A mohácsi hadjárat előkészületei
A mohácsi hadjárat előkészületeiről a közkeletű kép egyszerű: 1526-ban a pártokra szakadt magyar rendek semmit sem tettek a török ellen, és a vereség a hanyagság egyenes következménye volt. Az egykorú források ennél összetettebb folyamatot mutatnak, amely 1526. március 20-tól, Tomori Pál visegrádi jelentésétől augusztus közepéig, a bátai fővezérválasztásig tartott.
A kép két forrásból táplálkozik. Tomori Pál kalocsai érsek egy magyar fordításban ismert júliusi levelében azt panaszolta, hogy a szultán Szent György vértanú ünnepén indult hadba, ő szinte minden héten írt a királynak, „de felséged és az urak még a lovak lábát sem patkoltatták meg”. Brodarics István kancellár, aki a király kíséretében szemtanúja volt az eseményeknek, a tolnai gyülekező kudarcáról és a főurak engedetlenségéről írt. Ugyanezek a források azonban azt is megőrizték, hogy az országgyűlés a szokottnál szigorúbb hadügyi cikkelyeket hozott, a király segélyt kért és zsoldosokat fogadott, a szultán pedig gyorsabban ért a határra, mint ahogy egy rendi sereg összegyűlhetett. A hanyagság így inkább korabeli vád és a források egy részének értelmezése, mint egyszerű tény.
Az előzmény ismert: Brodarics szerint Belgrád, azaz Nándorfehérvár és Szabács 1521-es elvesztése, valamint a Száván inneni erősségek lerombolása után a folyón átkelő törököt aligha lehetett feltartóztatni. Ebben a helyzetben jelentette 1526. március 20-án Visegrádon Tomori Pál, a déli részek vezetője személyesen II. Lajosnak, hogy a szultán hadjáratra készül, és gyors cselekvést sürgetett. A király ezután Szent György napjára, április 24-re közönséges országgyűlést hirdetett; egy március 29-i királyi levél már erről értesítette Batthyány Ferenc horvát bánt.
A két szál ettől kezdve párhuzamosan fut. A szultáni napló szerint I. Szulejmán április 23-án, egy nappal az országgyűlés kitűzött napja előtt indult el Isztambulból, és május 29-én már Szófiánál járt. Az 1526. évi törvény szerint az országgyűlést „a Rákos mezején szent György vértanu ünnepén” tartották. Első cikkelyében a rendek arra kérték a királyt, hogy éljen a maga hatalmával, az ország védelmében is. Az országgyűlés napjaiban tehát a török fősereg már úton volt Belgrád felé.
A hadügyi cikkelyek a szokásosnál jóval szigorúbbak voltak. A VIII. törvénycikk szerint a király készüljön a hadjáratra, és a kötelezőnél nagyobb bandériumot tartson. A IX. cikkely előírta, hogy a főpapok és a bárók a szokott mértéken felül vállaljanak terhet, a nemesség pedig „fejenkint” keljen fel, és a királlyal „idejekorán” szálljon szembe az ellenséggel. A X. cikkely szerint végszükség esetén, királyi parancsra a jobbágyok ötödrésze, vagy akár mindegyikük köteles volt fegyverben felkelni. A XI. cikkely vagyon szerinti kivetést rendelt, a XIII. pedig hadi szakértőket a király mellé.
A XVIII. törvénycikk kimondta, hogy „a közönséges hadjárat főkapitány nélkül nem lehetséges”, ezért a király egy vagy két alkalmas főkapitányt válasszon; a XXIX. azonnali kiállítást és a király kapitányának való engedelmességet írt elő. A pénzügyi cikkelyek a hiányt is elárulják: a XXXVIII. szerint az előző évben megajánlott hadi segélynek még a fele sem folyt be, ezért azonnal be kellett hajtani, a XXXIX. pedig kapunként ötven dénárt ajánlott meg a következő Szent Márton-napra. A IV. cikkely szerint a kincstartó elsőként a végvárakról gondoskodjék.
Ugyanez az országgyűlés érvénytelenítette a hatvani országgyűlés végzéseit, és kimondta, hogy a szegény nemesség a gyakori országgyűlésekben kimerült. A cikkelyek szövege ráadásul nem egységes: legalább két-három eltérő változatuk maradt fenn, köztük egy vatikáni kódexben, és ezek nem mindenben egyeznek a később kiadott törvénytári szöveggel. Ezért az sem mindig dönthető el, hogy egy-egy határozat pontosan milyen formában született meg, és melyik változat tükrözi a rendek tavaszi szándékát.
Brodarics szerint az országgyűlés úgy határozott, hogy Sarlós Boldogasszony napjára, július 2-ra az ország főurai és az egész nemesség fejenként, a parasztok egy részével, fegyveresen gyűljenek össze Tolnán, és onnan a királlyal vonuljanak az ellenség elé. A határidő eredete azonban nem egyértelmű. A kiadott törvényszövegben ilyen cikkely nincs; egy, a pápai követ jelentéseire épülő 19. századi feldolgozás egy júniusi budai tanácskozáshoz, a mai kutatás egy része pedig egy június 1-jei királyi parancshoz köti, amelyet késve kézbesítettek.
Az országgyűlés XIV. cikkelye szerint a pápát és a keresztény fejedelmeket segítségre kellett kérni. Brodarics szerint a király levelekben és követek útján fordult V. Károly császárhoz, I. Ferenc francia királyhoz, Ferdinánd főherceghez és a speyeri birodalmi gyűléshez, valamint a csehekhez, a morvákhoz és a sziléziaiakhoz. I. Zsigmond lengyel királytól nem vártak segítséget, mert szövetségben állt a törökkel, és Velencéről ugyanezt gondolták. Az országgyűlés megengedte az egyházi kincsek egy részének igénybevételét, amit a pápa is jóváhagyott; Brodarics szerint az egyházi ezüst felét pénzzé verték.
Antonio Burgio pápai nuncius jelentései szerint a júniusi budai tanácskozáson a felajánlások összege alig haladta meg a harmincezer forintot; Szalkai László esztergomi érsek hatezer forintot és ezer gyalogost vagy négyszáz lovast ígért. A sereg vezetésére Frangepánt és Salm Miklóst is felkérték, de Brodarics szerint egyikük sem jött: Salm betegségére hivatkozott, Frangepán pedig augusztus elején még Speyerben volt. Rómában május 16-án felolvasták a nuncius levelét, amely szerint a kalocsai érseket a magyar sereg főkapitányává nyilvánították; hogy ez azonos volt-e a később Bátán kapott tisztséggel, nyitva marad.
A török szál közben felgyorsult. A szultáni napló szerint a fősereg június 30-án, két nappal a tolnai határidő előtt ért Belgrádhoz, és július 1-jétől szemle után átkelt a Száván. Zalánkeménnél Báli bég a napló szerint azt jelentette, hogy „a pap”, vagyis Tomori, kétezer emberrel Pétervárad közelében tartózkodik, a király még Budán van, a várban pedig ezernél több harcos áll. A török vezetés így már ekkor értesült arról, hogy a király még nem indult el, és Pétervárad körül Tomori csapata és a várőrség áll.
Tomori Brodarics szerint kétezer lovasával nem mert szembeszállni a túlerővel: mintegy ezer gyalogost és kevés lovast hagyott Pétervárad várában, ő maga a Duna túlpartjára kelt át, és naszádosaival próbálta lassítani a törököt. A szultán győzelmi jelentése szerint a túlparton ágyúkat is állított fel a hajók ellen. A napló szerint a török július 13-án érkezett a vár alá mintegy nyolcszáz hajó és sajka kíséretében, és két nappal később elfoglalta a várost és a kikötőt, a várat azonban nem.
A napló szerint a július 21-i roham kudarcba fulladt, több mint százötven török halottal; a szultán július 22-én maga is a vár alá érkezett, a július 23-i újabb rohamban pedig több mint ezer török esett el vagy sebesült meg. A vár a napló és a győzelmi jelentés szerint július 27-én esett el, amikor két akna felrobbant: mintegy ötszáz védőt lefejeztek, a porkoláb harminc emberrel egy toronyban kapitulált. A nuncius jelentéseire épülő 19. századi feldolgozás egy régebbi átszámítás nyomán július 28-át ír.
A Dráva vonala lett a következő védelmi terv. Brodarics szerint a király az eszéki átkelő megtartását Báthori István nádorra bízta, aki magyar fordításban „noha lábbajos volt, mégis buzgón vállalta”; a kirendeltek azonban nem mentek el, vagy nem küldtek csapatot, így a nádor dolgavégezetlenül Budára ment. Egy titkos tanács nyomán Batthyány Orbán azt az utasítást vitte Szapolyai János erdélyi vajdának, hogy szükség esetén a havasalföldi vajdával a török hátába vagy Trákiára törjön; Brodarics szerint nagyrészt ez volt az oka, hogy a vajda nem érkezett meg idejében.
A tolnai gyülekezésre kitűzött idő Brodarics szavaival, magyar fordításban, „nemcsak elérkezett, hanem el is múlt”, és senkiről sem lehetett hallani, hogy odament volna; úgy látszott, mindenki csak a királyt nézi. A király Brodarics és a kortárs Cuspinianus szerint július 24-én, egy vatikáni olasz feljegyzés és a nuncius jelentéseire épülő feldolgozás szerint július 20-án indult el Budáról. Brodarics mintegy háromezer lovast és gyalogost említ, a vatikáni leírás körülbelül négyezer lovast és háromezer gyalogost; a király abban reménykedett, hogy útközben mások is csatlakoznak hozzá.
Az út lassan haladt. Érden elpusztult a király kedvenc lova, amit Brodarics szerint sokan rossz előjelnek tartottak. Ercsiben napok teltek el haszontalanul, és csak Báthori András érkezett jelentős erővel. Pentelén a vajda követe, Básy György azt jelentette, hogy a vajda az egymásnak ellentmondó királyi parancsok miatt nem tudja, mit tegyen; a király azt üzente, hogy minden erővel hozzá siessen. Pétervárad elestének hírét Brodarics szerint Földváron, a nuncius jelentései nyomán augusztus 4-én Paksnál kapták meg; a király ekkor mindenfelé leveleket küldött, a vajdát hűtlenség terhe alatt hívta.
Egy augusztus 5-én Paksról kelt királyi levél szerint már nem a jobbágyok felét, hanem mindegyiküket fel kellett kelteni. A király augusztus 6-án, Úrszínváltozás napján ért Tolnára, Brodarics szerint mintegy négyezer lovassal, a napló dátuma szerint tíz nappal Pétervárad eleste után. Itt gyűltek össze a vármegyék csapatai, a Székesfehérvár közelében addig ötezer emberrel álló Szapolyai György serege és a pápai pénzből fogadott négyezer fős gyalogság, köztük Gnoynski ezerötszáz lengyele és a ciprusi Hannibál ezerháromszáz embere. Ilok a napló szerint augusztus 8-án kapitulált, Eszék lakói elmenekültek.
Tolnán ismét a nádort jelölték ki a Dráva-átkelő megszállására, de Brodarics szerint a kirendelt főurak egy része arra hivatkozva tagadta meg az indulást, hogy a bárók szokás szerint csak a király zászlaja alatt harcolnak; így a Dráva védelme elmaradt. A király válaszát Brodarics így adja vissza, magyar fordításban: „Látom, hogy mindenki az én fejemmel keres mentséget és biztonságot a maga fejének”, majd kijelentette, hogy másnap személyesen megy oda, „ahová mások nélkülem menni nem akarnak”. Augusztus 14-én indultak el Tolnáról Szekszárdon át Bátára.
Aznap a napló szerint a török Eszéknél elérte a Dráva partját, és öt nap alatt hidat vert. Bátán a király titkos szavazás után Tomori Pált és Szapolyai Györgyöt nyilvánította a sereg vezérévé, nem mindenki helyeslésével; a választás napját Brodarics nem adja meg. Tomori vonakodott, másokat, köztük Perényi Pétert ajánlotta, és fordításban azt mondta, a terhet nem vállalja, „még ha a király a fejét vétetné is”. Szapolyai György azzal a feltétellel fogadta el, hogy csak Tomori legyen a társa, és bátyja érkezésekor lemondhasson.
Több hagyomány csak a vereség után született. Egy ellenséges kortárs emlékirata szerint a magyar sereg több mint egy hónapig táborozott Mohácsnál, és a király tapasztalt tanácsadók nélkül indult útnak; Brodarics adatai szerint azonban Tolnáról csak augusztus 14-én indultak, a királyhoz pedig útközben főurak és megyei csapatok csatlakoztak. A török győzelmi jelentés és Kemálpasazáde mintegy százötvenezres magyar seregről ír, ami a győzelmi propaganda része; Kemálpasazáde külföldi segédhadakról szóló állítását már fordítójának jegyzete is cáfolja. Tomori mohó vezérkedésének utólagos vádjával Brodarics leírása áll szemben a vonakodásáról.
A források eltérése természetükből is fakad. Brodarics az 1527-ben Krakkóban kiadott művében a király környezetéből számolt be a mulasztásokról; Tomori panasza a hadjárat közepén született; a szultáni napló napra pontos, de a győztes oldal felől nézi az eseményeket; a pápai követ jelentései több dátumban eltérnek Brodaricsétól. A mai történetírás egy része szerint a mozgósítás a korabeli feltételek között augusztus vége előtt nem is lehetett teljes; egy régebbi hadtörténeti értékelés szerint viszont a Száva-, majd a Dráva-vonal védelmének terve eleve megvalósíthatatlan volt, és az 1521-es hibák ismétlődtek.
Vitatott az is, hogy a Dráva-vonal feladása mennyiben múlt a főurak kiváltság-hivatkozásán, és mennyiben a nádor betegségén, a vajdának küldött ellentmondó parancsokon és a csapatok hiányán. A források egyszerre őrzik a szigorú törvényeket és végrehajtásuk elmaradását, ezért a hanyagság vádja és a török felvonulás gyorsasága együtt olvasható. A szultáni sereg a napló szerint augusztus 21. és 23. között kelt át a Dráván, Eszéket felgyújtotta, a hajóhidat maga után szétszedte; a magyar sereg augusztus 29-én Mohácsnál ütközött meg vele.
