Werbőczy István
Werbőczy István, aki 1541-ben Budán halt meg, a közkeletű képben „a köznemesség nádora” és a Hármaskönyv szerzője – az utóbbi igaz, a mű tartalma azonban külön történet. A pálya ennél mozgalmasabb: királyi jegyzőből személynök, 1525-ben nádor, 1526-ban hűtlennek nyilvánított menekült, majd Szapolyai János főkancellárja, végül a budai basa mellé rendelt bíró.
Mindkét jelző leegyszerűsít. A „köznemesi nádor” képét a hatvani választás kiáltásai támasztják alá, ezeket azonban éppen egy vele ellenséges egykorú elbeszélés őrizte meg, a kortársak egy része pedig Szapolyai János vajda emberét látta benne. Az 1526. évi törvény pártütőnek, barátja, Verancsics Antal ékesszóló és feddhetetlen öregembernek írta le, a későbbi századok pedig hol a nemesi szabadság bajnokát, hol a rendi kiváltságok jelképét látták benne. A pálya állomásai ezért mindig a forrásréteggel együtt értelmezhetők.
Származásáról kevés biztos adat maradt. A mai feldolgozások szerint a család eredetileg a Kerepeczi nevet használta, és az ugocsai Werbőczöt 1429-ben szerezte meg; a későbbi név innen ered. Születési éve bizonytalan, talán 1458 körül vagy az 1470-es évek elején született. Az előbbi évszámot egy pápai nuncius 1539-es, „nyolcvanéves” emberről szóló megjegyzéséből számolták vissza, a kutatás más része a későbbi időpontot tartja valószínűbbnek. Annyi bizonyos, hogy 1541-ben a kortársak már öregemberként írtak róla: „vén tervínytudó ember”, illetve „integerrimus senex”.
Hivatali pályája a királyi kúrián kezdődött, ahol a mai feldolgozások szerint 1492-ben jegyzőként lépett szolgálatba. 1502-től az országbíró ítélőmestere volt, vagyis a királyi bíráskodás egyik hivatásos jogásza. A feldolgozások szerint az 1505-ös rákosi országgyűlésen beszédet mondott, és a végzést nagy valószínűséggel ő fogalmazta; jutalmul részesedést kapott az adóból. A végzés napját a feldolgozások eltérően adják meg (október 12., 13. vagy 14.), és szerzősége is csak közvetett adatokon nyugszik, ezért a kérdés nyitva marad.
Pályája 1516-tól a személynöki tisztséggel folytatódott. Az 1514. évi LV. törvénycikk előírta, hogy a királyi személyes jelenlét helytartója a törvényekben és a jogtudományban járatos világi személy legyen, és mindig Budán maradjon. Werbőczy hivatalos címe ennek megfelelően „a királyi felség személyes jelenlétének helytartója” lett. Hogy ez a tisztség mekkora befolyást adott, azt egy vele kifejezetten ellenséges egykorú elbeszélés is elismeri: szerinte személynökként „mind az ország kőzett, smind a tanácsba smind az törvén itíletibe nagy autoritása vót”.
A személynök követként is szolgált. A mai feldolgozások egykorú velencei és pápai iratokra hivatkozva írják, hogy 1519-ben Velencében, majd Rómában járt; a dózse előtt magyarul, tolmáccsal beszélt, Rómában pedig X. Leó pápa a követeket római lovaggá tette. 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésre ment, ahol egy pápai követjelentés szerint Luther Mártonnal is találkozott, és bolondnak, tudatlannak tartotta. Ez a találkozó egyetlen, közvetve ismert jelentésen alapul. Ugyanazon év novemberében országos kincstárnokká választották.
Az 1520-as évek közepén a hatalom körüli pártharc egyik célpontja Báthori István nádor volt. Egy Báthori-párti egykorú elbeszélés szerint a nádor elleni köznemesi agitációt Werbőczy vezette Glesán Miklóssal, Ártándy Pállal és egy „Nykolay Gergely” néven említett jogügyigazgatóval együtt. Ugyanez a szöveg Werbőczyt Szapolyai János vajda titkos hívei közé sorolja. Az elbeszélés szerzője nem titkolja ellenszenvét, és a választás minden részletét Werbőczy kárára mondja el, ezért adatai csak ezzel a megszorítással használhatók, még ha más források egyes pontjait meg is erősítik.
A döntő fordulat 1525 nyarán, július elején következett be Hatvanban. A Memoria rerum néven ismert egykorú feljegyzések szerint „Hatvanban egy nagy gyülís lön”, amelyen Báthori Istvánról „levonák az nadrispánságot”, és helyébe Werbőczyt választották. Ugyanez a szöveg a gyűlést „két párt” küzdelmének írja le: az egyik oldalon János vajda, a másikon Lajos király állt. A szerző szerint ebből fakadt, hogy „vigre a Magyarország elromla”. A választás pontos napját és a királyi jóváhagyás idejét a mai feldolgozások csak közvetett jelentésekből ismerik.
A választás hangulatát a Báthori-párti elbeszélés őrizte meg a legélénkebben. Eszerint a párthívek azt kiáltozták, hogy senki sem ismerné jobban az ország szabadságát és törvényét, mint „Werbewczy uramat ö kegyelmét”, és hogy „Válaszszunk valaha a mi tagimkbules, ne csak mind az régi úr nemzetből naderspánt”. A szerző maga azonban úgy ítélt, hogy a tisztség Werbőczyt „sem nemzetiről, sem arra való tudományárul, sem vitézségéről” nem illette volna meg, hiszen „akkor még csak az nemes rendön vót”.
Ugyanez a forrás leírja, hogy az új nádort Korlátkövi Péter főudvarmester hirdette ki, Werbőczy pedig sírva vonakodott, majd elfogadta a tisztséget; a szerző a könnyeket képmutatásnak nevezi. Más egykorú leírást erről a jelenetről a feldolgozott források nem adnak, így a „kényszerből elfogadott nádorság” képe éppen ellenséges kézből származik. A források abban sem egyeznek, jelen volt-e Werbőczy a szavazásnál: egy 19. század végi életrajz szerint beszéde után választották meg, a Báthori-párti elbeszélés szerint viszont távollétében, miközben a szállásán tartózkodott.
Nádorként a mai feldolgozások szerint a „Regni Hungariae palatinus et servus”, vagyis az ország nádora és szolgája címet használta. Rövid hivatali ideje alatt az Újlaki-örökség perében ítélkezett, és nem Szapolyai János igényét támogatta. A feldolgozások szerint ezzel elidegenítette magától a vajdát, mielőtt a király pártja megbuktatta volna. Ez az ítélet nehezen illik abba a képbe, amely Werbőczyt pusztán Szapolyai eszközének tekinti, és a későbbi vita egyik fő érve lett.
A bukás az 1526-os, Szent György napján a Rákos mezején összeült országgyűlésen következett be. Az 1526. évi törvény szerint a hatvani gyűlés „a királyi felség parancsai és az ország szabadságai ellenére lett megtartva”, ezért határozatainak „semmi ereje és hatálya se legyen”. A XXVI. törvénycikk elrendelte, hogy a király adja ki „a hozzá hütelen Werbőczi István és Zobi Mihály ellen a levelesitő parancsot”. A XXXII. törvénycikk szerint Werbőczi „nyilt pártütés által nádorrá emelkedett föl”, ezért hűtlenségben marasztalták el.
Werbőczy idejében elhagyta Budát. A Báthori-párti elbeszélés szerint ha a rákosi gyűlésen elfogják, „nyilván hogy mind konconkint hánták vóna”; a mai feldolgozások szerint Szobi Mihállyal Dobronya várába menekült. Az 1526-os mohácsi csatában nem vett részt. A csata szemtanúja, Brodarics István 1526-ban Báthori Istvánt nevezi nádornak, Werbőczyt nem is említi, így az a kép, amely szerint nádorként vezette volna a sereget, két egymást követő év eseményeit mossa össze.
Mohács után Werbőczy Szapolyai János oldalára állt. A mai feldolgozások szerint 1526 októberében Tokajban, novemberben Székesfehérváron ő készítette elő Szapolyai királlyá választását; a tokaji beszéd szövege csak egy jóval későbbi történetíró közléséből ismert, ezért csak hagyományosan neki tulajdonított szövegnek tekinthető. I. János király főkancellárja lett: a Memoria rerum „fü cancellarius”-nak, Verancsics Antal „summus cancellarius”-nak nevezi. A feldolgozások szerint ő volt e tisztség első világi viselője.
A főkancellár a diplomáciában is a király embere volt. A Memoria rerum szerint 1529-ben János király kíséretében ott volt a mohácsi mezőn, amikor János I. Szulejmán szultánnal találkozott; a mai feldolgozások ezt augusztus 18-ára teszik. Később János követeként Poznańban tárgyalt a lengyel király közvetítésével, 1540-ben pedig Eszéki János pécsi püspökkel Konstantinápolyba ment a szultánhoz. Barátja, Verancsics Antal szerint háromszor járt követként Szulejmánnál, és ő győzte meg a magyar urakat, hogy bízzanak a szultánban.
Utolsó útjáról 1541 farsangján tért haza. A Memoria rerum szerint Eszéki Pécsett maradt, és „Csak Werbeczy István hozá meg Budára az követsíget”. Buda 1541-es török elfoglalása után a szultán Werbőczyt Budán hagyta Szulejmán basa mellett, hogy a „keresztyéneknek … tervínt szolgáltasson”. Egy egykorú, Verancsicshoz írt levél szerint jogtudása miatt („propter cognitionem jurium”) esett rá a választás. A Memoria rerum ugyanakkor gúnyosan megjegyzi, hogy a szultán „csak pro forma, magyarokért” hagyta őt a basa mellett.
A budai tisztség rövid és keserű volt. Verancsics szerint a basa őrei Werbőczy egyik tisztjét, akit korábban Konstantinápolyban váltott ki a fogságból, az utcán lefejezték, Werbőczy pedig nyíltan tiltakozott a basánál. Alig két hónappal kinevezése után meghalt: Verancsics szerint három nap alatt végzett vele a basa lakomáján kapott bélbaj, „nem méreg gyanúja nélkül”. A Memoria rerum annyit ír: „megítetík, meghala”. A mérgezés gyanú marad, nem bizonyított tény. A halál napja hagyomány szerint október 13., ezt azonban csak lexikoni adat őrzi.
Hogy Werbőczy alakja ennyire ellentmondásos, az a források természetéből következik. A hatvani választás legrészletesebb leírása egy Báthori-párti, vele ellenséges elbeszélésből való; a Memoria rerum két párt harcát látja benne; az 1526. évi törvény „nyilt pártütés”-ről beszél, de ez a győztes fél jogi ítélete. Barátja, Verancsics Antal latin levele egészen más képet ad: ékesszóló, nagy tekintélyű embert, akinél abban a korban senki sem állt távolabb a romlottságtól, de aki túlságosan hitt a török jóindulatában.
A kutatás egy része ezért Werbőczy Szapolyai-függőségét emeli ki: a hatvani választást a vajda pártjának győzelmeként, a későbbi főkancellárságot ennek folytatásaként értelmezi. Mások az Újlaki-perre hivatkoznak, amelyben a vajda igénye ellen ítélt, és a köznemesség önálló vezérét látják benne. Az sem dönthető el egyértelműen, hogy a török szolgálat árulás volt-e: a Memoria rerum szerint a szultán csak látszatból hagyta Budán, Verancsics szerint pedig Werbőczy a basa önkénye ellen is felszólalt. A kérdés nyitva marad.
A későbbi századokban Werbőczy neve a nemesi alkotmány jelképévé vált, ezért megítélése a rendi kiváltságokéval együtt változott. II. József a mai feldolgozások szerint „alapjokban hamis Werbőczi-féle tanítások”-ról írt. Egy 1941-es emlékfüzet szerint a nemesség háromszáz éven át „magasztalta és bálványozta”, a modern kor viszont „csupa kritika, vád és ócsárlás”. A „köznemesség nádora” és a „török kiszolgálója” képét egyaránt ez az utóélet formálta tovább, a pálya maga pedig egy jogász-politikus útja Budától Hatvanon és Tokajon át a basa melletti bírói székig.
