás 379-re vagy 380-ra teszi, létezése is vitatott.
Erre a Jordanes-helyre épül az a felfogás, amely szerint a gótokat, alánokat és hunokat a tartomány különböző részein telepítették le, és a 4–5. század fordulóján ők tartották fenn Pannonia védelmét és igazgatási keretét. A kutatás egy része ezt a „hármas népszövetséget” ma is elfogadja. Mások szerint az elmélet egyetlen forráshelyen nyugszik, amelyet a filológiai és a régészeti adatok nem támasztanak alá, sőt Zosimus elbeszélése kifejezetten ellentmond neki.
Zosimus szerint – ahogyan a kutatás idézi – Fritigern és Alatheus népei a Gratianusszal kötött megállapodás alapján valóban Pannoniába és Felső-Moesiába mentek, de onnan továbbvonultak Athanarik ellen, vagyis elhagyták a tartományt. Ha ez igaz, a szövetségesek tartós pannoniai jelenléte inkább Jordanes későbbi elbeszélésének következménye, mint biztos tény. A vita nem dönthető el egyértelműen, és ezzel a 378 utáni Pannonia képe is két, egymással versengő változatban él tovább.
Az 5. század elején a tartomány peremén nagy mozgások zajlottak. A kutatás egy része szerint 401-ben a mai Észak-Magyarország területén élő vandálok a hunok közeledtének hírére nyugatra indultak, a hozzájuk csatlakozó kvádokkal és alánokkal együtt, és 406. december 31-én átkeltek a Rajnán. Alarich 401-es és Radagaisus 406-os itáliai hadjárata Pannonia szélén haladt át, és a történeti hagyomány szerint sokan ekkor hagyták el a provinciát.
A legnehezebb kérdés Valeria, a Duna menti kelet-pannoniai tartomány sorsa. A kutatás egy része szerint az 5. század első évtizedeiben a római uralom itt lényegében elhalt: a határerődök már a fosztogató csapatokat sem tartóztatták fel, a mozgó hadsereget Dalmáciába vonták, és Róma 430 körül szerződéssel átengedte Valeriát a hunoknak. Mások szerint Valeriát soha nem adták át formálisan, csak fokozatosan került hun ellenőrzés alá.
Egy régebbi elmélet Valeria átadását már 409-re tette, és úgy vélte, hogy Pannonia 375 után teljesen megmerevedett. A kutatás egy része szerint ez téves keltezéseken és a pénzforgalom megszűnésének félreértésén alapult. Ugyanez az irányzat úgy tudja, hogy 425 és 427 között a rómaiak Rua hun király kérésére megszüntették a hunok, alánok és gótok szövetségesi státusát, 433-ban pedig új szerződés született, amely után a hunok főereje Pannoniában is megjelent.
A legkonkrétabb évszámot Marcellinus Comes krónikája adja. A 427. évnél ezt jegyzi fel: „Pannoniae, quae per quinquaginta annos ab Hunnis retinebantur, a Romanis receptae sunt”, vagyis a Pannoniákat, amelyeket ötven évig a hunok tartottak, a rómaiak visszaszerezték. Jordanes ugyanezt az eseményt – ahogyan a kutatás idézi – a rómaiaknak és a gótoknak együtt tulajdonítja. A mondat egyszerre bizonyítja a hunok korábbi jelenlétét és egy római visszatérést.
A kutatás egy része szerint a két szöveg között csak stilisztikai eltérés van, és a gótok szerepét valószínűleg Jordanes illesztette be, így ez a hely nem bizonyítja gótok pannoniai jelenlétét 455 előtt. Az is vitatott, hogy a nyugati vagy a keleti birodalom szerezte-e vissza a tartományt. Ezért egyetlen „átadási” év sem adható meg: a 409, 427, 430 és 433 más-más forrásra vagy értelmezésre épül, és egyik sem biztos.
Hasonlóan vitatott, mi lett a lakossággal. A kutatás egy része szerint az eredeti lakosság a szövetségesek kivételével eltűnt vagy elmenekült, anyagi kultúrája megszűnt, a rómaiak pedig a provinciát még Attila után is számon tartották. Mások szerint a lakosság jelentős részének nyugati és délnyugati elvándorlása aligha jelentette a római élet teljes végét, különösen a fallal körülvett táborokban és városokban, például feltehetőleg Sopianae és Herculia területén.
A továbbélés mellett szóló érvek közé tartoznak a lelőhelyek. Ságvár–Triccianae és Fenékpuszta–Valcum erődített településén ókeresztény bazilikák és temetőkápolnák, Alsóhetény–Iovia és Kővágószőllős területén gazdag sírkápolnák kerültek elő. A kutatás egy része szerint ezek a keresztény közösségek a tartomány feladása után is tovább éltek. A Balatontól nyugatra a honfoglalásig fennmaradt helynevek, mint a Salla–Zala és az Arrabo–Rába, szintén a népesség részleges megmaradására utalnak.
Hogy a források miért ilyen ellentmondásosak, annak egyszerű oka van. Ammianus 375-tel befejezi elbeszélését, utána csak Jordanes, Zosimus és Marcellinus Comes rövid, késői szövegei, valamint a több időréteget keverő Notitia Dignitatum maradt. A hiányt érmek, erődperiódusok és sírleletek töltik ki, ezek azonban értelmezést kívánnak. A római uralom visszavonulása így nem egyetlen bukás, hanem hézagosan dokumentált, évtizedekig tartó folyamat. A hunok kárpát-medencei uralmát a következő szócikk tárgyalja.
