A nemesi reakció
A közkeletű kép szerint a nemesség az 1514-es parasztháború leverése után válogatás nélküli vérbosszút állt, az őszi országgyűlés pedig csak jogi formát adott a bosszúnak. A korabeli források összetettebb képet adnak: kegyetlen kivégzések mellett alkut, kegyelmet, kártérítési rendszert és a nemesség saját sérelmeinek rendezését is mutatják.
A nemesi válasz három rétegben követhető. Az első a megtorlás a hadjárat alatt és után, 1514 nyarától 1515-ig, ahogy egy egykorú magyar évkönyv, Taurinus István eposza és néhány oklevél megőrizte. A második az 1514 őszén Budán kelt dekrétum büntető és szigorító cikkelyei. A harmadik a nemesi gondolkodás, amely a dekrétum indoklásaiból, az évkönyv ítéletéből, Taurinus verséből és a Hármaskönyv egyetlen helyéből rajzolódik ki. A csaták menete és Dózsa György kivégzése a parasztháborúról szóló írás tárgya, itt csak háttér.
A megtorlás első nyomai még a harcok idejéből valók. A Memoria rerum néven ismert, magyar nyelvű évkönyv szerint a gubacsi győzelem után Bornemisza János sok foglyot „karóra vonata, nígyvágata”. Ugyanez az évkönyv azonban alkuról is tud: Perleknél az urak hitlevelet adtak a keresztes tábornak, és az átállók közül „senkit nem bántának”. A megadó Nagy Antalt viszont az évkönyv szerint később Budán a király felnégyeltette; a pontos időpontot a szöveg nem adja meg.
A harcok elcsitulása után az évkönyv szerint „igin megkegyetlenedínek az magyari urak szegénség ellen”, és sokféleképpen nyomorgatták a kereszteseket. Példaként Kenderesy András Bács megyei nemest hozza, aki vaskeresztet csináltatott, és azzal bélyegezte meg jobbágyai homlokát. Az évkönyv ezeket az eseményeket az országgyűlés végzésével együtt 1515 alá írja; a kiadás jegyzete és a dekrétum keltezése szerint azonban az országgyűlés 1514 őszén ült össze, így ez az évszám legalább a végzésnél téves. Az esemény maga a szöveg egyetlen tanúságán áll.
Taurinus István 1519-ben Bécsben kiadott latin eposza a kolozsvári győzelem utánról ír: a foglyul ejtett jobbágyokat börtönbe vetették, majd bárddal, karóval és máglyán végezték ki őket. A mű költemény, ezért jelenetei inkább a kortárs hangulatot, mint a pontos lefolyást tükrözik. Egy mai feldolgozás által közölt, eredetiben nem ellenőrzött oklevelek nyári statáriumról, foglyok pénzért való kiváltásáról és mezővárosok kegyelemleveléről is szólnak; ezek adatai bizonytalanok, a megtorlás kettősségét azonban jelzik.
Az országgyűlés kezdetét a dekrétum Szent Lukács evangélista ünnepéhez köti, a végzés pedig Budán kelt, Szent Erzsébet özvegy ünnepén, az ülésszak harmincharmadik napján. Az előbeszéd a felkelést olyan lázadásként írja le, amelyet a paraszt nép „a legnagyobb és valóban hallatlan kegyetlenséggel támasztott” a főurak és a nemesség ellen. Okát abban látja, hogy a rend megszűnt, és szabadosság kapott lábra. Az előbeszéd azt is rögzíti, hogy a főpapok a büntetteket illető cikkelyekhez nem járultak hozzá.
A rendek a bajt erkölcsi keretbe is helyezték. A XXXIII. törvénycikk szerint „az elmult paraszt veszedelem Isten engedelméből, büneink következtében, ért bennünket”, a bűnök pedig azért szaporodtak, mert büntetlenül maradtak. A győztesek jutalmát ugyanez a dekrétum mérte ki: az I. törvénycikk Szapolyai János erdélyi vajda érdemei közt említi, hogy „Lőrincz papot legyőzte és a parasztsöpredékkel röviden végzett”, és a két hadiadóból alkalmanként tíz, összesen húsz dénárt rendelt neki a főurak, a nemesek, sőt a király és a királyné birtokai után is.
A dekrétum kettősségét a XIV. törvénycikk bevezetése mutatja a legélesebben: a parasztság nélkül „a nemesség nem sokat ér”, ezért nem mindenkit sújt halállal. A kapitányokat, századosokat, tizedeseket, a felbujtókat, a nemesek gyilkosait és az erőszaktevőket „minden kegyelem mellőzésével” halálra szánta, a többi paraszt viszont a károk megtérítése után „személyében sértetlen” maradt. A XXXIX. törvénycikk a vezetőket a megyei törvényszék legelső ülése elé vitette, a XL. pedig kímélte azt, aki kényszerből lett kapitány.
A kegyelem útját a dekrétum szűkre szabta. A XXXVI. törvénycikk szerint a király kegyelme ebben az ügyben senkinek „ne használhasson”, sem a gonosztevő parasztoknak, sem a hozzájuk szegődött nemeseknek. A XXXVII. törvénycikk kimondta, hogy a körözött gonosztevőt „bárki s akárhol” elfoghatja és megölheti, a XLI. pedig gonosztevőnként négyszáz forint bírságot rótt arra, aki nem adta ki a századost vagy tizedest. A kegyelmet így a törvény kivette az uralkodó kezéből.
A büntetés gerince a kártérítés volt. A IV. törvénycikk szerint megyénként az alispán, a négy szolgabíró és tizenkét esküdt nemes a helyszínen becsülte fel a károkat, és a kárt okozó települések jobbágyai térítették meg. Nem kapott kártérítést, akinek várát rossz fenntartás miatt, feladással foglalták el. A VII. törvénycikk szerint a vonakodókat az ispán összes javaik elvételével, végső esetben a király csapataival kényszerítette, és fellázadásuk miatt a királynak is ugyanannyi járt.
A dekrétum szerint a gyilkosságban részes települések minden megölt nemes díját megfizették, a megvert, megkínzott nemeseknek pedig száz aranyforint élődíj járt. A IX. törvénycikk ugyanakkor korlátot is szabott: egy falut vagy mezővárost nem lehetett néhány tettes miatt egészében elmarasztalni, „mivel az egyik paraszt nincs a másik hatalmának alávetve”. A vétkesek lakoljanak, az ártatlanok maradjanak büntetlenül; a XIII. törvénycikk is tiltotta az ártatlanok elítélését.
Az új terhek a büntetést tartóssá tették. Az évi egy aranyforint, a heti egy nap szolgálat és a havi csibe mellé a XVIII. törvénycikk a főpapi dézsmán felül kilencedet írt elő: „tiz kéve termésből, vagy tiz veder borból a parasztnak nyolcz fog maradni”. Ehhez járult évente két liba és falunként karácsonyra egy hízott disznó. A dekrétum a jobbágyok szabad költözését is megszüntette; ennek részleteit a röghöz kötésről szóló külön írás tárgyalja.
A terhek kiterjedtek azokra is, akik korábban kedvezőbb helyzetben éltek. A XXIII. törvénycikk a kunokat, a jászokat és a király többi jobbágyát, a szabad, fallal kerített városok kivételével, bérfizetésre, kilencedre és szolgálatra kötelezte. A XXII. törvénycikk szerint a zselléreknek három év alatt saját házat kellett építeniük. A szigorítás így nemcsak a felkelés tényleges résztvevőit érte, hanem a falusi népesség szinte egészére kiterjedt.
A büntetés öröklődő is lett. A XXIV. törvénycikk szerint „az előbb emlitett paraszt árulás örök emlékére” paraszt származású senki sem lehetett püspök vagy érsek, és ha mégis, senki sem tartozott neki dézsmát fizetni. A nők elleni erőszakért a XLVII. törvénycikk „borzasztó halált” rendelt, a tettesek nemzetségét pedig kizárta a tisztségekből: „mint átkozott nemzetségből valók, örökös szolgaság és parasztság járma alá vetve” bűnhődjenek. A részes papokat a XLVIII. törvénycikk „örökös börtönre” szánta.
A LX. törvénycikk megtiltotta a javadalom nélküli papoknak, a diákoknak, a hajdúknak és a parasztoknak a fegyverviselést; a fegyveres hajdút első ízben csonkítással, másodszor fővesztéssel sújtotta, és hozzátette: „Ha pedig parasztnak van puskája, annak jobb kezét kell levágni.” A XLVI. törvénycikk a déli részeken támadt „vajdák és rablóvezérek” megszüntetését rendelte el. A LXX. törvénycikk pedig beismerte, hogy a végeken sok paraszt a reá rótt terhek miatt a szomszédos országokba költözik, és kiadatásukat kérte.
A dekrétum azt is elárulja, hogy a nemesség nem állt egységesen a parasztokkal szemben. A XXXIII. törvénycikk megyénként eskü alatt íratta össze a parasztokhoz csatlakozott nemeseket, akik minden birtokukat elvesztették; aki fogságban kényszerből állt át, majd megszökött, mentesült. A XXXIV. törvénycikk szerint Máramaros „majdnem minden nemese” gyanúba került, hogy a parasztok pártjára állt; ügyükben Ugocsában és Beregben kellett vizsgálatot tartani. A XXXV. törvénycikk ráadásul a hűtlenek birtokait kifejezetten a főuraktól tartotta távol.
A főurakról a XXXV. törvénycikk azt írja, hogy „különben is elég jószáguk van”; a birtokokat azoknak szánta, akiknek apját vagy fivérét a parasztok megölték, akik hűen harcoltak, és a hűséges paraszt származásúaknak, „hogy e példaadással a többi parasztok is hűségesebbekké váljanak”. A nemesség a saját sérelmeit is rendezte: a zavarok alatt hatalmasok által elfoglalt birtokokat vissza kellett adni, a hatalmaskodási pereket soron kívül kellett tárgyalni, az elégett okleveleket díjtalan új adomány pótolta.
A meggyilkolt nemesek birtoka a LXII. törvénycikk szerint leányaikra és özvegyeikre szállt, de elveszett, ha paraszthoz mentek férjhez. Az LVII. törvénycikk megengedte, hogy a nemesek tornyokat és erősségeket emeljenek, megyénként pedig egy várat a nemesség közössége számára; a kutatás szerint a „király tudtával” kitétel a korábbi tervezetből még hiányzott. A LXXI. törvénycikk három évre elengedte a királyi és hadi adót azoknak a helységeknek, amelyeket a főurak és nemesek „a parasztok dühének megfékezése végett felperzseltek”.
A nemesi gondolkodás legtömörebb szövege a Hármaskönyv I. részének 3. címe. Eszerint a parasztság abból keletkezett, hogy a véres kardos hadba hívást megszegőket „közönséges és örökös szolgaságra” vetették. Másképp nem történhetett volna, hogy az egyik úr, a másik szolga legyen, „mert mindnyájan ugyanegy nemzetségből, tudniillik Hunortól és Magortól származtak”. A 7. szakasz szerint a fejedelmet is csak nemesek választják. A közös eredet így a szolgaság jogi magyarázatát adta.
Taurinus eposza a megtorlás logikáját a király szájába adja. Költői beszédében az uralkodó azt mondja a foglyoknak, hogy mindet leölethetné, de könyörül rajtuk, és hazaküldi a köznépet, a kolomposok viszont „a tűzre … a rostra” kerülnek. A beszéd nem dokumentum, hanem irodalmi fikció, mégis jól mutatja a dekrétum szerkezetét: a tömeg kártérítés és új terhek árán megmarad, a vezetőket kegyelem nélkül sújtják. Taurinus nézőpontja a győztes uraké.
Az egykorú évkönyv ennél kritikusabb: szerinte a bajért „fökípen az uraknak bíne vala, hogy az szigínsíget így felköltvén, meg nem tudának őket szerivel vezírleni”. Ugyanez a szöveg azt is írja, hogy a végzést „Az Rákos mezein” hozták, és hogy a törvényt vivő követek a Dunába vesztek. A dekrétum azonban Budán kelt, és szentesített formában fennmaradt; a rákosi helymegjelölés és a hajóbaleset tehát az évkönyv állítása, a hajóbaleset legendás színezettel.
A források eltérése a megtorlás megítélését is megosztja. A 20. század eleji történetírás a korszak legsötétebb fejezeteként írta le a megtorlást, egy összefoglaló szerint a törvény célja nyíltan a retorzió volt. A kutatás egy része szerint viszont a nyári statáriumok inkább megfélemlítő példastatuálást szolgáltak. A törvények mai magyar kiadásának jegyzete a cikkelyeket alkalmi törvényeknek nevezi, amelyek közül csak egyesek maradtak hatályban a jobbágyság 1848-as eltörléséig.
Az áldozatok számáról csak egymásnak ellentmondó 16. századi becslések maradtak, ezért biztos szám nem adható. Lőrinc pap sorsának részletei és több nyári oklevél csak közvetve ismert, a megtorlás tényleges mértéke így nyitva marad. A dekrétum szövege a büntetést és a korlátozást együtt rögzíti: a nemesség a vezetőket kíméletlenül sújtotta, a parasztságot viszont nem irtotta ki, hanem tartós terhekkel és jogfosztással kötötte magához.
