A kalandozásokról élő közkeletű kép két szélsőség között ingadozik. Az egyik szerint a magyarok kalandvágyból, zsákmányért portyáztak szerte Európában, a másik szerint vakmerő lovasok hősi hadjáratai voltak ezek. A források azonban egyiket sem igazolják tisztán. Három gazdasági és katonai mechanizmus rajzolódik ki belőlük egymás mellett: a zsákmányszerzés és az emberrablás, a szövetségesként vagy zsoldért vállalt hadjárat, valamint a rendszeres adó kikényszerítése. A kérdés nem az, melyik volt jelen, hanem az, hogy hol volt a súlypont.
Kezdjük a legkényesebb szóval, a rabszolgával. A legvilágosabb adat a honfoglalás előtti időkből, az etelközi korszakból származik, és keleti forrásban maradt fenn. Ibn Ruszta arab nyelvű földrajzi művének magyar fejezete úgy tudja, hogy a magyarok a szlávokat támadják, a foglyokat pedig a tengerpartra hajtják, egy Karkh nevű bizánci kikötőbe. Ott a görögök brokátért, gyapjúszőnyegért és más bizánci árukért vásárolják meg őket.
A mű 903 és 930 között készült, egyetlen 13. századi kéziratban maradt fenn, és egy korábbi, Dzsajháni nevéhez kötött hagyományt őriz. Ugyanehhez a hagyományhoz tartoznak Gardízí, Marvazí és Aufí rokon szövegei, amelyek szintén arról szólnak, hogy a foglyokat Rúmban, vagyis bizánci területen adták el. A kereskedelem ténye tehát több keleti szövegben is szerepel, ezek azonban rokon szövegek, nem egymástól független tanúk.
A kikötő helye viszont vitatott. A kutatásban felmerült Karkina, Kercs, Tamatarcha és Kherszón is, vagyis a Krím és a Fekete-tenger vidékének több pontja. Egy nyelvészeti magyarázat szerint a „karh” szó nem is tulajdonnév, hanem köznév, és erődített várost jelent; ebben az esetben a szöveg nem egy konkrét kikötőt nevez meg, csak egy típust. A kereskedelem ténye így világosabb, mint a helyszíne.
A Kárpát-medencébe költözés után a kép megváltozik. A nyugati évkönyvek sok fogolyról, elhurcolt emberről szólnak, rabszolgapiacról vagy rendszeres emberkereskedelemről a medencén belül azonban nincs ellenőrzött forrásadat. Ezért pontosabb úgy fogalmazni, hogy a „rabszolga” szó a 10. századi forrásokban elsősorban a foglyok elhurcolását jelenti, nem egy kiépült piaci rendszert. Ami a honfoglalás előtti korra igaz, azt nem szabad egyszerűen átvinni a kalandozások korára, mert erre a forrásaink nem adnak alapot.
Az egykorú Fuldai Évkönyv 894-es bejegyzése nyersen írja le a pusztítást. A magyarok a Dunán túl, Pannóniában a férfiakat és az idős asszonyokat megölték, a fiatal nőket pedig a beszámoló szerint igásállatként hajtották magukkal, hogy kéjvágyukat kielégítsék. A 900-as bejegyzés szerint Itália feldúlása és egy ütközet után, amelyben húszezer itáliai esett el, hazatérőben ismét Pannóniát pusztították. A 894-es bejegyzés a foglyok elhurcolásáról szól, eladásukról nem.
Más a helyzet a késői forrásokkal. A 12. századi Annalista Saxo a 906. évnél arról ír, hogy Szászországból számtalan nemes, szabad és szolgasorú nőt hurcoltak el meztelenül, hajuknál fogva összekötözve, gyermekeikkel együtt. Ugyanez a kép a 13. századi Pöhldei Évkönyvben is megjelenik, ott évszám nélkül. Ez a leírás erős, de retorikus, és évszázadokkal az események után keletkezett, ezért csak a késői hagyomány részeként idézhető, nem szemtanúi beszámolóként.
A foglyok sorsáról közvetett adatok is vannak. Pilgrim passaui püspök 973–974-ben a pápának írt levelében arról számolt be, hogy Géza országában mintegy ötezer előkelőt és sok keresztény fogoly gyermekét keresztelték meg. Ebből az következik, hogy a 10. század közepén tömegesen éltek keresztény foglyok és utódaik a magyarok között. A 11. század végén író bizánci történetíró, Szkülitzész szerint pedig a megkeresztelkedett Gyula neofita buzgalmában szabadon engedte keresztény foglyait.
A foglyok tehát nem feltétlenül kerültek piacra: a források szerint egy részük a magyarok között élt, és utódaik is ott maradtak. Az elhurcolás és a fogság így a zsákmányszerzés része volt. Mindkét tudósítás utólagos állapotot rögzít: Pilgrim levele 973–974-ből, Szkülitzész munkája a 11. század végéről való. A Kárpát-medencei rabszolgapiacra tehát ezek sem szolgáltatnak bizonyítékot.
A zsákmány mellett a szövetségesi és zsoldos részvétel a második mechanizmus. A Fuldai Évkönyv szerint 892-ben, Arnulf négyhetes, a morvák elleni hadjárata idején a magyarok is hadjárattal csatlakoztak hozzá. A szöveg azonban fizetségről nem szól: a magyarok szövetségesként, nem kifejezetten zsoldosként jelennek meg. Az a későbbi vád, hogy Arnulf „hívta be” a magyarokat, ebből a bejegyzésből nem igazolható, ezért ez a szócikk sem állítja.
A „zsoldoshadjárat” kifejezést tehát óvatosan kell használni. A 892-es adat szövetséget mutat, a fizetségről pedig későbbi, itáliai összefüggésben beszél a kutatás. A Fuldai Évkönyv szerint 900-ban a magyar követek a bajoroknál már csak cselből, kémlelési szándékkal kértek békét. Ugyanaz a forrás tehát néhány év alatt szövetségesként és ellenségként is bemutatja a magyarokat.
A harmadik mechanizmus az adóztatás. A kutatás egyik iránya szerint a 899-es brentai győzelem az itáliai királyokkal fél évszázadra biztosította az együttműködést és a rendszeres adót. Widukind szász krónikája szerint I. Henrik kilenc évre adófizetőnek kötelezte magát a magyaroknak; ezt a fegyverszünetet a régebbi kutatás 924-re, egy újabb datálás 926-ra teszi. Henrik később felmondta a megállapodást, és 933-ban Riadénál győzelmet aratott. E felfogás szerint az egyszeri váltságok helyére így folyamatos „békeadó” lépett.
Ugyanez a kutatási irány úgy látja, hogy 926 után a magyarok főleg itáliai zsoldosként tűntek fel nyugaton. Délkeleten, a Balkánon a kutatás szerint egészen 970-ig folytak zsákmányszerző hadjáratok. Ebbe a délkeleti körbe sorolja a kutatás Gyula bizánci irányú kalandozásait is. A források alapján tehát nem lehet egyetlen mozgatórugót megnevezni; a vita a súlypontokról szól.
A 14. századi Képes Krónika is őrzött egy zsákmányszerző hadjáratot, Taksony idejéből: eszerint a magyar sereg „Gallia felé indult zsákmányszerzésre”, de a szász herceg legyőzte őket, a hét túlélőt pedig megszégyenítették, és „Lázár” gúnynévvel illették. Ez a történet a krónikás és mondai hagyományhoz tartozik, a Lázár-név magyarázata népi eredetű. Az 1358-hoz kötött krónika késői emlékezetként kezelendő, nem a kalandozások gazdaságának forrásaként.
Hogyan értelmezi mindezt a kutatás? A régebbi kép „rablóportyákat” látott a kalandozásokban, a marxista történetírás pedig társadalmi válság tünetének tartotta őket. Egy másik felfogás egymástól független törzsi hadjáratokról beszélt. Ezzel szemben egy újabb értelmezés szerint a kalandozások tervszerű, központilag irányított, adóztatásra törő hadjáratok voltak, amelyekben a zsákmány csak az egyik elem, a kalandozás pedig a hadjáratnak csak egyik szakasza. A „rablóportya”-kép ma elavultnak és vitatottnak számít.
A vita szakaszai évszámokkal is követhetők. Egy 1968-as tanulmány szerint a zsákmányszerzés nem válságjelenség, hanem a nomád gazdaság alapvető eleme volt. Egy 1977-es István-monográfia a hadjáratok adóztató jellegét emelte ki, és a kalandozást a hadjárat egyik fázisának tartotta. Egy 2017-es, a nyugati forrásokat összegyűjtő munka ezt a vonalat folytatja, és a hadjáratok időrendjére, valamint a nyugati érmek eloszlására hivatkozva vitatja a törzsi hadjáratok tételét.
Ez az utóbbi értelmezés úgy fogalmaz, hogy a kalandozások nem pusztán „ötletszerű zsákmányszerző kalandok”, és nem is pusztán zsoldos-beavatkozások voltak. A zsákmányolás és a keresztények egymás közötti konfliktusaiba való belépés a magyarok mindennapi hadviselésének része volt, de a valódi cél a döntő ütközet kiprovokálása és rendszeres adó kikényszerítése. A vita tehát nem arról szól, volt-e zsákmány, hanem arról, mekkora súlya volt a hadjáratok céljai között.
A régészet ehhez óvatos támpontot ad. A kutatás szerint a Kárpát-medencében talált nyugati érmek eloszlása nem egyenletes: a leggazdagabb kincsleletek a Duna–Tisza közén és a Felső-Tisza-vidéken kerültek elő. Az érmek eloszlását a kutatás a hadjáratok szervezettségéről folyó vitában is felhasználja. Konkrét lelőhelyet ez a szócikk nem nevez meg, és azt sem állítja, hogy az érmek pontosan melyik hadjárat zsákmányából vagy adójából származnak.
Miért nem egyeznek a források? Mert más-más korból és más-más irányból szólnak. A keleti tudósítás a honfoglalás előtti korról szól, egyetlen 13. századi kéziratban maradt fenn, és rokon szövegei ugyanabból a hagyományból merítenek. A Fuldai Évkönyv egykorú, de csak egy-egy mondatban rögzíti a pusztítást vagy a szövetséget. Az Annalista Saxo és a Pöhldei Évkönyv 12–13. századi, a Képes Krónika pedig 14. századi, mondai elemekkel.
Mi marad tehát? A források alapján megállapítható, hogy a magyarok a honfoglalás előtt foglyokat adtak el egy bizánci kikötőben, hogy a kalandozások során embereket hurcoltak el, és hogy a 10. század közepén sok keresztény fogoly és leszármazottja élt közöttük. Az is, hogy szövetségesként is harcoltak, és adót kényszerítettek ki. A három mechanizmus egymás mellett létezett. Rabszolgapiac működésére a Kárpát-medencében viszont nincs ellenőrzött adat, és a hadjáratok fő céljáról a kutatás ma is vitatkozik.
Ez a szócikk a kalandozások természetének gazdasági és katonai keretét adja. A könnyűlovas taktikáról Nyugat-Európában és a kalandozások földrajzáról külön szócikkek szólnak. Az egyes hadjáratokat, az itáliai vállalkozásokat, a német területek elleni támadásokat és a 933-as merseburgi vereséget a főbb hadjáratokat tárgyaló cikkek mutatják be. A honfoglalást lezáró katonai eseményekről, köztük a 907-es pozsonyi csatáról, a Bejövetel szakasz szócikkei szólnak, a kalandozások végéről pedig a sorozat későbbi cikkei.
