MBMAGYAR BETYÁR
Honfoglalás és fejedelemség

1.2.1

Zsákmány, rabszolga, zsoldoshadjárat

Honfoglalás és fejedelemség · 895–1000

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Zsákmány, rabszolga, zsoldoshadjárat
Illusztráció

Röviden

A források szerint a kalandozásokban három mechanizmus létezett egymás mellett: a zsákmányszerzés és az emberrablás, a szövetségesként vagy zsoldért vállalt hadjárat, valamint a rendszeres adó kikényszerítése. Rabszolgapiac működésére a Kárpát-medencében nincs ellenőrzött adat, és a hadjáratok fő céljáról a kutatás ma is vitatkozik.

A kalandozásokról élő közkeletű kép két szélsőség között ingadozik. Az egyik szerint a magyarok kalandvágyból, zsákmányért portyáztak szerte Európában, a másik szerint vakmerő lovasok hősi hadjáratai voltak ezek. A források azonban egyiket sem igazolják tisztán. Három gazdasági és katonai mechanizmus rajzolódik ki belőlük egymás mellett: a zsákmányszerzés és az emberrablás, a szövetségesként vagy zsoldért vállalt hadjárat, valamint a rendszeres adó kikényszerítése. A kérdés nem az, melyik volt jelen, hanem az, hogy hol volt a súlypont.

Kezdjük a legkényesebb szóval, a rabszolgával. A legvilágosabb adat a honfoglalás előtti időkből, az etelközi korszakból származik, és keleti forrásban maradt fenn. Ibn Ruszta arab nyelvű földrajzi művének magyar fejezete úgy tudja, hogy a magyarok a szlávokat támadják, a foglyokat pedig a tengerpartra hajtják, egy Karkh nevű bizánci kikötőbe. Ott a görögök brokátért, gyapjúszőnyegért és más bizánci árukért vásárolják meg őket.

A mű 903 és 930 között készült, egyetlen 13. századi kéziratban maradt fenn, és egy korábbi, Dzsajháni nevéhez kötött hagyományt őriz. Ugyanehhez a hagyományhoz tartoznak Gardízí, Marvazí és Aufí rokon szövegei, amelyek szintén arról szólnak, hogy a foglyokat Rúmban, vagyis bizánci területen adták el. A kereskedelem ténye tehát több keleti szövegben is szerepel, ezek azonban rokon szövegek, nem egymástól független tanúk.

A kikötő helye viszont vitatott. A kutatásban felmerült Karkina, Kercs, Tamatarcha és Kherszón is, vagyis a Krím és a Fekete-tenger vidékének több pontja. Egy nyelvészeti magyarázat szerint a „karh” szó nem is tulajdonnév, hanem köznév, és erődített várost jelent; ebben az esetben a szöveg nem egy konkrét kikötőt nevez meg, csak egy típust. A kereskedelem ténye így világosabb, mint a helyszíne.

A Kárpát-medencébe költözés után a kép megváltozik. A nyugati évkönyvek sok fogolyról, elhurcolt emberről szólnak, rabszolgapiacról vagy rendszeres emberkereskedelemről a medencén belül azonban nincs ellenőrzött forrásadat. Ezért pontosabb úgy fogalmazni, hogy a „rabszolga” szó a 10. századi forrásokban elsősorban a foglyok elhurcolását jelenti, nem egy kiépült piaci rendszert. Ami a honfoglalás előtti korra igaz, azt nem szabad egyszerűen átvinni a kalandozások korára, mert erre a forrásaink nem adnak alapot.

Az egykorú Fuldai Évkönyv 894-es bejegyzése nyersen írja le a pusztítást. A magyarok a Dunán túl, Pannóniában a férfiakat és az idős asszonyokat megölték, a fiatal nőket pedig a beszámoló szerint igásállatként hajtották magukkal, hogy kéjvágyukat kielégítsék. A 900-as bejegyzés szerint Itália feldúlása és egy ütközet után, amelyben húszezer itáliai esett el, hazatérőben ismét Pannóniát pusztították. A 894-es bejegyzés a foglyok elhurcolásáról szól, eladásukról nem.

Más a helyzet a késői forrásokkal. A 12. századi Annalista Saxo a 906. évnél arról ír, hogy Szászországból számtalan nemes, szabad és szolgasorú nőt hurcoltak el meztelenül, hajuknál fogva összekötözve, gyermekeikkel együtt. Ugyanez a kép a 13. századi Pöhldei Évkönyvben is megjelenik, ott évszám nélkül. Ez a leírás erős, de retorikus, és évszázadokkal az események után keletkezett, ezért csak a késői hagyomány részeként idézhető, nem szemtanúi beszámolóként.

A foglyok sorsáról közvetett adatok is vannak. Pilgrim passaui püspök 973–974-ben a pápának írt levelében arról számolt be, hogy Géza országában mintegy ötezer előkelőt és sok keresztény fogoly gyermekét keresztelték meg. Ebből az következik, hogy a 10. század közepén tömegesen éltek keresztény foglyok és utódaik a magyarok között. A 11. század végén író bizánci történetíró, Szkülitzész szerint pedig a megkeresztelkedett Gyula neofita buzgalmában szabadon engedte keresztény foglyait.

A foglyok tehát nem feltétlenül kerültek piacra: a források szerint egy részük a magyarok között élt, és utódaik is ott maradtak. Az elhurcolás és a fogság így a zsákmányszerzés része volt. Mindkét tudósítás utólagos állapotot rögzít: Pilgrim levele 973–974-ből, Szkülitzész munkája a 11. század végéről való. A Kárpát-medencei rabszolgapiacra tehát ezek sem szolgáltatnak bizonyítékot.

A zsákmány mellett a szövetségesi és zsoldos részvétel a második mechanizmus. A Fuldai Évkönyv szerint 892-ben, Arnulf négyhetes, a morvák elleni hadjárata idején a magyarok is hadjárattal csatlakoztak hozzá. A szöveg azonban fizetségről nem szól: a magyarok szövetségesként, nem kifejezetten zsoldosként jelennek meg. Az a későbbi vád, hogy Arnulf „hívta be” a magyarokat, ebből a bejegyzésből nem igazolható, ezért ez a szócikk sem állítja.

A „zsoldoshadjárat” kifejezést tehát óvatosan kell használni. A 892-es adat szövetséget mutat, a fizetségről pedig későbbi, itáliai összefüggésben beszél a kutatás. A Fuldai Évkönyv szerint 900-ban a magyar követek a bajoroknál már csak cselből, kémlelési szándékkal kértek békét. Ugyanaz a forrás tehát néhány év alatt szövetségesként és ellenségként is bemutatja a magyarokat.

A harmadik mechanizmus az adóztatás. A kutatás egyik iránya szerint a 899-es brentai győzelem az itáliai királyokkal fél évszázadra biztosította az együttműködést és a rendszeres adót. Widukind szász krónikája szerint I. Henrik kilenc évre adófizetőnek kötelezte magát a magyaroknak; ezt a fegyverszünetet a régebbi kutatás 924-re, egy újabb datálás 926-ra teszi. Henrik később felmondta a megállapodást, és 933-ban Riadénál győzelmet aratott. E felfogás szerint az egyszeri váltságok helyére így folyamatos „békeadó” lépett.

Ugyanez a kutatási irány úgy látja, hogy 926 után a magyarok főleg itáliai zsoldosként tűntek fel nyugaton. Délkeleten, a Balkánon a kutatás szerint egészen 970-ig folytak zsákmányszerző hadjáratok. Ebbe a délkeleti körbe sorolja a kutatás Gyula bizánci irányú kalandozásait is. A források alapján tehát nem lehet egyetlen mozgatórugót megnevezni; a vita a súlypontokról szól.

A 14. századi Képes Krónika is őrzött egy zsákmányszerző hadjáratot, Taksony idejéből: eszerint a magyar sereg „Gallia felé indult zsákmányszerzésre”, de a szász herceg legyőzte őket, a hét túlélőt pedig megszégyenítették, és „Lázár” gúnynévvel illették. Ez a történet a krónikás és mondai hagyományhoz tartozik, a Lázár-név magyarázata népi eredetű. Az 1358-hoz kötött krónika késői emlékezetként kezelendő, nem a kalandozások gazdaságának forrásaként.

Hogyan értelmezi mindezt a kutatás? A régebbi kép „rablóportyákat” látott a kalandozásokban, a marxista történetírás pedig társadalmi válság tünetének tartotta őket. Egy másik felfogás egymástól független törzsi hadjáratokról beszélt. Ezzel szemben egy újabb értelmezés szerint a kalandozások tervszerű, központilag irányított, adóztatásra törő hadjáratok voltak, amelyekben a zsákmány csak az egyik elem, a kalandozás pedig a hadjáratnak csak egyik szakasza. A „rablóportya”-kép ma elavultnak és vitatottnak számít.

A vita szakaszai évszámokkal is követhetők. Egy 1968-as tanulmány szerint a zsákmányszerzés nem válságjelenség, hanem a nomád gazdaság alapvető eleme volt. Egy 1977-es István-monográfia a hadjáratok adóztató jellegét emelte ki, és a kalandozást a hadjárat egyik fázisának tartotta. Egy 2017-es, a nyugati forrásokat összegyűjtő munka ezt a vonalat folytatja, és a hadjáratok időrendjére, valamint a nyugati érmek eloszlására hivatkozva vitatja a törzsi hadjáratok tételét.

Ez az utóbbi értelmezés úgy fogalmaz, hogy a kalandozások nem pusztán „ötletszerű zsákmányszerző kalandok”, és nem is pusztán zsoldos-beavatkozások voltak. A zsákmányolás és a keresztények egymás közötti konfliktusaiba való belépés a magyarok mindennapi hadviselésének része volt, de a valódi cél a döntő ütközet kiprovokálása és rendszeres adó kikényszerítése. A vita tehát nem arról szól, volt-e zsákmány, hanem arról, mekkora súlya volt a hadjáratok céljai között.

A régészet ehhez óvatos támpontot ad. A kutatás szerint a Kárpát-medencében talált nyugati érmek eloszlása nem egyenletes: a leggazdagabb kincsleletek a Duna–Tisza közén és a Felső-Tisza-vidéken kerültek elő. Az érmek eloszlását a kutatás a hadjáratok szervezettségéről folyó vitában is felhasználja. Konkrét lelőhelyet ez a szócikk nem nevez meg, és azt sem állítja, hogy az érmek pontosan melyik hadjárat zsákmányából vagy adójából származnak.

Miért nem egyeznek a források? Mert más-más korból és más-más irányból szólnak. A keleti tudósítás a honfoglalás előtti korról szól, egyetlen 13. századi kéziratban maradt fenn, és rokon szövegei ugyanabból a hagyományból merítenek. A Fuldai Évkönyv egykorú, de csak egy-egy mondatban rögzíti a pusztítást vagy a szövetséget. Az Annalista Saxo és a Pöhldei Évkönyv 12–13. századi, a Képes Krónika pedig 14. századi, mondai elemekkel.

Mi marad tehát? A források alapján megállapítható, hogy a magyarok a honfoglalás előtt foglyokat adtak el egy bizánci kikötőben, hogy a kalandozások során embereket hurcoltak el, és hogy a 10. század közepén sok keresztény fogoly és leszármazottja élt közöttük. Az is, hogy szövetségesként is harcoltak, és adót kényszerítettek ki. A három mechanizmus egymás mellett létezett. Rabszolgapiac működésére a Kárpát-medencében viszont nincs ellenőrzött adat, és a hadjáratok fő céljáról a kutatás ma is vitatkozik.

Ez a szócikk a kalandozások természetének gazdasági és katonai keretét adja. A könnyűlovas taktikáról Nyugat-Európában és a kalandozások földrajzáról külön szócikkek szólnak. Az egyes hadjáratokat, az itáliai vállalkozásokat, a német területek elleni támadásokat és a 933-as merseburgi vereséget a főbb hadjáratokat tárgyaló cikkek mutatják be. A honfoglalást lezáró katonai eseményekről, köztük a 907-es pozsonyi csatáról, a Bejövetel szakasz szócikkei szólnak, a kalandozások végéről pedig a sorozat későbbi cikkei.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Miért kalandoztak a magyarok?
Nem egyetlen okból. A források három mechanizmust mutatnak egymás mellett: a zsákmányszerzést és az emberrablást, a szövetségesként vagy zsoldért vállalt hadjáratot, valamint a rendszeres adó kikényszerítését. A kérdés nem az, melyik volt jelen, hanem az, hogy hol volt a súlypont.
Adtak el rabszolgát a magyarok?
A legvilágosabb adat a honfoglalás előtti, etelközi korszakból való: Ibn Ruszta arab nyelvű műve szerint a magyarok a foglyokat egy Karkh nevű bizánci kikötőbe hajtották, ahol a görögök megvásárolták őket. A kikötő helye vitatott. A Kárpát-medencei rabszolgapiacra nincs ellenőrzött adat.
Fizettek adót a magyaroknak a kalandozások idején?
Egy időre igen. Widukind szász krónikája szerint I. Henrik kilenc évre adófizetőnek kötelezte magát a magyaroknak; ezt a fegyverszünetet a régebbi kutatás 924-re, egy újabb datálás 926-ra teszi. Henrik később felmondta a megállapodást. Az adóztatás a kalandozások harmadik mechanizmusa volt.

Források

  1. Ibn Ruszta, Kitáb al-aláq an-nafísza – „magyar fejezet” (a Dzsajháni-hagyományból).
  2. Annales Fuldenses, 892, 894 és 900.
  3. Widukind: Res gestae Saxonicae (926: I. Henrik kilencéves fegyverszünete, adófizetés; 932/933 felmondás).
  4. Annalista Saxo, 906-os bejegyzés (Szászország).
  5. Pilgrim passaui püspök levele VI. Benedek pápához.
  6. Bizánci adat Gyula keresztény foglyainak szabadon bocsátásáról (Szkülitzész).
  7. Képes krónika (14. század).
  8. A kalandozó hadjáratok nyugati kútfői. Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2017.
  9. The Identification of K.r.h in the Passage of Ibn Rusta. Chronica (Szeged) 4 (2004).
  10. Szent István király. Budapest, Vince Kiadó.
  11. István király és műve. Budapest, Gondolat, 1977.
  12. Hungarian History in the Ninth Century. Szeged, 1996.
  13. Orientalische Berichte über die Völker Osteuropas und Zentralasiens im Mittelalter. Die Ğayhānī-Tradition. Wiesbaden, 2001.
  14. A magyarok és Európa a 9–10. században. Budapest, 2000.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak