MBMAGYAR BETYÁR
Előzmények

0.1.4

Romanizáció és helyi lakosság

Előzmények · őskor–895

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Romanizáció és helyi lakosság
Illusztráció

A romanizációt a közkeletű kép gyakran teljes elrómaiasodásként vagy éppen érintetlen „kelta” megmaradásként írja le. A források ennél árnyaltabb képet adnak. A városi feliratos anyag romanizáltabbnak látszik, mint a vidéki telepek; a temetkezés, a viselet és a háztípusok a hagyomány erejét is mutatják. A kérdés nem az, hogy „elrómaiasodott-e” a bennszülött lakosság, hanem hogy helyenként és rétegenként milyen mély volt az átvétel.

Ez a szócikk a vidéki, bennszülött lakosságra helyezi a hangsúlyt: falvakra, temetkezésre, vallásra, katonaságra, név- és nyelvhasználatra. A civitasok megszervezése a provincia megszervezéséről szóló szócikk, a városok jogállása az Aquincum–Savaria–Sopianae–Gorsium szócikk tárgya. A kelta előzmények a 0.1.3 szócikkekhez tartoznak. Városnevek itt csak összevetésként szerepelnek, nem a városi élet részletezésére. A hangsúly végig a falusi közösségeken és a határzóna társadalmán marad.

A hódítás előtt Pannonia lakossága kelta és illyr népekből állt. A helyi lakosságot bennszülött kerületekbe, civitasokba osztották, kezdetben katonai felügyelet alatt, később saját vezetőikből választott elöljárókkal. Egyes civitasok rövid életűek voltak; a civitas Eraviscorum a 3. század első feléig fennállt. A boiusok és az azalusok egy közös civitasba kerültek. A civitasok élére gyakran a közeli legio centurióját nevezték ki praefectusnak.

A bennszülött lakosság ismert települései főleg a Duna menti határzónában sűrűsödnek, a belső területeken, például a Balaton körül ritkábbak. A 2003-as magyar régészeti szintézis szerint ez tudatos áttelepítésre utalhat; a feltevés a lelőhely-eloszláson alapul. A falusi jellegű települések számát ugyanaz a szintézis legalább 770-re teszi, főleg felszíni nyomok alapján, a villákon és a katonai vicusokon kívül. A szám tehát a kutatottság függvénye is.

Egy részük a késő vaskorból töretlenül fejlődött tovább: Ménfőcsanak, Szakály, Budapest–Tabán és Békásmegyer. Más részüknek nincs a hódítást megelőző előzménye. A késő vaskori erődített telepeket – Gellérthegy, Regöly, Ostffyasszonyfa, Nagyberki–Szalacska – az őslakosság legkésőbb a pannon–dalmata felkelés utáni intézkedések idején elhagyta. A Gellérthegy kultuszközpont maradt; más erődített helyekre, Esztergomba és Dunaszekcsőre a rómaiak tábort építettek. Az erődített telepek feladása nem jelenti a kelta lakosság elűzését, hiszen sok telep folyamatosan lakott maradt.

A továbbélő telepeken a leggyakoribb háztípus a vaskorit követő, enyhén földbe mélyített gödörház. Kőház ezeken a telepeken a római uralom alatt sem épült; Ménfőcsanakon egyet feltételeznek. Ménfőcsanak a Savaria–Arrabona úton feküdt, Szakály a kereskedelmi utaktól távol. Háztípusuk hasonló, de importjuk mennyisége nagyon eltér: Ménfőcsanakon sok a terra sigillata és az üveg, Szakályon alig. Az úthálózat közelsége döntötte el a római áruk elérhetőségét; ez értelmezés.

Ménfőcsanak az eddigi legnagyobb feltárt bennszülött telep: 57 ház, 42 kút – hordó-, kő- és ácsolt béléssel –, tárolóvermek; a feltárt felület 2 kilométer × 40 méter. Egyes falvak a villák közelében sűrűsödnek, például Deutschkreutz és Sommerein környékén; ezeket a villatulajdonos birtokán élő bérlők, colonusok településeinek tekintik, bár az egyidejűség ásatás hiányában kérdéses. A „vicus Caramatensium et villa” felirat Intercisa közelében falusi települést és villát együtt említ.

A helyi kelta hagyomány továbbélését egyes edényformák, díszítések és a késő La Tène típusú kerek vagy körte alakú fazekaskemencék mutatják az 1–2. században Tabánban, a Gellérthegyen és Békásmegyeren. Összesen 77 dunántúli lelőhelyről ismertek római kori fazekasműhelyek. A helyi igényeket szolgáló ipar – fazekasok, kovácsok, bronzművesek – a bennszülött környezetben sokáig fennmaradt. Szakályon a 2. század végén noricumi–pannoniai szárnyas fibula gyártása is kimutatható.

A beköltözők és a katonaság igényeit új iparosok és birodalmi kereskedelem elégítette ki; a terra sigillatát később helyben is gyártották Aquincumban és Gorsiumban. A két szint tehát párhuzamosan élt: a falusi kézművesség a helyi formákat őrizte, a katonai és városi piac a birodalmi árukat hozta. A falusi közösségek nagy része csak felszíni leletekből ismert, ezért a romanizáció mélységének becslése óvatos marad.

A villák között Baláca a freskóival és mozaikjaival emelkedik ki; tulajdonosai a neveik alapján itáliai családok lehettek. A balácai villa tehát nem a bennszülött falu kőházas változata, hanem valószínűleg beköltöző itáliai családok gazdálkodási és lakóformája volt. A falvak és a villák együttese mutatja, hogy a provincia vidéki társadalma nem egységesen „római” vagy „kelta” volt, hanem párhuzamos életmódokból állt a határzónában és a belső területeken.

A sírnál végzett hamvasztás (bustum) mellett csaknem minden hamvasztásos temetőben vannak egykorú csontvázas sírok. Ez elsősorban a helyi lakosság hagyományos szokását tükrözi, de a rítus a vagyoni helyzettől is függött. Aquincum, Savaria, Brigetio és Intercisa temetői egyaránt mutatják a kettősséget. Kis területen belül is vannak egy-egy közösségre jellemző rítusok: a latobicusok házurnái Délnyugat-Pannoniában és az eraviscusok kocsitemetkezései a 2. században.

A 2. században elterjedt kocsitemetkezés, kocsival és lovakkal, a kutatás egy része szerint a „csak részben romanizált, igen gazdag, vidéki eraviscus törzsi arisztokrácia” szokása lehetett; ez értelmezés. A boius és eraviscus terület sírköveinek kocsijelenetei is ide kapcsolhatók. A sírkő-állítás maga római szokás; a helyi lakosság korai sírkövein a nőalakok mégis hagyományos kelta viseletben jelennek meg. Dunapentelén 2. század közepi bennszülött síremlék, Gorsiumban Flavia Usaiu sztéléje ismeretes.

A halomsíros temetkezésnél a kocsi és a fegyverek sírba tétele nem tekinthető római szokásnak. A bennszülött eredetű vezetőréteg a 3. század első felében is megengedhette magának ezt a költséges szokást. Zalalövő, Háshágy, Katafa, Inota és a Fejér megyei halmok jelzik a gyakorlatot. A 3. század második felétől már nem emeltek nagyobb halmokat. A hagyomány tehát a hódítás után több generáción át fennmaradt, majd elhalt.

A hódítás után az őslakosság istenei háttérbe szorultak. A legtöbb bennszülött istenség a római istenvilág alakjaival, elsősorban Silvanusszal azonosulva élt tovább. A gyógyító kelta Sirona kultusza a városokban is megjelenik. A Gellérthegyen volt az eraviscusok törzsi vallási központja. Innen több, Iuppiter Teutanusnak szentelt, 2–3. századi oltár ismert, amelyeket a civitas Eraviscorum üdvéért a közösség augurjai, illetve Aquincum elöljárói állíttattak a hegyen.

A nevek és a nyelvhasználat a romanizáció másik mércéje. A sírkövek és az oltárok latin nyelvű feliratai már az átvételt mutatják. A gellérthegyi 2–3. századi oltárokon ugyanakkor az eraviscus közösség neve, a civitas Eraviscorum olvasható. A feliratos anyag így egyszerre őrzi a latin nyelvezetet és a helyi közösség önmegnevezését. A falusi lakosság nagy része azonban csak felszíni leletekből ismert, ezért a nyelvváltás mélysége ott nehezen mérhető.

Pannoniában a romanizáció elsősorban a katonaság révén haladt előre. A romanizált lakosság nagyobb része szolgálat után leszerelt, városokban megtelepedett katonákból került ki, akiknek jelentős részét az erődsor mögött élő bennszülött törzsek ifjúsága adta. A 2003-as szintézis szerint ők felületes romanizációjukat 25 éves katonai szolgálatuk során szerezték, és a határzónában egységes paraszti-katonai társadalom alakult ki felszínes rómaisággal. Ez értelmezés a feliratos anyagra támaszkodva.

A polgárjog kiterjesztése és a városiasodás nyugatról és délről haladt kelet felé: Claudius és a Flaviusok alatt nyugaton és délen, Traianus és Hadrianus alatt keleten. Hadrianus alatt lett municipium Carnuntum, Mogentiana, Aquincum, Mursa és Cibalae. A városi rangemelés részletei a szomszédos város-szócikkbe tartoznak. Az első pannoniai származású szenátor M. Valerius Maximianus volt, a markomann háborúk hadvezére, aki saját kezével ölte meg a naristák királyát; a feliratot a szintézis nem nevezi meg.

Pannonia nem volt gazdag provincia; nem lettek nagy, távolra exportáló ipari központjai, és a szenátori és lovagrend kevesebb taggal képviseltette magát, mint egy nagyobb galliai, hispániai vagy afrikai városban. I. Valentinianus családja pannoniai volt. Ammianus Marcellinus XXX. könyvében az idősebb Gratianusról azt írja, hogy Cibalaeban, Pannonia városában, alacsony sorú családban született. A 2003-as szintézis szerint Ammianus azt is írja, hogy Valentinianus a görögöt nem beszélte, és a latinnal is hadilábon állt; a pontos ókori forráshely nincs azonosítva, ezért az adat óvatosan kezelendő.

A kérdés az, mennyire és milyen mélyen romanizálódott a helyi lakosság. Az 1980-as angol nyelvű összefoglaló szerint a Severus-korra a városok teljesen romanizálódtak, és a bennszülött lakosság szinte teljesen romanizálódott, korábbi identitása a nevekben és az emlékeken már nem ismerhető fel. A 2003-as szintézis ezzel szemben mérsékelt színvonalú, felszínes rómaiságról ír, amelyet főleg a katonai szolgálat közvetített a határzónában. A régészeti anyag mindkét irányba mutat.

Továbbélő késő vaskori falvak és háztípusok, kelta fazekaskemencék, kelta viseletű sírkövek és a 3. századig élő halomsíros-kocsis temetkezés jelzik a hagyomány erejét. Ugyanakkor a sírkő-állítás, a latin feliratok és a Silvanusszal azonosított helyi istenek az átvételt mutatják. Az eltérés részben a nézőpontból adódik: a városi feliratos anyag romanizáltabb képet ad, mint a vidéki telepek. Részben időbeli is: a kocsitemetkezés a 2. században terjed el, tehát a hódítás után kb. egy évszázaddal.

A dunai limes működéséről az előző szócikk szól, Dacia provinciáról és a keleti Kárpát-medencéről a következő. A római uralom visszavonulása a 4–5. században külön szócikkben következik. A romanizáció és a helyi lakosság viszonya így falvakból, temetőkből, oltárokból és feliratokból áll össze, és a „teljes” vagy „érintetlen” kép helyett helyenként és rétegenként eltérő átvételt mutat. A falusi anyag nagy része felszíni lelet, ezért a mélység becslése korlátozott.

Kapcsolódó szócikkek

Források

  1. Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Teleki László Alapítvány, 2003 (VIII. fejezet).
  2. History of Pannonia. In: The Archaeology of Roman Pannonia. Lexington – Budapest, University Press of Kentucky – Akadémiai Kiadó, 1980, 85–124.
  3. Pannonia and Upper Moesia. London–Boston, Routledge & Kegan Paul, 1974.
  4. Tituli Aquincenses I–III. Budapest, Pytheas, 2009–2011.
  5. Fontes Pannoniae Antiquae. Budapest, 2005.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak