A végvárrendszer válsága
A végvárrendszer válsága az 1521 és 1526 közötti öt évet jelöli, amikor a Magyar Királyság déli határát őrző kettős várlánc az Al-Dunától az Adriáig szétesett. Nándorfehérvár elvesztése után sorra kerültek török kézre a horvát, dalmát és al-dunai várak, miközben az országgyűlések zsoldról, adóhátralékról és a várvesztők büntetéséről hoztak törvényeket.
A közkeletű kép szerint az ország Mohács előtt egyetlen csapással omlott össze, a déli várak pedig gyáva vagy áruló kapitányok miatt vesztek el. Mindkét elem mögött van valami: a korabeli törvények valóban a várvesztőket okolták, és egykorú levelek név szerint is megvádoltak egy parancsnokot. A folyamat azonban évekig tartott, és a pénzről, zsoldról, ellátásról szóló iratok más képet adnak. A rendszer várról várra, országgyűlésről országgyűlésre bomlott fel, és a felelősség kérdése a forrásokban nem simítható egyetlen névre vagy egyetlen okra.
A Jagelló-kori déli határt a mai történetírás szerint kettős végvárvonal védte. Az első Szörénytől Orsován, Nándorfehérváron, Zimonyon, Szabácson, Szrebreniken, Jajcán és Kninen át egészen a dalmát Scardonáig és Klisszáig húzódott. A második, belső vonal Lugostól, Karánsebestől és Temesvártól indult, és Péterváradon, Dubicán, Krupán és Bihácson át Zenggig, az Adria partjáig ért. A két lánc együtt adott mélységet a védelemnek: ha az első vonal egy pontja elesett, mögötte még állt egy második sor.
Az őrségekről 1513–1514 tájáról vannak levéltári adatokon nyugvó számok. Eszerint a horvát–szlavón végeken 1657 lovas és 770 gyalogos, az Alsó részeken, vagyis a Száva alsó folyása és az Al-Duna vidékén 3590 lovas, 400 gyalogos és 1100 naszádos szolgált. A fizetés sem volt egységes. A horvát–szlavón végeken tizenkét havi zsoldot adtak, az Alsó részeken viszont csak 300 lovas kapott teljes fizetést, a többiek két és fél–hét havi zsoldot, cserébe többnyire adómentesek voltak.
Az Alsó részek részben fizetett, adómentes katonáit vojnikoknak nevezték. Az 1523. évi XXIV. törvénycikk még ekkor is mentesítette az adó alól a valkói, pozsegai, temesi és torontáli fegyverhordókat, „a kik uraik mellett állandóan a réveken és más szükséges véghelyeken tartoznak szokás szerint szolgálatot teljesiteni”, valamint azokat, „a kiket a törökök fölégettek”. A rendszer kulcsa ekkor már nem volt meg: 1521. augusztus 29-én elesett Nándorfehérvár, és vele egy időben Zimony és Szabács is török kézre került.
A mai történetírás többsége szerint ezzel „a magyar végvári rendszer gyakorlatilag összeomlott”, és elpusztult a katonaparasztokat adó vidék egy része is. Brodarics István 1527-ben megjelent művében hasonlóan látta: Nándorfehérvár és Szabács elvesztése után a Száván inneni helységek egészen Péterváradig elpusztultak, így ha a török át akart kelni a folyón, aligha lehetett megakadályozni. Az első vonal megmaradt várai ettől kezdve egyenként, egymástól elszigetelten álltak szemben a következő évek ostromaival.
A következő csapás a horvát–dalmát szakaszt érte. Egykorú levelek szerint 1522. június 3-án Kőrösről azt írták, hogy a törökök „nagy sokasággal”, ostromgépekkel és ágyúkkal Knin vára alatt táboroznak és erősen ostromolják, a bán pedig sürgős segélyt kért. Június 12-én a topuszkói apát a zágrábi püspöknek már Knin és Scardona elvesztéséről írt, és arról, hogy a törökök Klisszát ostromolják. Knin tehát az egykorú levelek szerint 1522 júniusában elesett, nem kitartott.
Az elestet rögtön keresett felelőssel kísérték. Egy június 24-i osztrák jelentés szerint Knint Vojkovics Mihály „minden szükség nélkül”, becstelenül adta a török kezére, és a horvát Frangepán grófok is őt okolták Scardona elvesztéséért. Ez egykorú vád, nem ítélet: a vádlók maguk is érdekeltek voltak, mert a Frangepánok Vojkovics egyik várát foglalták el. Brodarics 1527-ben már úgy írt, hogy Horvátország központja korábban Knin volt, most pedig Bihács.
Scardona elvesztése a pápai udvarban is szóba került. Brodarics István 1522. szeptember 4-én Rómában, VI. Adorján pápa előtt mondott beszédében arra figyelmeztetett, hogy a török nemrég elfoglalta Scardonát „igen nagy kikötőjével” együtt. Ugyanebben a beszédben kimondta, hogy a magyarokat annyi folytonos vereség törte meg, hogy ha nem kapnak gyors segítséget, vagy behódolnak, vagy el kell fogadniuk az ellenség feltételeit. A beszéd segélykérő szónoklat volt, ezért a helyzetet egy követ szemével, a segélykérés céljának megfelelően mutatja.
Klissza sorsa jól mutatja, mennyire bizonytalanok voltak a hírek. A június 12-i levél utóirata már elestéről szólt, a horvát bán azonban június 24-én még segítséget kért a szorongatott klisszaiaknak, és a vár 1522-ben kitartott. Orsova elestének éve forrásonként eltér: a szakirodalom egy része 1522-re, egy régi hadtörténeti összefoglalás egyik helye viszont 1524-re teszi, így a kérdés vitatott. Szörény a mai történetírás szerint 1524-ben került török kézre.
Egy régi összefoglalás szerint Szörény őrsége 1524 októberének elején, Kállay János bán akarata ellenére, szabad elvonulás fejében nyitotta meg a kapukat; erről egykorú okiratot a feldolgozott források nem közölnek. Az első vonalból így 1526-ra csak Jajca és Klissza maradt meg. Az oszmán oldal mindezt alig rögzítette: Lutfi pasa krónikája Nándorfehérvár elfoglalása után Rodosz ostromára, majd az 1526-os hadjáratra tér át, az 1522 és 1525 közötti magyar határharcokról nem ír.
A Szerémségben, a Száva és a Duna közén, a védelem Tomori Pál kezébe került. Szerémi György szerint Tomori a ferencesek közül lett kalocsai érsek, és Péterváradot hamar átvette Fekete Mihálytól. Ugyanő azt írja, hogy Ferhát pasa és Mehmed bég Szávaszentdemeter mellett ütött tábort, és Tomori emberei éjjeli támadással győzték le őket. Ez az ütközet szávaszentdemeter–nagyolaszi győzelem néven ismert, Szerémi azonban más évre teszi, mint a későbbi feldolgozások.
A győzelem keltezése azonban vitatott. Szerémi 1522-re és Mindenszentek nyolcadára teszi, ez a hagyományos keltezés; a mai kutatás 1523-ra helyezi, de a napját illetően a feldolgozások sem egységesek. Szerémi latinja és keltezései máshol is megbízhatatlanok, ezért adatai csak az ő nevével együtt állnak meg. A siker így sem fordította meg a folyamatot: a Szerémség és az alsó végek ellátása továbbra is pénzen és szervezésen múlt.
A pénz volt a legszűkebb keresztmetszet. Az 1522. évi XXXV. törvénycikk szerint a kapitányok „a lehető legkisebb zsold és fizetés mellett” fogadják fel a csapatokat, és kémeket tartsanak. Az 1523. évi VIII. törvénycikk az adóhátralékokból először a kapitányok és zsoldosok „jogos tartozásait” fizettette ki, a maradékot „Pétervárad helyreállitására” rendelte, és aki a zsoldot felvette, de nem ment a végekre, kétszeresen fizesse vissza.
Ugyanez az országgyűlés a XIII. törvénycikkben a királyi és főúri csapatokat haladéktalanul a végvidékre rendelte, „hogy az ellenség a temesi részeket és más helyeket meg a határgázlókat el ne állja”. A horvát határról egy osztrák tisztviselő már 1522. június 11-én azt írta, hogy egész életében nem látta, hogy pénz nélkül háborúzni lehetett volna. A törvények és a levelek ugyanarra a hiányra mutatnak, csak más hangon: az egyik előír, a másik panaszkodik.
A legsúlyosabb ellátási gond Jajcánál jelentkezett. A boszniai várat a húszas években rendszerint évente egyszer, szabályos hadjárattal látták el élelemmel és lőszerrel. II. Lajos 1525-ös számadáskönyve szerint január 17-én 1800 forintot fizettek ki háromszáz jajcai katonának szolgálatuk fejében, és ugyanaznap 1700 forintot a két jajcai bánnak. A jajcai fizetésekre egy 1524. október 27-i regeszta szerint Eszéken külön pénzverde is működött.
Egy régi összefoglalás szerint 1525 elején Tomori le akart mondani, mert a végvárak zsoldját hiába sürgette, és csak a pápai követ közbenjárására maradt. A követ, Burgio, 1525 tavaszán azt írta, hogy amikor lesz gyalogság, nem lesz ló, amikor lesz ló, nem lesz gyalogság, és a gyalogságot csak egy hónapra fizették ki. A horvát Frangepán gróf ekkor ezer gyalogossal indult Jajca felmentésére.
Burgio május 30-án arról számolt be, hogy a bánok titokban, Banja Lukán át juttattak élelmet Jajcába, a főurak pedig a pénzt hasznos eredmény nélkül költik. A kiadás bizonytalan keltű számadása szerint az ostrom alatt Horváth János jajcai bán saját élelmét osztotta szét az éhezők között. Júniusban Frangepán serege átkelt a Száván, és egy régi összefoglalás szerint június 15-én bevonult Jajcába, és ellátta a várat.
A felelősségre vonás az első veszteségekkel kezdődött. Az a budai végzés, amelyet a törvénytár 1522. évi dekrétumként közöl, és amely valószínűleg az 1521. novemberi országgyűlés munkája, LX. cikkében a Nándorfehérvár- és Szabács-vesztők birtokait mint hűtlenekét a királyra szállította, hogy azokat a jól szolgálók kaphassák, „hogy a vitézlőszolgák, jószágadományozás reményétől lelkesitve … az ellenség ellen mindhalálig küzdeni ne irtózzanak”. Az 1523. évi LIX. törvénycikk a javakat a kincstárra vitte, mert a vádlottak azóta sem tisztázták magukat.
Az 1523. évi XVII. törvénycikk a szervezetet is igazítani próbálta: minden végvárba két tisztet rendelt, akik közül az egyik „fejének és összes javainak elvesztése alatt” mindig a helyén maradjon, és kimondta, hogy senki ne viseljen két végvári tisztséget, „nehogy a mig egyiket ellátja, a másikat elveszitse”. Az 1525. évi rákosi országgyűlés IV. cikke szerint a végeken szolgáló idegenek „magyarok módjára” szolgáljanak, a XXX. cikk pedig a tizenkét alsó vármegye nemeseinek „Szörénytől Pozsegáig” elhagyott helyei utáni jövedelmeiről rendelkezett.
Az egyéni felelősség kérdése a politikai harcokba is beszűrődött. Szerémi elbeszélése szerint az 1523-as országgyűlésen Szapolyai János erdélyi vajdát azzal vádolták, hogy Szörényt a törökkel elfoglaltatta, Werbőczy István pedig azzal védte, hogy a várat a király fizette, és „vitéz Kalaj”, valószínűleg Kállay János bán, a királytól tartotta. Mivel Szörény a kutatás szerint csak 1524-ben esett el, a krónikás kronológiája nem egyezik; elképzelhető, hogy két országgyűlés emléke keveredik nála.
Az 1526. évi Szent György-napi rákosi országgyűlés három cikkelye foglalja össze a válság törvényi oldalát. A XV. cikk szerint, „mivel a végvárak elvesztői büntetlenül maradtak, a minek következtében igen sok végvár el is veszett”, a várvesztőket a decretum szerint büntessék meg, és a király ne kegyelmezhessen nekik. A IV. cikk szerint a kincstárnok „mindenekelőtt a végvidéki várakról gondoskodjék”, a XXXIX. cikk pedig kapunként ötven dénár segélyt szavazott meg a végvidékek megsegítésére.
A horvát határ védelme közben egyre inkább a szomszédos Habsburg-tartományokra támaszkodott. Ferdinánd főherceg a mai történetírás szerint 1522-től egyre gyakrabban küldött mezei csapatokat a horvát bán területére, állandó várőrséget azonban még nem. 1526. április 15-én II. Lajos maga értesítette a horvát bánt, hogy sógora hadat küldött a határ védelmére. A rendek közben a békekezdeményezések ellen azzal érveltek, hogy békében is pusztul az ország, és békében is vesznek el végvárak.
A források azért beszélnek ennyire másként, mert más célból születtek. A törvények a várvesztőket büntették, és a büntetlenséget nevezték meg okként; a horvát és osztrák levelek egy-egy parancsnokot vádoltak; a pápai követ és a számadások a késő, rövid időre szóló zsoldot és a szervezetlenséget mutatják; az oszmán krónika pedig hallgat. A mai történetírás többsége szerint Báthori István nádor és Tomori Pál kísérletei „az ország csúfos jövedelmi viszonyai közepette sorozatosan kudarcot vallottak”, és az árulási vádak inkább tünetek.
Az egyes várak elestének éve, a szerémségi győzelem napja és Szerémi kronológiája ma is nyitott kérdés. Annyi biztos, hogy 1526 tavaszára az egykori első vonalból csak Jajca és Klissza állt, és a belső vonal, Temesvártól Bihácsig, maga is a frontvonalra került. Az 1526-os szultáni hadjárat, amelynek kimenetele augusztus 29-én Mohácsnál dőlt el, már ezen a megváltozott határon át érkezett Magyarországra.
