Pannonia provincia megszervezését a közkeletű kép gyakran egyetlen hadjárathoz és egyetlen évszámhoz köti, mintha a Dunántúl egyik napról a másikra római tartománnyá vált volna. Az ókori szövegek és a régészet ennél hosszabb folyamatot mutat. Augustus a Dunáig terjedőnek mondta uralmát, de római katonai táborok a folyó mentén csak Claudius korától épültek; a hódítás Kr. e. 35 és Kr. u. 46–49 között több lépésben ment végbe.
Ez a szócikk a hódítás lépéseit, a pannon–dalmata felkelést, a civitasszervezést és a provincia későbbi felosztását követi. A Biatec-pénzekről és a kelta elitről az előző szócikk szól; a városokról – Aquincum, Savaria, Sopianae, Gorsium – a következő. A dunai limes működése és a romanizáció külön szócikkek témája. Ahol a dátum csak régészeti vagy következtetés, azt a szöveg jelzi.
Pannonia a hódítás előtt nem volt egység; lakói kelta és illír népek. A provincia nevét Illyricum kettéosztásakor kapta a pannonokról, akiknek többsége a déli részen, a későbbi Dalmatiában lakott. Cassius Dio szerint a pannonok „Dalmatiában” éltek a Duna mentén, Noricumtól Moesiáig. A hódítás a 2003-as magyar régészeti szintézis szerint négy lépésben ment végbe, Kr. e. 35 és Kr. u. 46–49 között; a lépések ókori és régészeti adatokból állnak össze.
Kr. e. 35-ben Octavianus Cassius Dio szerint „minden sérelem nélkül” indított hadjáratot a pannonok ellen, hogy katonáit gyakoroltassa és idegen földön tartsa el. Sisciát ostrommal vette be; a Colapis folyón hajóharcok is voltak, majd „Pannonia többi része” is behódolt. Dio maga is Felső-Pannonia helytartója volt, ezért saját tapasztalatból írja le a pannonokat: kemény tél, kevés bor, árpa és köles; „a legbátrabbak”.
A következő évben, Kr. e. 34-ben a frissen leigázottak fellázadtak. Fufius Geminust kiűzték Sisciából, de néhány csatával visszaszerezte Pannoniát. Kr. e. 16-ban a pannonok a noricumiakkal együtt betörtek Isztriába; Kr. e. 14-ben újra fellázadtak, és leverték őket. A Balatontól nyugatra eső terület, a Borostyánút-övezet a 2003-as szintézis szerint Kr. e. 15-ben a noricumi királysággal együtt került Rómához. Idősebb Plinius Savariát és Scarabantiát a noricumi szakaszban, a „deserta Boiorum” mellett tárgyalja; a Kr. e. 15-ös dátumra a szintézis ókori helyet nem idéz, ezért óvatosan kezelendő.
Kr. e. 13/12 telén, M. Valerius és P. Sulpicius konzulsága idején Agrippát a „háborúra kész” Pannoniába küldték; a pannonok az ő közeledtére meghátráltak. Agrippa halála után, Kr. e. 12-től Tiberius verte le a pannonokat, szövetségesei, a scordiscusok segítségével. Elvette fegyvereiket, a hadkötelesek többségét eladta rabszolgának, és elhurcoltatta őket az országból. Dio szerint diadalmenetet nem tarthatott, csak diadalmi jelvényeket kapott. Velleius Paterculus szerint a háborút Agrippa kezdte, Tiberius fejezte be, és ovatiót kapott.
Kr. e. 11–10-ben újabb pannon és dalmata lázadások voltak. A dákok a befagyott Dunán átkelve zsákmányoltak Pannoniában, ezért Ianus kapuját nem zárták be. Augustus a Res Gestae-ben azt írja, hogy az addig római sereg által meg nem közelített pannon népeket Tiberius által legyőzve a római nép uralma alá vetette, és „Illyricum határait a Duna partjáig” tolta ki. Velleius szerint Tiberius „Raetiát, a vindelicusokat, noricumiakat, Pannoniát és a scordiscusokat új provinciaként” vetette a birodalom alá.
A keleti Dunántúlt fél évszázaddal később, Claudius alatt szállták meg, amikor a határt az egész Duna-vidéken a folyóig tolták ki. A 2003-as szintézis szerint Carnuntum első legiotábora és az első auxiliaris táborok Claudius-koriak; Augustus–Tiberius-kori csapatoknak a Duna mentén nincs régészeti nyoma. A lágymányosi eraviscus kincs egy Kr. e. 11/10-es Augustus-denáriussal zárul; a kutatás egy része ebben a Tiberius-féle hadjárat idején elrejtett kincset látta. A biai kincsben Caligula-denárius is volt, így az eraviscus érmek forgalma legalább a Kr. u. 1. század második harmadáig tartott.
A Kelet-Dunántúlon talált kopott, ellenjegyzett Augustus–Tiberius-kori bronzok azonban nem bizonyítják a Claudius előtti római katonai jelenlétet. Kr. u. 6-ban, amikor Tiberius Maroboduus ellen vonult, és már a Dunánál táborozott, „egész Pannonia” és Dalmatia fegyvert fogott. Dio szerint a kiváltó ok az adó és a hadkötelezettség: a dalmatákat csapatkiállításra rendelték, és saját erejüket látva lázadtak fel, a desidiata Bato vezetésével. Valerius Messallinus ekkor „Dalmatia és Pannonia helytartója” volt, vagyis a két terület még egy kormányzat alatt állt.
A breucusok, egy pannon törzs, egy másik Batót állítottak élükre, és Sirmium ellen vonultak. Velleius szerint a felkelők száma „800 000” felett volt; körülbelül „200 000” fegyverforgató gyalogos és „9000” lovas. A két Bato és Pinnes vezette őket; a pannonok ismerték a római fegyelmet és nyelvet, sokan írni is tudtak. Velleius szemtanú volt, de a számok túlzók lehetnek, ezért fenntartással kezelendők. Rómában Augustus a szenátusban azt mondta, hogy védekezés nélkül az ellenség tíz napon belül Róma alatt lehet; veteránokat hívtak vissza, felszabadítottakból is sorozni kellett.
Kr. u. 8-ban, M. Furius és Sex. Nonius konzulsága alatt éhínség és járvány sújtott. A breucus Bato elárulta Pinnest, majd a dalmata Bato kivégeztette. Silvanus legyőzte a breucusokat, és Pannonia többi része is megadta magát. A dalmata háború Kr. u. 9-ben zárult; öt nappal a vége után jött a hír Varus vereségéről. A helyi lakosságot bennszülött kerületekbe, civitas peregrinákba osztották. Ezek eleinte egy közeli katonai egység tisztje, a praefectus civitatis felügyelete alatt álltak, később a bennszülöttek közül választott praepositusok vezették őket.
A nagy vagy megbízhatatlan törzseket több kerületre bontották. A kutatás egy része szerint a civitasok szervezése legkésőbb Kr. u. 8-ban, a felkelés pannoniai szakaszának leverése után megkezdődött. A korai civitasok listája Pliniusnál olvasható: többek között Arviates, Azali, Amantini, Belgites, Catari, Cornacates, Eravisci, Hercuniates, Latovici, Oseriates, Varciani, valamint Serretes, Serapilli, Iasi, Andizetes, Colapiani és Breuci. A civitasokon kívüli földet részben kisajátították ager publicusként, és katonai területet különítettek el.
A belső területek feltehetően nagybirtokoknak maradtak; a bennszülött településeket a határzónába telepíthették át. Ez utóbbi a bennszülött leletek Duna menti sűrűsödéséből levont értelmezés, nem közvetlen szöveges adat. A tartományt a császár helytartója, a legatus kormányozta, aki az első három században egyben a hadsereg parancsnoka volt. A gazdasági ügyeket procuratorok intézték; a Duna-vidéki provinciák egy vámterületet alkottak. Dio maga Felső-Pannonia helytartójaként írja le a vidéket.
Az első város Emona volt, Kr. u. 15-ben, veteránok a legiotábor helyén. Ezt követte Savaria Claudius alatt; Plinius már „colonia Divi Claudi Savaria”-t és „oppidum Scarabantia Iulia”-t említ, Emonát és Sisciát pedig coloniákként. A városok részletesebb története a következő szócikk témája. A provinciát a 2. század elején, Kr. u. 107-ben Felső- és Alsó-Pannoniára osztották; a határt 214-ben Caracalla módosította; a 3–4. század fordulóján négy egység lett: Prima, Secunda, Valeria és Savia. Ptolemaiosz Geógraphikéja külön fejezetben tárgyalja a két Pannoniát.
A vita ma arról szól, mikor lett Pannonia római provincia: Augustus alatt vagy csak Claudius korában. Az ókori szövegek korainak mutatják: Augustus szerint Illyricum határát „a Duna partjáig” tolta ki, Velleius pedig Pannoniát Tiberius „új provinciái” között sorolja. Régészetileg viszont a Duna menti első táborok Claudius-koriak, és a keleti Dunántúl megszállását a kutatás egy része csak Claudiusra, Kr. u. 46–49 közé teszi. A numizmatikai vita – Lágymányos Kr. e. 11/10 versus Bia Caligula-érmével – ugyanezt a kettősséget tükrözi.
A ma elfogadottnak mondott álláspont szerint Pannonia de jure Augustus uralkodásának végén jött létre, és az egész Dunántúl római fennhatóság alá tartozott, a katonai megszállás azonban még nem érte el a Dunát. A vita tehát inkább a római uralom módjáról szól, mint egyetlen évszámról. Hogy Illyricumot pontosan mikor osztották Pannoniára és Dalmatiára, azt az olvasott források nem adják meg; Dio még Kr. u. 6-ban is közös helytartót említ.
A Biatec-pénzekről és a kelta elitről az előző szócikk szól. A városokról – Aquincum, Savaria, Sopianae, Gorsium – a következő szócikk ad képet; a dunai limesről és a romanizációról külön szócikkek. Pannonia megszervezése így Cassius Dio, Velleius, a Res Gestae és Plinius helyeiből, valamint a táborok és a civitasok régészeti-feliratos anyagából áll össze, és a provincia születésének időpontjáról, valamint a hódítás módjáról a kutatás ma is vitatkozik.
