Az avarok érkezéséről a közkeletű kép egyetlen jelenetet őriz: egy keleti lovasnép 567-ben vagy 568-ban egy csapással lerohanja a Kárpát-medencét, és birtokba veszi a gepidák és a longobárdok földjét. A források ennél hosszabb és bonyolultabb folyamatot mutatnak. Az avarok egy évtizeddel korábban már Konstantinápolyban tárgyaltak, a gepida királyság 567-ben egy szövetségi háborúban bukott el, a longobárdok pedig 568 tavaszán vonultak ki. A „bejövetel” tehát több év és több szereplő története.
Ez a szócikk az avarok származásának kérdését, az 558 táján kezdődő bizánci kapcsolatokat, a 567-es gepida bukást az avar oldalról, a 568-as longobárd kivonulást és a medencei berendezkedés kezdetét követi. A szlávok megjelenéséről az előző szócikk szól, a korai avar hatalmi központokról a következő. A szöveg jelzi, hol a korabeli források adata, és hol a kutatás következtetése.
A 568-ban a Kárpát-medencébe települő avarság a régészeti összefoglalás szerint ázsiai eredetű, sztyeppei népesség volt, de nem volt egységes. Már érkezésük előtt több, különböző eredetű csoport tartozott hozzájuk, és a kelet-európai sztyeppéről is csatlakoztak hozzájuk néptöredékek. A régészeti összefoglalás szerint a régészet a belső- és közép-ázsiai eredetről szóló korábbi írásos elemzéseket alátámasztotta. Az „avar” név így egy összetett népességet takar.
A származás kérdésében a kutatás egy része kínai és perzsa forrásokra támaszkodik. Eszerint a belső-ázsiai csoport feltehetően arról a területről menekült nyugatra, amelyet a zsuan-zsuan nép uralt, mielőtt a türkök 552-ben a Góbi vidékén legyőzték. Közép-Ázsiában ehhez a csoporthoz csatlakoztak volna a heftalita-hunok. Ez a rekonstrukció feltételes: a zsuan-zsuan és az avar nép azonossága csak feltehető, nem bizonyított, ezért a cikk nem írja tényként, hogy az avarok azonosak a zsuan-zsuanokkal.
A bizánci forrásokban az új nép uarchonitai néven is megjelenik, amelyet a kutatás az uar és a hun név összetételének tart. Theophylaktos Simokattés bizánci történetíró elbeszélése szerint a rómaiak által ismert avarok „hamis avarok” voltak: két törzs, az Uar és a Chunni, amely felvette az egykor rettegett avar nevet. Menandros egyik töredékében egy türk főnök „rabszolgáinak” nevezi az uarchonitaiokat. A kutatás egy része ezért óvatosan kezeli a zsuan-zsuan azonosítást.
A régészeti összefoglalás szerint a névformák a mai magyar Várkony helynévben maradtak fenn. Ez helynév-emlék és nyelvészeti értelmezés, nem 6. századi bizonyíték. A származás kérdése tehát két forrásréteg között mozog: a távoli kínai és perzsa adatokra épülő rekonstrukció és a bizánci „hamis avar” elbeszélés között. Egyik sem ad olyan biztos választ, amely egyetlen néphez és egyetlen őshazához kötné az avarokat, és a nép összetétele a bejövetelkor sem volt egységes.
A korabeli elbeszélés Menandrosnál, a 6. századi bizánci történetírónál kezdődik. Töredéke szerint az avarok sok vándorlás után az alánokhoz értek, és Sarosius alán vezetőn keresztül kérték, hogy ismertesse meg őket a rómaiakkal. Menandros nem ad származáselbeszélést, csak azt mondja el, hogyan fordultak a birodalomhoz. Az alánokhoz érkezés évét a töredék nem adja meg; a kutatás 557–558-ra vagy 559–560-ra teszi, és ez a keltezés is vitatott.
Az avar követek a régészeti összefoglalás szerint 558-ban már Konstantinápolyban tárgyaltak. Menandros szerint az első követ, Kandikh azt mondta Justinianusnak, hogy az avarok a legnagyobb és legerősebb népek közé tartoznak. Szövetséget és védelmet kínáltak a birodalomnak, cserébe értékes ajándékokat, évi fizetséget és termékeny földet kértek. Az 558-as év a kutatás keltezése, maga a töredék nem számozza az évet. A követség mégis jól mutatja, hogy az avarok már érkezésük előtt a bizánci diplomácia szereplői voltak.
Menandros szerint Justinianus, aki ekkor már idős volt, inkább ajándékokkal és ügyességgel, mint háborúval igyekezett elhárítani a veszélyt. Az avarokat tehát nem fegyverrel, hanem pénzzel és szövetséggel próbálta a birodalom érdekei szerint felhasználni. A régészeti összefoglalás szerint Justinianus buzdítására meghódoltatták a dél-oroszországi nomád és félnomád törzseket, a szabírokat, a kutrigurokat és az utrigurokat, leigázták az antákat, és rátámadtak a frankokra is.
Az avarok tehát a kelet-európai sztyeppén már hatalmas területet ellenőriztek, amikor a Kárpát-medence felé fordultak. A medencébe vezető út azonban nem hódítással, hanem egy szövetséggel nyílt meg. A gepidák és a longobárdok az 550-es évek eleje óta többször harcoltak egymással, és a bizánci politika hol az egyik, hol a másik felet támogatta. Ennek a háborúnak a részleteit a longobárdokról és a gepidákról szóló szócikkek tárgyalják; itt az avar oldal a fontos.
Menandros szerint Alboin longobárd király szövetséget kért Baján avar kagántól a gepidák ellen. Azt ígérte, hogy ha legyőzik őket, együtt lesznek urai a zsákmánynak és a gepida földnek, utána pedig Scythia és Thracia is megnyílik előttük. Az ajánlat a longobárdok szemszögéből egy régi ellenség végleges legyőzését jelentette. Baján szemszögéből viszont egy olyan terület megszerzését, amely addig gepida és longobárd uralom alatt állt.
Baján Menandros szerint először húzta-halasztotta a választ, majd látszólag vonakodva beleegyezett. Azonnal a longobárd állatállomány tizedét követelte, győzelem esetén pedig a zsákmány felét és a gepida föld egészét. Menandros elbeszélésében tehát a gepida föld egésze már a szövetség megkötésekor az avar fél követelése volt, nem a győzelem utáni véletlen eredmény. A töredék a tárgyalás menetét őrizte meg, a hadjárat részleteit nem.
A gepida királyság 567-ben az avar–longobárd szövetség csapásai alatt elpusztult; a gepida kutatás a háborút a tavaszra és a nyárra teszi. A gepida harcosok egy része elesett, más része a következő évben a kivonuló longobárdokkal ment, a többiek avar uralom alá kerültek. Baján később, Menandros szerint, azzal érvelt, hogy Sirmium és a gepida örökség azért az övé, mert ő semmisítette meg a gepida királyságot. A Sirmiumért folyó harcokat a háborúkról szóló szócikk tárgyalja.
A 567-es események nem azonosak a következő évi longobárd kivonulással. Paulus Diaconus, a 8. század végén író longobárd történetíró szerint Alboin saját szállásait, Pannoniát „hun barátainak” adta, azzal a feltétellel, hogy ha a longobárdoknak vissza kellene térniük, újra igényt tarthassanak rájuk. Ez longobárd oldalú elbeszélés, és a visszatérési feltétel inkább a longobárd hagyomány képét tükrözi, mint egy pontosan ismert megállapodás szövegét.
Paulus Diaconus szerint a longobárdok negyvenkét évnyi pannoniai tartózkodás után, 568 áprilisában, a húsvét utáni napon, az első indictio idején hagyták el Pannoniát. Ez a longobárd hagyomány keltezése, nem az avar berendezkedés napja. A gepida királyság bukása 567-ben, a longobárd kivonulás 568 tavaszán történt, és a kettő között egy év telt el. A szócikk címe, „567 után”, ezt a folyamatot jelzi, nem egyetlen csatát vagy egyetlen napot.
Paulus Diaconus ugyanott „hunoknak” nevezi az avarokat, később pedig kifejezetten azonosítja őket: „Hunni, qui et Avares”, vagyis „a hunok, akiket avaroknak is neveznek”. A hun név Paulusnál tehát nem Attila népét, hanem az avarokat jelöli, és ezt ő maga kimondja. A kutatás egy része szerint a középkori világkrónikák is hunoknak nevezték az avarokat, ami a hun és az avar kor összemosásához vezethetett.
568-ban tehát az avarok ázsiai eredetű népe letelepedett a Kárpát-medencében, és kelet-európai sztyeppei néptöredékek is csatlakoztak hozzájuk. A régészeti összefoglalás szerint Baján kagán vezetésével először egyesítették egy államban a Dunántúlt, az Alföldet és Erdélyt. Ez a kutatás összefoglaló következtetése, nem egy korabeli forrás állítása: Baján neve az írott forrásokból, Menandrosnál ismert, a három nagytáj egyesítése viszont a régészeti kép és a későbbi események alapján rajzolódik ki.
A berendezkedés nem jelentette a háborúk végét. A régészeti összefoglalás szerint az avarok 568 és 626 között folyamatosan támadták Bizáncot; ennek kronológiáját a háborúkról szóló szócikk tárgyalja. A korai avar temetőket, az előkelő sírokat és a feltételezett hatalmi központokat a következő szócikk mutatja be. Ebben a szócikkben a bejövetel kerete a lényeg, amely több évet és több szereplőt fog át: a bizánci diplomácia, a longobárd szövetség és a két egymást követő év eseményei.
Az avar bejövetel azért ábrázolható olyan eltérően, mert a források más-más szemszögből szólnak. Menandros a bizánci diplomácia tárgyalásait őrizte meg, Theophylaktos egy vitatott származáselbeszélést, Paulus Diaconus pedig két évszázaddal később a longobárd hagyományt. A származásról szóló kínai és perzsa adatok távoli, közvetett források. A kutatás ezeket a rétegeket egymással összevetve, együtt olvassa, ezért beszél a bejövetelről folyamatként, nem egyetlen hadjárat eredményeként.
