MBMAGYAR BETYÁR
Előzmények

0.1.4

Dacia provincia és a keleti Kárpát-medence

Előzmények · őskor–895

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Dacia provincia és a keleti Kárpát-medence
Illusztráció

Röviden

Dacia provinciáját a közkeletű kép gyakran két jelenetre sűríti: Traianus egyetlen nagy győzelmére Decebalus fölött, majd egy napra, amikor a rómaiak egyszerre kiürítették a Kárpátokon belüli tartományt. A provincia mintegy százhetven évig állt fenn; berendezése, népessége és megszűnése is több lépésben ment végbe, és a kivonulás után itt maradt lakosság kérdésében a források ma is eltérő olvasatokat engednek.

Dacia provincia és a keleti Kárpát-medence

Dacia provinciáját a közkeletű kép gyakran két jelenetre sűríti: Traianus egyetlen nagy győzelmére Decebalus fölött, majd egy napra, amikor a rómaiak egyszerre kiürítették a Kárpátokon belüli tartományt. Az ókori szövegek, a feliratok és a régészeti anyag ennél hosszabb és tagoltabb történetet mutatnak. A provincia mintegy százhetven évig állt fenn; berendezése, népessége és megszűnése is több lépésben ment végbe, és a kivonulás után itt maradt lakosság kérdésében a források ma is eltérő olvasatokat engednek.

Ez a szócikk a hódítást, a tartomány megszervezését, a népesség összetételét, a 3. századi válságot és a feladást követi, valamint a provincián kívüli keleti Kárpát-medence, az Alföld és a Felső-Tisza vidékének népeit. A dák királyság csak bevezetőként szerepel. A romanizációról az előző szócikk szól, a római uralom 4–5. századi visszavonulásáról a következő. A gótok és a későbbi erdélyi népek a következő fejezet témái. Ahol az évszám hagyományos vagy következtetés, a szöveg jelzi.

Traianus két rövid, de igen véres hadjáratban, 101–102-ben és 105–106-ban győzte le Decebalus királyságát. A háborúk egyetlen összefüggő képi forrása a római Traianus-oszlop, amely azonban győzelmi emlékmű, nem megbízható krónika: jeleneteit a kutatás óvatosan olvassa. A 106. év tavaszán elestek a dák várak. Decebalus az írók és az oszlop egybehangzó hagyománya szerint menekülés közben öngyilkos lett; a kutatás egy része szerint valószínűleg Kelet-Erdély felé húzódott vissza.

A tartomány berendezése a hódítás után azonnal megkezdődött. Az első város, a Colonia Ulpia Traiana Augusta – a későbbi Sarmizegethusa – a feliratok szerint legkésőbb 110–112-ben jött létre, a XV Apollinaris, a XIV Gemina, a V Macedonica és a XI Claudia legio veteránjaiból. A megszálló csapatok közül a IIII Flavia legio a téglabélyegek és feliratok szerint 118–119-ig Bersoviában állomásozott, a XIII Gemina pedig később Apulumban rendezkedett be.

Az új provincia első évei nem voltak nyugodtak. 117–118-ban a jazigok és a roxolánok támadása után Hadrianus Cassius Dio szerint – ahogyan a kutatás idézi – lebontatta a drobetai Duna-híd felső szerkezetét. Eutropius úgy tudja, hogy Hadrianus Dacia feladását is fontolgatta, de barátai lebeszélték róla, „nehogy sok római polgár a barbárok kezébe kerüljön”. A válságos helyzetben Q. Marcius Turbót egyszerre állította Pannonia Inferior és Dacia élére; Sarmizegethusa lakóinak neki szóló hálafeliratai is fennmaradtak.

A provinciát ezután több részre osztották. A hivatali címeket megőrző feliratok szerint 118 körül létrejött Dacia Superior és Dacia Inferior, 124 előtt pedig Dacia Porolissensis, amely északi határerődjéről, Porolissumról kapta nevét. 167 és 170 között a három résztartomány egyetlen helytartó alá került, akit a feliratok „legatus Augusti pro praetore Daciarum trium” címmel neveznek. A résztartományok ekkor új nevet kaptak: Apulensis és Malvensis, Porolissensis mellett. A tagolás tehát fokozatosan alakult ki.

A tartomány gazdasági értékét elsősorban az aranybányák, az aurariae Dacicae adták, amelyek kiaknázása a hódítás után rövidesen megindult. A verespataki viaszos írótáblák, amelyek 1786-ban, 1790-ben és a 19. században kerültek elő, a 131 és 167 közötti évekből őriznek gazdasági iratokat. Ezek a táblák a tartomány gazdasági életének közvetlen, korabeli írott forrásai. A városok száma idővel nőtt, de a városi rangot igazoló feliratok alapján a kutatás egy része szerint a városiasodás vontatottan haladt.

Ki lakott a provinciában? Eutropius szerint Traianus „a római világ minden részéből” végtelen tömegű embert telepített Daciába, mert az ország a hosszú háborúban elvesztette férfilakosságát. A feliratok névanyaga a telepesek sokféleségét mutatja: legiós veteránok mellett itáliai, nyugat-pannoniai, noricumi és keleti eredetű nevek is szerepelnek. A forrás azonban irodalmi összegzés, nem népszámlálás, ezért a telepesek számáról és arányáról nem ad pontos képet.

A hódítás után dák maradványnépesség is élt a provinciában. Néhány őslakos telep és a hozzájuk kapcsolódó temetők ismertek, például Obrázsa (Obreja), Maroslekence (Lechința de Mureș) és Locușteni lelőhelyein. Számuk nem nagy, keltezésük nem mindig tisztázott. A kutatás egy része szerint a vidéki településeken jelentős dák népesség élt; a leletanyag mintegy ötöde bennszülött eredetű, így teljes népességcseréről nem lehet beszélni. Más kutatók arra utalnak, hogy Daciában nem jöttek létre a bennszülöttek civitasai.

Ugyanezen az oldalon áll a feliratok névanyaga is: a fennmaradt nevek közül a kutatás egy része szerint legfeljebb negyven körüli azonosítható dák névként. A kép a 2. század végén bonyolódik tovább. Cassius Dio szerint – ahogyan a kutatás idézi – Commodus 180 körül szerződést kötött a burusokkal, a helytartó, Vettius Sabinianus pedig mintegy tizenkétezer határon túli dáknak ígért földet Daciában. A szám a szakirodalomban eltérő alakban is szerepel, ezért csak Dio közléseként kezelhető.

A 230-as évektől a gót nyomás és a birodalmi válság a Duna-vidéket is megrázta. Zosimus – ahogyan a kutatás idézi – a 250-es évek pestisét Illyricumban írja le. Gallienus 257-ben felirat és érem tanúsága szerint a „Dacicus maximus” címet vette fel. Néhány tábor – Énlaka, Barcarozsnyó, Sebesváralja és Porolissum – széles kapunyílásait ekkor részben vagy egészen elfalazták. Ezt a kutatás egy része szerint talán a csapatkivonások kezdeteként lehet érteni, de a falazás önmagában nem keltezi a kivonulást.

A döntő lépést Eutropius így írja le: Aurelianus Dacia provinciát „feladta”, mivel egész Illyricum és Moesia pusztult, és nem bízott abban, hogy megtartható. A Dacia városaiból és földjeiről kivont rómaiakat Moesia közepén telepítette le, és azt Daciának nevezte. Ugyanezt a hagyományt közli Festus és Jordanes – ahogyan a kutatás idézi –, a későbbi császárlegendák szerint pedig a Historia Augusta is a hadsereg és a lakosság kivonásáról beszél.

A feladás évét a szakirodalom hol 270-re, hol 271-re teszi: a felhasznált összefoglalások közül egy 270-et, a többi 271-et ad. Az eltérés miatt a „270/271 körüli” megjelölés a legóvatosabb. Mediolanumban 271 tavaszán „Dacia Felix” és „Pannoniae” feliratú érmeket vertek. A kutatás egy része szerint ezek valószínűleg a kivonuló csapatoknak adott pénzajándékhoz, donativumhoz kapcsolhatók. Az érmek tehát inkább a kivonulás időzítéséhez adnak támpontot, mint a kivonultak számához.

A kutatás egy része szerint a kiürítés szervezett, tervszerű intézkedés volt, és a hátramaradtak száma jelentéktelen lehetett. Érvei Eutropius közlése mellett a régészeti anyagból származnak: a 271 utáni éremforgalom a 4. század közepéig csekély; a mintegy tizenöt keresztény jellegű tárgy nem bizonyít egyházszervezetet; az egyetlen teljesen feltárt városi temetőrészben, Romulában, a temetkezés a 3. század második harmadában megszűnik; a római településnevek eltűntek, csak néhány nagy folyónév – Maros, Szamos, Olt – maradt fenn.

Ebben az olvasatban a 4. századi baráthelyi temető egyedülálló, elszigetelt kivétel, az Erdélyben előkerülő 4. századi érmek pedig csak azt mutatják, hogy a terület a feladás után, ha gyéren is, ismét benépesült. Más kutatók szerint a feladás folyamat volt Gallienustól Aurelianusig: a tartomány nagy része gyakorlatilag már korábban elveszett, és Aurelianus ezt ismerte el hivatalosan, a római történetírás pedig a kivonulást a veszteség helyett helyreállításként mutatta be.

E második olvasat szerint a kivonulás a megmaradt csapatokat és a lakosság egy részét, főként a római életmódot ismerő városi népességet érintette, a vidéki, részben dák eredetű lakosság jelentős része maradhatott. Név szerint egyetlen távozó ismert: egy felirat szerint C. Valerius Iulianus, Sarmizegethusában született primuspilus, Durostorumban telepedett le. A két olvasat között közvetítő álláspont is van: a lakosság többsége távozott, kevesen maradtak, és a kérdés az, megőrizhették-e azonosságukat a népvándorlás századaiban.

A provincián kívül eső keleti Kárpát-medence más képet mutat. A Kr. u. 1. század első évtizedeiben szarmata jazigok vándoroltak be a Duna–Tisza köze északi részére. Traianus dák háborúi idején átlépték a Tiszát, és elfoglalták a korábban dák uralom alatti Tiszántúlt, a Felső-Tisza vidéke kivételével. Dacia megalapítása után Pannonia, Dacia és Moesia fogójába kerültek. Római kereskedők főként Aquincum felől szállítottak árut az Alföldre, az Aquincumot Porolissummal összekötő útról pedig további utak ágaztak észak felé.

A szarmaták felől a provincia a Bánságon és Havasalföldön át is támadható maradt, ezért a kutatás egy része szerint Dacia jelentőségét a Duna-vonal védelmében nem lehet túlbecsülni. Északkeleten, a Szatmár–Beregi-síkságon Beregsurány és Csengersima települései dák és germán párhuzamokat mutatnak. A 3. század második felében mindkét helyen nagy mennyiségű szürke, korongolt, pecsételt edény jelenik meg; Beregsurányban 52 rostélyos kemence és mintegy negyvenezer cserép került elő. Az Alföldön, Mezőszemerén egy szarmata sír övén késő római katonai veretek voltak.

A beregsurányi és csengersimai pecsételt kerámia rokon a közeli porolissumi római műhely termékeivel, ezért a kutatás egy része szerint római mesterek dolgozhattak a barbár területen, ami Dacia feladásával hozható összefüggésbe. A lelet azonban mindkét olvasatba beilleszthető: jelezheti a provinciális népesség távozását a provincia területéről, de a mesterségbeli folytonosságot is. Önmagában tehát nem dönti el, mi történt a kivonulás után a tartomány egykori lakóival.

Miért térnek el ennyire az olvasatok? Az írott források – Eutropius, Festus, Jordanes és a megbízhatatlan Historia Augusta – egybehangzóan kivonulásról szólnak, de késő antik összefoglalások, amelyek a birodalmi szemléletet is tükrözik. A régészeti adatok ritkák és többféleképpen értelmezhetők, a fontos városi temetők, például Apulum, Napoca és Potaissa temetői, feltáratlanok. A kérdés ráadásul a 18–19. század óta a román nép eredetéről folyó, politikailag is terhelt vitához kapcsolódik, amelyet a nyelvészet is érint.

A szócikk ezért nem foglal állást a román nép eredetéről; ez a kérdés túlmutat a római koron. Amit a források biztosan mutatnak: Dacia lépésenként épült ki, határai a szarmaták felől végig sebezhetők voltak, a 3. században fokozatosan meggyengült, és 270/271 körül hivatalosan megszűnt. A következő szócikk azt követi, hogyan vonult vissza a római uralom a 4–5. században a Duna mentén, és hogyan rendeződtek át a provincián kívüli népek a térségben.

Kapcsolódó szócikkek

Források

  1. Eutropius: Breviarium VIII 2, VIII 6,2 és IX 15.
  2. Historia Augusta: Vita Aureliani 39.
  3. Festus 8,2.
  4. Jordanes: Romana 217.
  5. Cassius Dio LXVIII 13,6 és LXXII 3.
  6. Zosimus I 37.
  7. Aurelius Victor: Epitome 39,43.
  8. Feliratok: CIL III 1462, 1551; IDRE II 333.
  9. Verespataki viaszos írótáblák.
  10. Érmek: Mediolanum, 271, „Dacia Felix” és „Pannoniae” felirattal.
  11. Dacia római tartomány. In: Erdély története három kötetben. I. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986, 46–106.
  12. A dáko-román kontinuitás: legenda vagy valóság? Ókor 19/3 (2020) 95–98.
  13. The abandonment of Dacia and the imperial propaganda. Ephemeris Napocensis XXVII (2017), 259–266.
  14. Történeti áttekintés (A római kori Barbarikum). In: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, 2003, 265–267.
  15. A szarmata területek észak-, északkeleti határvidékének régészete. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, 2003, 278–279.
  16. A római kor történeti vázlata. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, 2003, 207.
  17. The North-Danube Regions from the Roman Province of Dacia to the Emergence of the Romanian Language (2nd–8th Centuries AD). In: History of Romania: Compendium. Cluj-Napoca: Romanian Cultural Institute, 2006, 59–132.
  18. The Roman Province of Dacia. In: History of Transylvania I. New York: Columbia University Press, 2001, 17–134.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak