Jobbágyság röghöz kötése
A közkeletű kép szerint 1514-ben, a parasztháború leverése után a nemesség egyetlen törvénnyel „röghöz kötötte” a jobbágyságot, és ettől kezdve a parasztok nem hagyhatták el uruk földjét. A források összetettebb képet adnak: az 1514 őszén Budán ülésező országgyűlés II. Ulászló dekrétumában kimondta a költözési tilalmat, de hogy ez mennyire valósult meg, a kutatásban vitatott.
Már maga a kifejezés is későbbi. A „röghöz kötés” a mai történetírás szakszava; a dekrétum magyar fordítása arról beszél, hogy a parasztok elveszítik szabadságukat, „a mely szerint egyik helyről a másikra költözhettek”, és földesuraik „föltétlen és örökös szolgasága” alá kerülnek. Egy másodlagos idézet szerint a latin szöveg ezt nagyjából így mondja: „mera et perpetua rusticitate sint subiecti”, vagyis puszta és örökös parasztsorba vetve; a kritikai kiadás szövegével ez az alak nincs összevetve. Hagyományos vagy jelképes dátum ebben a témában nincs. Az 1514-es évszám jogi dátum: a törvény keltét jelöli, nem a gyakorlat kezdetét.
A tilalom előtt a jobbágy a törvényes földbér letétele és adósságai kifizetése után szabadon elköltözhetett. Ez a 13–15. századra jellemző rend volt, és a Hármaskönyv is rögzíti, hogy 1514 előtt így költözhettek. A költözés azonban nem volt szabályozatlan: egy mai összegzés szerint a királyi dekrétumok 1351 és 1514 között legalább harminckét alkalommal rendelkeztek róla, és egy néprajzi lexikon szerint a földesurak már a 15. században törekedtek a korlátozására.
Az 1514-es őszi országgyűlést a dekrétum Előbeszéde szerint „szent Lukács evangelistának legközelebb mult napjára” hirdették, ezt a kiadói kronológia október 18-ra teszi. Ugyanez az Előbeszéd indoklásként arra hivatkozik, hogy a parasztnép „az elmult nyáron” lázadást támasztott a főurak és „az egész nemesség ellen”. A felkelés eseménytörténete külön írás tárgya, itt csak a törvény indoklásaként szerepel. Egy kiadói kronológia szerint a dekrétum tervezetét már 1514. július 22. és augusztus 7. között megfogalmazták.
A dekrétum záradéka szerint a törvény Budán kelt, „szent Erzsébet özvegy ünnepén”, az országgyűlés harmincharmadik napján, az Úr 1514. esztendejében, és a király titkos pecsétjével erősítette meg. Az ünnepnapot a kiadói kronológia 1514. november 19-re számítja át, ami október 18-tól, az első napot is beszámítva, éppen a harmincharmadik nap. A Corpus Juris számozásában ez II. Ulászló VII. dekrétuma; egy kiadói jelentés szerint hetvenegy cikkelyből áll, és ezek közül több is a jobbágyok költözésével foglalkozik.
A tilalom első megfogalmazása a XIV. törvénycikkben áll, amely büntetésként szól. Bevezetője szerint nem végeztek ki minden lázadót, „nehogy … a parasztság (a mely nélkül a nemesség nem sokat ér) egészen kipusztuljon”. A 3. szakasz szerint az ország parasztjai „hütlenségi vétkük miatt” elveszítik költözési szabadságukat, és földesuraik „föltétlen és örökös szolgasága” alá kerülnek. A megtorlás többi része, a kivégzések és a kártérítés, a nemesi reakció külön írásához tartozik.
A XIV. törvénycikk indoklása kifejezetten nemzedékeken átívelő: azért, hogy az árulás „emléke és időleges büntetése maradékaikra is átszálljon”, és mindenki megtudja, „mekkora büntény az urak ellen föltámadni”. A cikkely két kivételt tesz. Mentesek a királyi felséghez hű „szabad és fallal keritett városok”, valamint azok, akik „az ország szent koronája mellett hüségükben kitartottak”, és a lázadásban nem vettek részt. A 4. szakasz szerint a parasztok ezután uraik „akaratának és beleegyezésének ellenére” nem költözhetnek és nem telepedhetnek le máshol.
A XXV. törvénycikk más alapról indul. A „fentebb megirt” tilalmat „minden … bárhol lakó jobbágy és paraszt sorsu emberre egyaránt” kiterjeszti, és ezt nem a lázadással, hanem azzal indokolja, hogy a jobbágyok elvitele és visszatartása miatt eddig „csaknem mindennapos veszekedések” támadtak. Az 1. szakasz szerint a jobbágyok elbocsátása és elvitele „örök időkre” megszűnik. A 2. szakasz ugyanakkor kimondja, hogy a királyi és főúri szabad városok közötti kölcsönös költözés nem tekintendő tiltottnak.
A két cikkely tehát egymásnak ellentmondóan fogalmaz: az egyik csak a lázadókat sújtja kivételekkel, a másik minden jobbágyot, és a földesurak egymás közötti viszályára hivatkozik. A kutatás egy része ezt az ellentmondást az országgyűlésen részt vevő érdekcsoportok eltérő álláspontjával magyarázza; a kérdés nyitva marad. Az Előbeszéd szerint a főpapok nem járultak hozzá „a büntetteket és a papi becsületet illető czikkelyekhez”, de hogy ezek pontosan mely cikkelyek, a szöveg nem mondja meg, ezért a költözési tilalomhoz nem köthető.
A végrehajtást a dekrétum több cikkelye részletezi. A XXVI. törvénycikk szerint aki más jobbágyát erőszakkal elvitte, annak a károsult a vármegye egy szolgabírájával és négy nemesével bizonyította a tettét. Az elkövetőnek a jobbágyot „javaival együtt” vissza kellett adnia, és hatalmaskodásért száz forintot fizetett. Makacs visszatartás esetén elvesztette azt a várost, mezővárost, falut vagy birtokrészt, ahová a jobbágyot vitte; ennek harmada a károsulté, kétharmada a királyé lett.
A XXVII. törvénycikk a tisztek felelősségét rendezte: a paraszt tisztet ura kiadta, a főpapok is száz forintot fizettek, és a király az elkobzott részt nem adományozhatta vissza az elkövetőnek vagy testvéreinek. A XXVIII. szerint a szökött parasztot szolgabírói megintésre vissza kellett adni, különben az erőszakos elhurcolás büntetése járt. A XXIX. a szabad városok, a kunok, a jászok és a királyi jobbágyok bíráit és esküdtjeit jobbágyonként kétszáz forintra marasztalta, ha nem adták vissza a befogadott jobbágyot.
A XXX. törvénycikk címe szerint a falun kívül talált jobbágy szabadon elfogható, és javaival együtt előbbi urához visszavezethető. A XXXI. arra az esetre szólt, ha az ispánok nem tudták behajtani a bírságot: ekkor a település bármely lakója javaival együtt letartóztatható volt, végső soron pedig a király hajtotta végre a büntetést. A XLIV. elrendelte, hogy az ispánok a „zürzavar” idején uraiktól eltávozott parasztokat vigyék vissza régi lakhelyükre; a XLV. a mulasztó ispánnal szemben a szolgabírákat és végül a királyt jelölte ki.
Ezek a cikkelyek főként a földesurak egymás közötti jobbágyelhurcolását és a szökött jobbágyok visszaadását szankcionálják. A tilalom így a földesúri munkaerő birtoklásának rendezésére is szolgált, bár a mögöttes szándékot a szöveg maga nem bizonyítja. Ugyanez a dekrétum a jobbágyterheket is rögzítette: évi egy aranyforint, azaz száz dénár adó, felerészt Szent György, felerészt Szent Mihály napján, hetente egy nap szolgálat és havonta egy csibe.
A költözési tilalmat az 1514. évi dekrétum mondta ki; a Hármaskönyv ezt megismételte és indokolta, de nem ez a mű vezette be. A Hármaskönyv III. részének 25. címe 2. szakasza szerint a falusiak a Székely György vezette „kurucz lázadás” miatt „örök hűtlenség vétkébe estek”, és „az elmúlt nyáron” földesuraik „föltétlen és örökös szolgaságába kerültek”; a 30. cím 7. szakasza szerint a parasztnak ura földjén „a munka bérén és jutalmán kívül” semmi joga nincs. A mű keletkezése, vitatott királyi megerősítése és nyomtatása külön írásban szerepel.
A tilalom nem maradt változatlan. Az 1547. évi XXVI. törvénycikk, I. Ferdinánd XI. dekrétumának része, elrendelte, hogy a jobbágyoktól „az utóbbi években bármely okból” elvett szabadságot vissza kell adni, és aki „kemény szivű és kegyetlen” úr alatt nem akar élni, költözhessen. Indoklása Isten „bosszuálló haragjára” hivatkozik, és kimondja, hogy az országnak „semmi sem ártott jobban, mint a jobbágyok elnyomása”. A király erre „a legutóbbi pozsonyi országgyülésen” intette a rendeket. Az 1514. évi tilalmat név szerint nem említi.
Az 1547. évi XXVII. törvénycikk azonban szigorú eljáráshoz kötötte a költözést. A jobbágy értesítette a fogadó urat és vármegyéje szolgabíráját; ha ura tizenöt nap alatt nem bírta maradásra, a szolgabíró egy nemessel kiment, a jobbágy pedig esküt tett, hogy nem gyűlöletből, hanem ura szokásellenes terhei miatt távozik. Ki kellett fizetnie adósságait, rendben hagynia házát, lezárnia pereit, és a földbér letétele után költözhetett el. Ez visszaadás volt, nem a tilalom egyszerű eltörlése.
A későbbi szabályozás csak közvetve ismert. Egy két világháború közötti összefoglaló szerint az 1550-es és az 1556-os törvények formálisan megengedték a költözést, de olyan feltételekhez kötötték, hogy „a valóságban megmaradt a régi tilalom”, az 1608-as törvény pedig a vármegyékre bízta a szabályozást; e törvények szövege nincs közvetlenül összevetve. Szlavóniában egy horvát nyelvű tanulmány szerint a kőrösi rendi gyűlés 1538-ban oldotta fel a tilalmat; ennek részletei a horvát–magyar sávba tartoznak.
Az első nyitott kérdés az, hogy a tilalom érvényesült-e a gyakorlatban. A régebbi magyar történetírás úgy látta, hogy az 1514. évi törvény a jobbágyságot ténylegesen és tartósan helyhez kötötte. A mai kutatás egyre inkább a másik irányba hajlik: már a 20. század első felében felvetették, hogy a szigorú cikkelyek „soha nem mentek át a gyakorlatba”, egy 1972-es összegzés szerint „nem mentek át nyomban a gyakorlatba”, egy néprajzi lexikon szerint pedig „csak tendenciaként érvényesült”.
Egy 2024-es, oklevelekre épülő vizsgálat arra jut, hogy a nemesség jelentős része nem volt érdekelt a tilalom betartatásában, a dekrétum tartalma nem volt teljesen végrehajtható, a költözés a gyakorlatban folytatódott, és a cikkelyeket néhány éven belül többször meg kellett erősíteni. Az elsődleges szövegek mindkét olvasatot engedik: az 1547. évi törvény a szabadság „visszaadásáról” beszél, tehát elvesztettnek tekinti, ugyanakkor a dekrétum végrehajtási cikkelyei inkább a földesurak egymás közötti jobbágyelhurcolását célozzák.
A második nyitott kérdés az, hogy 1514 fordulópont volt-e vagy egy folyamat állomása. A kutatás egy része szerint a dekrétum egy már a 15. század közepén induló folyamat végpontja, illetve „eredménye és első csúcspontja” volt, a felkelés pedig csak „ürügy és alkalom” a kodifikációhoz. Mások a megtorlás közvetlen következményét hangsúlyozzák. Egy néprajzi lexikon szerint az örökös jobbágyságot Magyarországon iktatták elsőként törvénybe, végleges megszilárdulása azonban csak a 18. század elejére tehető.
A források azért nem egyeznek, mert más-más réteget őriznek: az 1514. évi törvény a tilalmat és büntető indokát rögzíti, az 1547-es törvény a jobbágyok elnyomását panaszolja, a gyakorlatra pedig a kutatás egy része oklevelekből következtet. Összegezve: 1514-ben a törvény kimondta a költözési tilalmat; hogy ez mennyire valósult meg, vitatott. A nemesi reakció többi intézkedése, Werbőczy pályája és II. Lajos udvara a következő írásokban kap helyet.
