II. Lajos udvara
II. Lajos udvaráról a közkeletű kép egy éhező, léha gyermekkirályt mutat, akinek konyháján nincs mit főzni, és aki Mohács felé sodródik. Az egykorú források ennél tagoltabb képet adnak: az udvar 1516 és 1526 nyara között intézmény és élettér volt, amelyet gyámok, tanácsok, pénzhiány, pártviszályok és külföldi követek alakítottak.
Az „éhező király” és a „mulatozó udvar” képe nem légből kapott, de egy-egy mondatból nőtt nagyra. A velencei követek jelentései, amelyeket az egykorú krónikás, Marino Sanuto őrzött meg naplójában, valóban írnak üres konyháról és kölcsönkért ebédpénzről. Ugyanezek a jelentések azonban szerkezeti okokat is felsorolnak, mellettük pedig ott áll a kincstartó 1525-ös számadáskönyve és az 1518 és 1526 közötti országgyűlések cikkelyeinek sora. A léhaság vádja nagyrészt utólagos, Mohács felől visszavetített ítélet; a források együtt inkább pillanatnyi pénzzavarról és a rendek által szorosan ellenőrzött udvarról beszélnek, mint tartós éhezésről.
II. Ulászló 1516 márciusában bekövetkezett halálakor fia még gyermek volt, ezért az udvar első kérdése a gyámság lett. Antonio Surian velencei követ 1516. decemberi jelentése szerint a végrendelet a fiút Bakócz Tamás esztergomi bíboros gondjára bízta. A mai történetírás a haldokló király rendelkezését úgy írja le, hogy a császárt és a lengyel királyt tette gyámmá, a közvetlen felügyeletet pedig Brandenburgi György őrgrófra és Bornemissza Jánosra bízta. A két leírás más-más réteget őriz: az egyik a követ értesülését, a másik a későbbi feldolgozásokét.
Ugyanez a jelentés tizenegy évesnek írta a királyt, aki „szép és nagy, mint az anyja volt”. Surian szerint Bornemissza volt a gyermek egyetlen barátja, Brandenburgi György pedig lovagi tornára és számszeríjazásra tanította; ez a jellemzés csak 1516-ra és csak a követ szavaként áll meg. A kormányzást a követ szerint az országgyűlés által választott tizenkét kormányzó és mellettük tizenhat köznemes vitte, utóbbiak fele hat hónapig Budán, a király mellett szolgált. Surian úgy vélte, ez a rend nem tart sokáig, mert költségeiket nem fedezik.
Az 1518-as bácsi országgyűlés törvénybe foglalta ezt a felügyeletet. A cikkelyek magyar fordítása szerint kimondta, hogy a tanácsosok és a köznemes ülnökök esküvel a király mellett maradjanak, tartsák jó rendben a királyi curiát, és felügyeljék a sót, a bányákat, a kancelláriát és a kincstárat. Ugyanez a gyűlés visszavonta a kiosztott kegyuri jogokat, azzal az indokkal, hogy „a királyi felség curiája tisztességesen és a szolgálatok nagy mennyiségével legyen ellátva”. A király tanítóiról a feldolgozások eltérően szólnak: Piso Jakab és Dubravius János mellett más humanista neve is felmerül.
Aluise Bon velencei követ 1519-es jelentése szerint az országot ekkor a nádor és a „nagykancellár”, Szalkai László váci püspök kormányozta. A tanácsban a követ szerint négy főpap és négy báró mellett félévente nyolc választott köznemes ült, az urak mégis azt tették, amit akartak. A nádori tisztet nem sokkal a jelentés előtt Báthori István nyerte el. Bon a tizenhárom éves királyról azt írta, hogy latinul tanul, magyarul, németül, csehül és latinul beszél, és nemrég Budán lándzsát tört.
Ugyanebből a jelentésből származik a pénztelen udvar legismertebb képe. Bon a király jövedelmét 140 000 dukátra tette, szemben Mátyás 800 000 dukátjával, és azt írta, hogy olykor a király konyháján nincs mit főzni, emberei pedig 14 dukátot kértek kölcsön. Okként azonban nem a király személyét nevezte meg, hanem apja birtokadományait, a török hódításokat, és azt, hogy a kormányzó urak adómentességet adnak, akinek akarnak, „és a szegény király elveszíti” a jövedelmet.
Lorenzo Orio velencei követ 1523 végén Velencében elmondott jelentése szerint a király nem tudta, hol van jövedelméből egy dukát, és olykor 10 dukátot kért kölcsön az ebédjére, amelyet aztán visszaadott. Vincenzo Guidoto velencei titkár 1525-ben 250 000 dukátra becsülte a rendes királyi jövedelmet, de úgy látta, hogy a király túl jó, senkinek nem tud nemet mondani, ezért gyakran „ételben és ruházatban” is hiányt szenved. Guidoto szerint a király és a királyné udvara „kicsi és nagyon szegény” volt.
A rendek a pénzzavarra törvényekkel válaszoltak, amelyek egyben a királyi gazdálkodás ellenőrzését is jelentették. Az 1523-as országgyűlés elrendelte a királyi jövedelmek felülvizsgálatát, a száz dénáros adóból huszonöt dénárt a királynak, hetvenötöt a katonaság tartására szánt, és hűtlenségnek nyilvánította az engedély nélküli pénzverést. A velencei becslések dukátban, a kincstári számadás forintban számolt, és a két egység közvetlenül nem vethető össze, ezért a jövedelembecslések és a kiadási összegek külön állnak.
Nándorfehérvár 1521 nyári elvesztése után az udvar körüli viták egyre inkább a nádori tisztség és a külföldi tanácsadók körül forogtak. Orio szerint a király Andrea dal Burgo császári követ rábeszélésére a királynéval Csehországba ment három hónapra, de tizennégy hónapig maradt, és kevés cseh segítséget kapott. Francesco Massaro velencei titkár 1523. októberi levele szerint a király megfosztotta Báthori István nádort a tisztségétől, mert öccse, Báthori András több mint 300 000 dukát hamis pénzt veretett. Massaro erősen elfogult, ezért a leváltás okáról szóló közlése az ő értesülése marad.
A legélesebb jelenetet Guidoto 1525 nyári jelentése őrizte meg. A titkár szerint a gyűlés után a budai várban a korábban letett nádor és az új nádor, Werbőczy István öt-hat napig vitatkozott a tanácsban, míg a király és az urak felálltak, és otthagyták őket. Ugyanekkor a királyi tanácsba nyolc nemest választottak, akik Guidoto szerint „szinte mind” Szapolyai János erdélyi vajda hívei voltak, kincstartónak pedig a vajda emberét, Dóczi Jánost tették. Az egykorú jelentések személyeket és csoportokat neveznek meg; két szilárd párt képe a későbbi feldolgozásoké.
Az 1525-ös rákosi országgyűlés a cikkelyek magyar fordítása szerint elrendelte, hogy a király gyűrűs pecsétje magyar titkárnál, a királynéé magyar embernél legyen, és kimondta a Fuggerek és az idegenek kitiltását, valamint a császári és a velencei követek kiküldését. Az 1526-os, Szent György-napi rákosi gyűlés viszont kimondta, hogy „a király éljen a maga hatalmával”, a nádor kivételével szabadon tölthesse be a tisztségeket, és becsületes kincstárnokot válasszanak, mert tisztjeinek gondatlansága miatt „nem kis pazarlás” történt. A rendek egyszerre ellenőrizték a királyi jövedelmeket és követeltek önálló királyi hatalmat.
Az udvar mindennapjairól a legközvetlenebb forrás Thurzó Elek kincstartó számadáskönyve, amely 1525. január 12. és július 16. között vezette a kiadásokat. A kiadás bevezetése szerint a mohácsi csata előtti korból csak három ilyen kincstartói számadás maradt fenn. A könyv csak kiadásokat tartalmaz, összesen 169 180 forint 38 dénárt, és benne a királyi és az országos kiadások keverednek. Rendszeres konyhai kifizetéseket is mutat, ami a velencei jelentések üres konyhájának képét árnyalja.
A számadáskönyv tételei udvari ünnepeket és szórakozásokat is rögzítenek. Február végén a budai várban, a király előtt lovagi tornát („hastiludium”) tartottak, amelynek felszerelésére egy asztalnok 8 forintot kapott. Február 28-án a király megvendégelte Campeggio pápai legátust és az összes főpapot és bárót, erre malváziai bort vettek az asztalára. Áprilisban és májusban a király és az urak lovai versenyt futottak „in stadio”; a lovakat hajtó apródok ruhájára hat vég selymet vettek, és a nádor meg egy főpap trombitásai is felléptek.
A zene állandó része volt az udvari életnek. Polyák Lőrinc királyi trombitás 1525 áprilisában 20 forintot kapott, mert két apródot trombitálni tanított, a király szolgálatában pedig egy „istrio”, Deli Péter is állt. A kincstár a lengyel király és a moldvai vajda követének konyháját és lovait is fizette. Május 25-én a királyné udvarmestere, Brandenburgi Vilmos őrgróf 292 forintot kapott, a pápai követ pedig 50 aranyat, amelyet a számadáskönyv aranyanként két és fél forinttal számított.
A király személyéről a velencei jelentések részben ellentmondó képet adnak. Guidoto 1525-ben a húszéves királyt kortársainál magasabbnak, erősnek, a fegyverforgatásban, a lovagi játékban és a vadászatban kiválónak írta le, aki íjjal, számszeríjjal és puskával is lő, zenél, saját kezűleg farag, és naponta misét hallgat. Szerinte a király magyarul, csehül, lengyelül, latinul és németül beszélt, olaszul valamit értett, a tanácsban viszont tanácsosaira, főként Szalkai László esztergomi érsekre hagyatkozott, aki Guidoto szavaival „mindent intézett”.
Orio 1523-ban azt írta, hogy a király „vive come una bestia”, magyarul nagyjából „úgy él, mint egy állat”; ugyanabban a jelentésben azonban „angyalinak” is nevezte, és a mondat a kormányzásból való kimaradására vonatkozik, nem az értelmére. Massaro 1523-as levele szerint a „németek” tanították a királyt napi hat-hét étkezésre, jobb ivásra, mulatozásra és egész éjjeli táncra. Massaro nyíltan magyar- és németellenes, ezért a léha udvarról festett képe egyetlen forrásként nem elég.
Habsburg Mária 1521-ben indult el az országba. Házassági szerződése a feldolgozások szerint 200 000 forint hozományt rögzített, útikísérete pedig mintegy 80–90 főből állt. Koronázását egy 17. századi történetíró, Istvánffy Miklós nyomán a hagyomány 1521. december 11-re és Székesfehérvárra teszi; ez hagyományos dátum. Az esküvőt két feldolgozás egyezően 1522. január 13-ra, Budára keltezi. A királyné saját udvart tartott, élén udvarmesterrel és kancellárral; kancellárja 1525-ben az erdélyi püspök volt, ahogy a számadáskönyv és Guidoto egyaránt írja.
A királyné képe még élesebben megoszlik. Massaro 1523-as, erősen elfogult levele „kicsinek, csúnyának, gőgösnek, bosszúállónak” és a magyaroktól nem kedveltnek írta, és azt állította, hogy Andrea dal Burgo és Brandenburgi György egész éjjel táncolt a királynéval és udvarhölgyeivel. Guidoto 1525-ben a mintegy huszonkét éves királynéról elismerően írta, hogy kiválóan lovagol és jól lő számszeríjjal. A rendi bizalmatlanság ugyanakkor valós volt: az 1525-ös törvény az ő pecsétjét is magyar kézbe adatta.
A pápai pénz és a követek jelenléte az udvar külpolitikai mozgásterét mutatja. A feldolgozások szerint Tommaso de Vio bíboros legátus 1523 júliusában 50 000 dukáttal érkezett Budára. Massaro szerint az urak ebből a király kincstartójának járó 65 000 dukátos adósságot akarták kifizetni, de a legátus megtagadta, mert a pénzt hadseregre szánták. Giovanni Antonio Burgio pápai nuncius 1524. május 7-én kapta meg első nyilvános kihallgatását a királynál, és ettől fogva rendszeresen tudósított az udvarról.
Burgio 1525. április 13-i, csak magyar fordításban ismert jelentése szerint a rákosi gyűléseken mindenki rend nélkül szólhat, végül pedig az történik, amit a hátrahagyott néhány teljhatalmú képviselő akar. Az utolsó velencei titkár távozása az udvar nyári bénultságát mutatja: Guidoto július 21-én búcsúkihallgatáson vett részt, de addig tizenkét napot várt, mert a tanács a viszályok miatt nem ült össze, a király pedig a szobájában maradt, vagy egy közeli mulatóhelyére ment. Július 25-én távozott.
A források eltérése a műfajukból is következik. A velencei jelentések diplomáciai helyzetképek, amelyek a köztársaság szempontjai szerint válogattak, és egyes szerzőik, mint Massaro, nyíltan elfogultak. A számadáskönyv csak fél év kiadásait rögzíti, és a királyi meg az országos költségeket keveri. A törvények azt mutatják, mit akartak a rendek, nem azt, mi valósult meg. A nuncius jelentései csak fordításban, a feldolgozások egyes összegei pedig elsődleges forrás nélkül ismertek.
A fő vita az, hogy az udvar szegénységét és a kormányzás bénultságát a király személye vagy a szerkezet okozta. A velencei jelentések egy része a király passzivitását hangsúlyozza, ugyanezek a szövegek azonban az elidegenített birtokokat, a török hódítást és az urak adómentességeit is felsorolják. A mai történetírás többsége a két magyarázatot együtt alkalmazza. Az udvar e korszaka az 1526-os rákosi törvényeknél zárul; a nyár további eseményei, a hadjárat és a mohácsi csata már más történet részei.
