A késő avar korról a közkeletű kép gyakran a vándorló lovasnép képét viszi tovább a 8. századba: sátrakban élő pásztorokat, gazdag fejedelmi sírokat, aranykincseket. A régészeti leletek ennél csendesebb és összetettebb világot mutatnak. A 8. század a kaganátusban a kutatás értékelése szerint a lassú, békés átalakulás kora volt: falvakban élő, földet művelő közösségek, egyre egységesebb viselet, és egy vezetőréteg, amelyről szinte csak a frank források beszélnek.
Ez a szócikk a nagyjából 700 és 791 közötti évtizedek társadalmát, temetőit, viseletét és településeit tekinti át, és megmutatja, miért vitatott maga a korszakhatár. A korábbi háborúkról az előző szócikk szól, a 791-től induló frank hadjáratokról a következő. Mivel a köznép életéről nincs írott forrás, a szöveg nagy része régészeti adat és régészeti értelmezés, és ezt minden ponton jelezzük, hogy az olvasó elválaszthassa a leletet a róla adott magyarázattól.
Írott forrás csak a kaganátus vezetőiről szól. A frank birodalmi évkönyvek, az Annales regni Francorum a kagán mellett más méltóságokat is megneveznek: a jugurrust 782-ben és 796-ban, a tudunt 795-ben, 796-ban és 811-ben, a kapkánt 805-ben. A kutatás további címeket is említ, a katunt és a tarkánt, ezek azonban az évkönyvekben nem fordulnak elő. A címek frank lejegyzésben maradtak fenn, a mögöttük álló hatalmi rend tartalma kutatói értelmezés.
A kutatás ezekből a nevekből rangokra tagolt vezetőréteget rekonstruál, amelyben a kagán alatt több alacsonyabb méltóság állt. Az évkönyv 796-os bejegyzése szerint a kagán és a jugurrus belviszályban, saját embereik kezétől vesztette életét; a kutatás egy része ezt a viszályt 795-re teszi. A tudun 795-ben követeket küldött Nagy Károlyhoz, 796-ban pedig meghódolt és megkeresztelkedett. Ezek az események már a kaganátus végső válságához tartoznak, amelyet a következő szócikkek tárgyalnak.
A frank források a kagán székhelyét „gyűrűnek”, latinul hringusnak nevezik. Az évkönyv szerint itt őrizték a „régi királyok” hosszú idő alatt felhalmozott kincsét, Einhard, Nagy Károly életrajzírója pedig olyan helyként említi, „ahol a kagán székhelye volt”. A gyűrű helyét a régészet nem azonosította, ezért a szócikk nem jelöl meg helyet. Az írott források tehát a kincsről és a vezetőkről beszélnek, a közösségek mindennapjairól azonban hallgatnak.
A régészeti összegzés szerint a korszak arisztokráciájának temetkezései ismeretlenek, sőt az alsóbb vezetőréteg sírjairól sincsenek megbízható adatok. Ez figyelemre méltó ellentét: az írott források méltóságokról és kincsről szólnak, a föld alól előkerült anyag viszont szinte csak a köznép világát mutatja. A késő avar társadalomról alkotott kép ezért két, egymást alig érintő forráscsoportból áll össze; a köznép életéhez ugyanis nincs írott forrás.
A régészeti leletek szerint a korszak jellegzetes temetői a soros elrendezésű, nagy köznépi temetők, amelyekben több száz sír található. Ezek a temetők ritkán folytatják közvetlenül a korábbi időszak temetkezési szokásait. Az avar kor végén viszont megszaporodnak a kis sírszámú, alig egy-két tucat sírból álló temetők. A régészeti szakirodalom ilyen temetőként említi Hortobágy–Árkust, Söjtört és Brodski Drenovacot. A sírszám csökkenése önmagában nem magyarázza meg, miért változott meg a temetkezés rendje; erre a leletek nem adnak egyértelmű választ.
A régészeti adatok szerint a szállásterület szélein, Délnyugat-Szlovákiában, a Dunántúl délnyugati részén és Erdélyben gyakori a padmalyos sír, és megjelennek a birituális temetők is, amelyekben hamvasztásos és csontvázas temetkezések egyaránt előfordulnak. A kutatás ezeket a szlávokkal közösen használt temetőkként értelmezi. Ez az etnikai értelmezés kutatói következtetés: maga a lelet csak a kétféle temetkezési szokás együttélését mutatja egy-egy temetőn belül, azt nem, hogy az ott temetkezők milyen nyelven beszéltek, vagy minek tartották magukat.
A régészeti leletek szerint pogány szokás maradt az étel- és italmelléklet. A sírokban marha-, juh- vagy kecske- és sertéscsont, később egyre inkább baromficsont kerül elő. Bizonyos közösségekben és bizonyos jogállású személyek mellé felszerszámozott lovat temettek, zablával, kengyelpárral, ritkán nyereggel. Hogy pontosan milyen rang vagy jogállás járt a lovas temetkezéssel, azt a leletek önmagukban nem mondják meg, ez is értelmezés kérdése. Az étel- és italmellékletet a régészeti összegzés kifejezetten pogány szokásként írja le, amely a korszak végéig megmaradt.
A férfi harcos viseletének legfontosabb régészeti jele a díszöv, két-hat mellékszíjjal és öntött bronzveretekkel. Mellette gyakran fegyver is előkerül: csontmerevítésű íj, háromélű nyílhegyek, szablya, lándzsa vagy balta. Az övveretek díszítése griff és inda. A kutatás egyik rendszere szerint a sor a négyszögletes, griffes veretekkel kezdődik, ezeket a széles, majd a keskeny, hármas csoportosítású címerpajzs alakú veretek követik. Ez tipológiai sorrend, nem bizonyított abszolút kronológia.
A régészeti leletek szerint a nők állandó viseletéhez üveggyöngy-csüngős függőpár, valamint dinnyemag- és kásagyöngyből fűzött nyaklánc tartozott. Ritkábban kerek mellboglárpár, huzalkarperec, spirális vagy lemezgyűrű is előkerül. A korszak végén azonban változás látszik a leletekben: a díszöv elmarad a férfiviseletből, nyugati fegyvertípusok, köztük a langsax, a szárnyas lándzsa és a horgas sarkantyú, valamint nyugati típusú női ékszerek jelennek meg a sírokban.
A kutatás ezt a változást frank hatással magyarázza. A díszövekről a régészeti összegzés azt is megállapítja, hogy a késő avar korban már egyetlen technikával, bronzöntéssel, szériában, a köznép számára készültek, szinte tömegtermékként. A díszítés kanonizálódott, és az egész medencében egységessé vált. A kutatás egy része szerint az övdíszek ideológiai tartalmat hordoztak, mások szerint viszont a tömegtermék-jelleg miatt ez valószínűtlen; a kérdés vitatott.
A korszak leghíresebb lelete a nagyszentmiklósi kincs, amely 1799-ben került elő a Bánságban. Huszonhárom aranyedényből álló asztali készlet; legkorábbi darabjai a 7. század második felében készültek, a teljes együttes pedig a késői időszakra állt össze. A régészeti és művészettörténeti összegzés szerint máig eldöntetlen, ki készítette, ki rendelte meg és mikor rejtették el. A „késő avar” besorolás is kutatói, nem a leletből közvetlenül kiolvasható adat.
Másfajta kérdést vet fel a petőházi aranyozott rézkehely, amely 1879-ben került elő. Nodusán a „CUNDPALD FECIT” felirat olvasható, vagyis egy Cundpald nevű ötvös készítette, akit a kutatás bajor mesternek tart. A kutatás egy része szerint a kehely feltehetően a 791-es frank hadjárat emléke. Ez feltevés: a felirat a készítőt nevezi meg, azt viszont nem, hogyan és mikor került a tárgy a Kárpát-medencébe.
Az utóbbi évtizedek feltárásai a régészeti összegzés szerint települési objektumok százait hozták felszínre. A Dunántúlon sűrűbb halmaztelepülések, a Dunától keletre lazább, árokkal kerített házbokrok jellemzők, amelyek egymástól húsz-ötven méterre álltak. Általános a nyeregtetős félveremház, nagyjából három-négyszer négy-négy és fél méteres alapterülettel, a Dunántúlon kő-, az Alföldön agyagkemencével. A régészeti szakirodalom ilyen telepként említi Lébény–Billedombot. A házak és kemencék képe tartós, egy helyben élő közösségekre vall, nem évszakonként vándorló szállásokra.
A régészeti leletek szerint a hajdan nomád avarság nagy része ekkorra állandóan letelepedett, és paraszti gazdálkodást folytatott. Erre utalnak az eke vasrészei, a sarlók, a kaszák, a tárolóedények és az őrlőkövek. A kutatás ezt széles körben elfogadott következtetésnek tartja. A telepek pontosabb keltezését ugyanakkor hátráltatja, hogy a kerámiának nincs megbízható tipológiája, így egy-egy falu életének kezdete és vége gyakran csak tág időkeretben adható meg.
A késő avar kor határai nem írott forrásból, hanem régészeti keltezésből adódnak, és ebben nincs egyetértés. Az öntött bronz övdíszek megjelenését egyesek 670-hez, Kuvrat fiainak betelepüléséhez kötötték, mások 620–630-ra, újabban inkább 710–730 tájára keltezik. A korszak végét a kutatás egy része a 791-es első frank hadjárathoz, más része a 830–840-es évekhez köti, és vannak, akik szerint az avar műveltség megérte a magyar honfoglalást is.
Erre a bizonytalanságra épült egy régebbi kutatói elmélet, a „kettős honfoglalás” gondolata. Eszerint 670 körül egy részben magyar nyelvű népesség települt volna be a Kárpát-medencébe. Az elmélet az övdíszek keltezésére épít, amely maga is vitatott, ezért nem tekinthető bizonyítottnak. A szócikk elméletként említi, nem tényként. Hogy a késő avar népesség mikor és milyen formában érte meg a 9. századot, azt a kaganátus utóéletéről szóló szócikk tárgyalja.
A késő avar társadalomról azért születnek eltérő képek, mert a források két különböző világot világítanak meg. A frank évkönyvek és Einhard a kagánról, a méltóságokról és a gyűrű kincséről szólnak, a köznép életéről, gazdálkodásáról és temetkezéséről semmit. A temetők, a viselet és a telepek régészeti adatai a köznépet mutatják, a vezetőket alig. A kettőt a kutatás értelmezéssel köti össze, és mivel a keltezés is vitatott, ugyanaz a lelet más-más társadalomképbe illeszthető.
