1526. augusztus 29.
A közkeletű kép szerint Mohácsnál egyetlen délután alatt kétszázezer magyar pusztult el, a fiatal királyt pedig a Csele-patakban fullasztották vízbe vagy gyilkolták meg saját emberei. A források mást mondanak. A kétszázezres szám a szemtanú kancellár becslése az egész hadjárat áldozataira, nem a csatatér halottaira; gyilkosságról egyik olvasott forrás sem ír; a „Csele-patak” név pedig a későbbi hagyományé. A nap eseményei egy hosszú várakozásból, egy rövid ütközetből és egy éjszakai menekülésből álltak.
Ez a szócikk a csata napját követi: a csatarendet, a döntést a harcról, az ütközet menetét, II. Lajos halálát és a veszteségeket. A hadjárat előkészületei, Pétervárad és a tolnai gyülekező az előző szócikk tárgya, a kettős királyválasztás pedig a saját helyén szerepel. A fő forrás Brodarics István kancellár 1527-ben Krakkóban kinyomtatott beszámolója. A török oldalt Kemálpasazáde Mohács-náméja képviseli, amelynek szerzője nem volt jelen a csatában.
Brodarics helyzete különleges: kancellárként szemtanúként, a király közelében élte át a napot, és ezt maga is hangsúlyozza. A csata napját pontosan megadja: augusztus huszonkilencedikét, Keresztelő Szent János fővételének ünnepét. Leírása szerint II. Lajos ekkor élete huszonegyedik évében járt. A kancellár szövege azonban nem semleges krónika, hanem a vereséget utólag magyarázó mű, ezért amit közöl, mindig „Brodarics szerint” érvényes, még akkor is, ha szemtanúként beszél.
A csata előtti tanácsról Brodarics azt írja, hogy Tomori Pál kalocsai érsek, a fővezér a saját táborukat legfeljebb húszezer fegyveresre becsülte. Az ellenséget mintegy háromszázezer főre tette, ebből a harcra alkalmas részt hetvenezerre, az ágyúkat pedig háromszáz fölé. Perényi Ferenc váradi püspök a kancellár elbeszélése szerint megjegyezte, hogy a csata napját egykor húszezer magyar mártír napjaként kell majd megszentelni. Ez Brodarics előadása, nem jegyzőkönyv.
Brodarics szerint az összegyűlt magyar sereg mintegy huszonnégy-huszonötezer főt számlált, a török sereget pedig háromszázezer emberből állónak írja. Ezek becslések, nem számlálások. A magyar ágyúk száma a kancellár szerint körülbelül nyolcvan volt, az ellenségéhez képest távolról sem elegendő. A szekerekkel körülvett csatarend terve ugyanakkor túl későn, csak a csata előtti estén született meg, ezért végül elmaradt. A sereg tehát nyílt síkon állt fel.
A király védelmére Brodarics szerint három embert jelöltek ki: Raskay Gáspárt, Török Bálintot és Kállay Jánost, gyors lovakkal, hogy szükség esetén kimenekítsék. A sereg két harcvonalban állt fel, a király a második vonalban foglalt helyet. Szapolyai János erdélyi vajda ekkor seregével Szeged körül járt. Hogy késése mennyiben volt szándékos, azt a korabeli vádak és Brodarics eltérően látják, és ez a szöveg nem dönti el.
A számok mögött a két fél eltérő helyzete áll. A magyar vezetők Brodarics szerint maguk is tudták, hogy jóval kisebb erővel és kevesebb ágyúval állnak szemben az ellenséggel, a harcról mégis döntés született. Hogy a döntést milyen indítékok vezették, azt a szócikk a kancellár tanácsleírásán túl nem minősíti. A szekerekkel körülvett védekező csatarend elmaradása miatt a sereg a síkon, nyitott sorokban várta a támadást, és a nap nagy része ebben a várakozásban telt el.
A csatateret Brodarics Mohácstól egy mérföldre, a Dunától fél mérföldre, nagy síkságon helyezi el; balra mocsaras, nádas víz terült el. Szemben dombsor húzódott, amelynek tövében Földvár falu állt templomával, és ott helyezkedtek el a török ágyúk. A falu pontos helyének azonosítása a régészeti kutatás szerint sokáig téves volt, és ez a csatatér elhelyezését is megnehezítette. A leírás ezért viszonylagos távolságokat ad, nem mai térképpontokat.
A nap nagy része várakozással telt. Brodarics szerint a harc csak majdnem délután három órakor kezdődött. Az első magyar roham sikeres volt: Báthori András azt jelentette, hogy az ellenség hátat fordít. A siker azonban rövid ideig tartott. A török ágyúk tüzére a jobbszárny futni kezdett, és a rend felbomlott. A kancellár nem egyetlen hősi pillanatot ír le, hanem egy gyorsan megforduló helyzetet, amelyben a sorok gyorsan felbomlottak.
A király eltűnéséről Brodarics különös óvatossággal ír. Azt az egyet biztosan tudja – mondja –, hogy Lajos akkor már hiányzott a sorukból és a helyéről, amikor az ellenséges ágyúk dörögni kezdtek. Azt viszont nem tudja, hogy a király előrement-e a harcba, vagy kísérői vitték ki a csatából. A szemtanú tehát éppen a legfontosabb pillanatnál vallja be tudása határát, és ez a vallomás maga is a forrás értékéhez tartozik.
Brodarics szerint a szabályos ütközet körülbelül másfél óráig tartott. A törökök csak az éjszaka beálltával kezdtek üldözni, és a hirtelen támadt sűrű zápor sok menekülőt megmentett. Tomori Pál a kancellár szerint az első sorban harcolva esett el; fejét állítólag másnap lándzsára tűzve hordozták körül a török táborban. Brodarics ezt hallomásként, „úgy mondják” formában közli. A csata utáni napon ezerötszáz foglyot, köztük sok főnemest, lefejeztek.
A király holttestét Brodarics szerint később Mohács fölött fél mérföldnyire, egy Csele nevű falu alatt találták meg, egy meredek szakadékban. A hely akkor a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt, és a király ott fulladt vízbe lovastul, úgy, ahogy volt, fegyverben. A közelben Trepka András és Aczél István teste is előkerült. A kancellár patakot nem említ, csak az áradástól vízzel telt szakadékot a falu alatt.
Kemálpasazáde a török oldalról ad más hangsúlyú változatot. Szerinte a király sebesülten menekült, és lovastul, fegyverestül a vízbe ugratott, így szaporítva azok számát, akik elestek vagy vízbe fulladtak. A két leírás a fulladásban egyezik, a körülményekben eltér. A „Csele-patak” név a későbbi hagyomány szava: a Csele falu alatti, a Duna áradásától megduzzadt vízmosásról van szó. Gyilkosságról egyik olvasott forrás sem ír, ezért ez a változat itt nem szerepel.
Kemálpasazáde szövegét a szócikk magyar fordításban, Brodarics szövege mellett idézi. A krónikás nem szemtanú, a szultáni udvar szemszögéből írt, és a király halálát a győzelem részeként mutatja be. Elbeszélése mégis fontos, mert ő is vízbe fulladásról beszél, és a dátumot is megadja. A két, egymással szembenálló oldal így a király halálának módjában lényegében egyezik, a részletekben azonban mindkettő a saját közönségének írt.
A veszteségek a legvitatottabb pontok. Brodarics szerint mintegy ötszáz előkelő nemes és három-négyezer lovas esett el, a tizenkét-tizenháromezer gyalogosból pedig igen kevesen menekültek meg. Kemálpasazáde negyven-ötvenezer puskásról és gyalogosról ír, akik a küzdelem örvényébe fúltak. Ez a győztes oldal száma, és a kutatás egy része szerint túlzó. A két adat nem egyeztethető össze, ezért mindkettő csak forrásához kötve, vitatott számként idézhető.
Brodarics egy harmadik számot is közöl, amely a közkeletű tévedés forrása. Úgy írja, hogy amennyire meg tudta ismerni, ebben a csapásban közel kétszázezer ember pusztult el. A szövegkörnyezet szerint ez az egész hadjárat megöltjeire és elhurcoltjaira vonatkozik, nem a mohácsi síkon elesettekre. A szám így nem a csata halottainak száma, hanem egy szemtanú becslése az egész országot érő veszteségről, amelyet a hagyomány később a csatatérre vetített.
Az elesett főpapok névsorát Brodarics adja meg. Elesett Szalkai László esztergomi és Tomori Pál kalocsai érsek, továbbá Perényi Ferenc váradi, Móré Fülöp pécsi, Paksy Balázs győri, Csaholy Ferenc csanádi és Palinai György boszniai püspök. Szerémi György hét elesett főpapról ír, ami egybevág ezzel. Elesett Szapolyai György, a sereg másik vezére, és Drágffy János országbíró is. A veszteség az ország vezető rétegét érintette.
A dátumban a források lényegében egyeznek. Brodarics augusztus 29-ét adja. Kemálpasazáde a csatát Zilkade hó 20-ára teszi; ahogyan a kutatás idézi, Szulejmán hadinaplója is huszadikát és szerdát mond, és az eltérés a hidzsra-naptár átszámításából ered, nem két különböző napból. Szerémi György keltezését a szócikk nem használja, mert kronológiája megbízhatatlan, és dátumai más forrással nem egyeztethetők. A napot tehát Brodarics szövege rögzíti a legbiztosabban.
Miért különböznek mégis a beszámolók? Brodarics szemtanú, de a vereséget utólag magyarázó művet írt, és saját tudásának határait is kimondja. Kemálpasazáde a győztes udvar történetírója, aki a diadal nagyságát hangsúlyozta, és nem volt jelen. Szerémi kései, pletykákra is támaszkodó elbeszélő, kronológiája megbízhatatlan. Ahogyan a kutatás idézi, a pápai követ, Burgio jelentései szerint a nuncius a hír után még éjjel a királynéval Pozsonyba indult.
A régészeti kutatás szerint a csatához a sátorhelyi tömegsírok is köthetők, de ezek részletei e szövegben nem szerepelnek. Ami a forrásokból biztosan mondható: 1526. augusztus 29-én délután a mohácsi síkon a magyar sereg rövid ütközetben vereséget szenvedett, II. Lajos menekülés közben vízbe fulladt, és a vezető főpapok, főurak közül sokan elestek. A halottak pontos száma ma is vitatott, a kétszázezres szám pedig nem a csatára vonatkozik.
