MBMAGYAR BETYÁR
Honfoglalás és fejedelemség

1.1.3

A Kárpát-medence mint védhető szállásterület

Honfoglalás és fejedelemség · 895–1000

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

A Kárpát-medence mint védhető szállásterület
Illusztráció

A Kárpát-medence mint védhető szállásterület

A közkeletű kép szerint a magyarok 895 körül azért választották új hazájukul a Kárpát-medencét, mert a hegykoszorú, a hágók és a folyók természetes erődként védték, peremét pedig már a honfoglalók gyepűvel zárták le. Ez a kép utólagos értelmezés: a 9–10. századi források a besenyők elől való menekülést és a frank oldali védekezést rögzítik.

A honfoglalás menetét a mai történetírás nem egyetlen évhez köti. Egy standard összefoglaló szerint Árpád hadai „hihetőleg 895 folyamán” nyomultak be az Alföldre és Erdélybe, és 900-ra fejezték be a medence hódoltatását, számottevő ellenállásba nem ütközve. A kutatás egy része 894 és 900 közötti szakaszokról beszél, mások egy 892–893 táján kezdődő és 900-ban lezáruló folyamatról. A „895 körüli” év így becsült, jelképes keret, nem forrásban rögzített nap. A kérdés itt nem az, mikor értek a medencébe, hanem hogy a források mit mondanak arról, miért és milyen földként tekintettek rá.

A beköltözés egyik nyugati elbeszélése Regino prümi apát krónikája. A 889. évnél, visszatekintőleg írja, hogy a magyarokat szomszédaik, a besenyők űzték el korábbi szállásaikról. Új lakóhelyet keresve először „a pannonok és avarok solitudines-ein” kóboroltak, vadászatból és halászatból éltek, majd gyakori betörésekkel a karantánok, a morvák és a bolgárok határvidékeit támadták. Regino a menekülést adja okul; földrajzi vagy katonai indoklást a medence választására nem ad.

Regino szövegének két eleme különös óvatosságot kíván. A solitudo szót régebben elhagyatott, lakatlan pusztaságként értették; a kutatás egy része szerint inkább mozgó életmódú népesség területét jelenti, vagyis nem üres föld várta a jövevényeket. A krónika harcmodor-leírása, hogy a magyarok nem tudnak közelharcot vívni és ostromolt városokat bevenni, a kiadás lapszéli jelzése szerint Regino irodalmi mintájából, Iustinusból átvett szöveg, nem közvetlen megfigyelés.

Bíborbanszületett Konstantin De administrando imperio című, 948 és 952 között készült műve hasonló okot nevez meg. Szerinte a besenyők elől menekülő „türkök”, vagyis a magyarok elűzték Nagy-Morávia lakóit, és az ő földjükön telepedtek le, ahol a mű írásakor is éltek. Egy másik fejezet szerint a besenyők Symeon bolgár uralkodóval szövetségben elpusztították a hátrahagyott családokat, amíg a harcosok hadjáraton voltak. Az átköltözés így a bizánci forrásban kényszer, nem mérlegelt választás eredménye.

Konstantin azt is írja, hogy az új földön a magyarokat azóta nem érte besenyő támadás. Ez a mondat könnyen a védhető medence bizonyítékának tűnik, ám ugyanaz a mű másutt kijelenti, hogy a besenyők megtámadhatják, nagyon kifoszthatják és megkárosíthatják a magyarokat, egy harmadik helyen pedig azt, hogy a magyarok nagyon félnek tőlük. A biztonság tehát a bizánci forrásban sem feltétlen: a két állítás egymás mellett áll, és egyik sem írja felül a másikat.

A szállásterületet Konstantin nem hegyekkel, hanem folyókkal és szomszédokkal írja le. A föld az ott folyó öt folyóról kapja nevét: Timisis, vagyis Temes, Toutis, Morisis, azaz Maros, Krisos, azaz Körös, és Titza, azaz Tisza. A Duna mentén Traianus hídjánál „kezdődik”, azután Belgrád és Szirmium következik. Szomszédai keleten a bolgárok, északon a besenyők, nyugaton a frankok, délen a horvátok; egy másik fejezet szerint a horvátok „a hegyek felől” határosak.

Konstantin szerint a nyolc nemzetség megegyezett, hogy „a folyókon” harcol együtt, ahol háború tör ki. A kiadás szövegkritikai apparátusa azonban a „háborúkban” olvasatot is jelzi, így erre a helyre katonai-földrajzi következtetés nem építhető. A mű vonatkozó fejezetei a Kárpátokat nem nevezik meg, és sehol sem állítják, hogy a magyarok a medencét védhetősége miatt választották volna. A hegykoszorú mint védőfal a bizánci szövegben nem jelenik meg.

A frank oldal közel egykorú feljegyzése, a Fuldai évkönyvek folytatása más irányból mutatja a folyamatot. A 894. évnél azt írja, hogy az „avarok, akiket magyaroknak hívnak”, a Dunán túl kóborolva egész Pannóniát elpusztították. 896-ban Arnulf császár Pannóniát a „mocsárvárral”, az urbs Paludarummal együtt Brazlavo vezérre bízta megvédésre; a kiadás azonosítása szerint ez Mosaburg, a mai Zalavár. A nyugati medencerész védelmét ekkor tehát a frank oldal szervezte.

A 900. évi bejegyzés tartalmazza a legbeszédesebb fordulatot. Az évkönyvek szerint a magyarok Itáliából ugyanazon az úton tértek vissza, Pannóniát nagyrészt pusztítva, majd az Enns folyón túl betörtek a bajor királyságba, és onnan „a sajátjukhoz, Pannóniába” tértek vissza. A frank szerző tehát ekkor már a magyarok saját földjeként beszél Pannóniáról. A szöveg nem védhetőségről szól, hanem birtoklásról: a medence a magyarok szállásterülete lett, ahová a hadjáratokból hazatértek.

Ugyanez a bejegyzés rögzíti, hogy a bajorok országuk védelmére igen erős várat emeltek fallal az Enns partján. A 9–10. század fordulójának forrásaiban a kiépített határvédelem így nem magyar, hanem frank oldalon jelenik meg: Arnulf helyi vezérre bízta Pannóniát, a bajorok erősséget építettek a folyó mentén. A 900. évi bajor ellencsapás és a további frank hadjáratok menete a keleti frank ellentámadás kudarcának kérdéséhez tartozik.

Liudprand cremonai püspök Antapodosis című, I. Ottó uralkodása alatt, körülbelül fél évszázaddal később írt művében úgy fogalmaz, hogy a magyarokat korábban nehezen járható akadályok választották el, „amelyeket a nép clusae-nek nevez”, így sem délre, sem nyugatra nem jöhettek ki. Arnulf király ezeket lerontva hívta őket segítségül a morvák ellen. Az eseményt a mű maga nem keltezi; a 892-es évszám csak egy régebbi latin kiadás lapszélén áll.

A clusae a szöveg szerint nem a magyarok védőművei voltak: éppen őket zárták el a nyugati és a déli kijárattól. Hogy mik lehettek, vitatott. A kutatás egy része a latin szerkezet alapján frank építménynek tartja őket, más része ember emelte akadálynak, ami kizárja, hogy a Kárpátok szorosairól volna szó; felmerült az is, hogy a kép irodalmi, a Góg és Magóg népét elzáró kapuk hagyományából táplálkozik. A magyarok „bezártságáról” más nyugati helyek is szólnak, de ezek csak közvetve ismertek.

A honfoglalás kori határvédelem legrészletesebb leírása Anonymus Gesta Hungarorumában áll. A geszta szerint az oroszok arra kérték Álmost, hogy a Havas-erdőn túl, nyugatra, Pannónia földjére vonuljon, és Halics vezére 2000 íjászt és 3000 parasztot küldött, hogy utat készítsenek a hungi határig. A Nyírről szóló fejezet szerint Szabolcs, Tas és Tétény elhatározta, hogy Árpád országának határa a meszesi kapuban lesz, a föld lakói pedig kőkapukat és ledöntött fákból gyepűgátakat emeltek.

Anonymus szerint Bors a lengyelek felé gyepűakadályokkal erősítette a határt egészen a Tátráig, és várat emelt az ország őrizetére, Zolta pedig a Mosony nevű fertőn túl besenyőket telepített az ország védelmére a németek ellen. A szereplők a geszta alakjai, a jelenetek a szerző képei. A magyar fordítás „gyepű” szava fordítói választás: a szakirodalom szerint a latin szöveg nem a gyepű vagy indago szót használja, hanem a confinium, vagyis határvidék kifejezést.

A geszta keltezése maga is vitatott. Széles körben 1200 körülre teszik, a kutatás egy része az 1160–1170-es évekre. A mai történetírás többsége szerint határvédelmi leírásai a 12. század viszonyait vetítik vissza a honfoglalás korára, a kutatás egy része szerint pedig ez az adat a 9. század végére „semmi esetre sem hasznosítható”. Anonymus gyepűi így a késői szerző világát mutatják, nem a honfoglalók építkezését.

A 14. századi krónikakompozíció, a Képes krónika, amelynek szerzője 1358-ban kezdte művét, másként rajzolja meg a beköltözést. Szerinte a magyarok a hegyekből leereszkedve Erdőelve határán hét földvárat építettek, és ott őrizték asszonyaikat és jószágaikat; ebből magyarázza a német Siebenburg nevet. Ez névmagyarázat, nem 9. századi adat. A székelyek a krónika szerint „nem a pannóniai síkságon, hanem a határ menti hegyekben” kaptak részt.

A krónika a gyepűt kifejezetten a királyi korban említi. Aba király idején a császár meg akarta vívni a gyepűket, amelyekkel a magyarok elrekesztették a Rábca folyót, később pedig a kunok a Meszeskapu felső részénél törték át a gyepűket. Ezek 11. századi eseményekről szóló késői elbeszélések, és éppen azt a korszakot jelölik, amelyre a mai történetírás a kiépített határvédelmet teszi. A gyepű a krónikában az államhoz kapcsolódik, nem a beköltözéshez.

A kutatás jelentős része szerint a korai nomád népek között több napi járóföldnyi lakatlan, műveletlen elválasztó sáv húzódott, a 9. század végi magyar törzsszövetségnek pedig aligha volt módja és szüksége mesterséges határvédelemre. Ugyanez a felfogás a király által szervezett határvédelmet nem tartja a 11. századnál korábbinak, és a törzsek közötti „belső gyepűk” létére sem lát adatot. Egy nyelvészeti feltevés szerint a gyep–gyepű szó legrégibb jelentése „műveletlen, lakatlan föld” lehetett.

Egy standard összefoglaló a gyepűt az István-kori királyság határaként írja le: természetes vagy mesterséges akadályok és kapuk, amelyeket székely, besenyő és magyar őrök védtek, azon túl a lakatlan gyepűelve. Erre emlékeztet az Őrség, Alsó- és Felsőőr, valamint Kapuvár neve. A gyepűvonal a kutatás szerint nem volt folytonos, az állam terjeszkedésével kijjebb tolódott, és a 13. századtól a várak vették át szerepét. Gyepűelve helynevek csak az északi–északkeleti országrészben maradtak fenn, 14–16. századi oklevelekben.

Egy régebbi földrajzi szemlélet ezzel szemben már a honfoglalóknak tulajdonított belső gyepűket. Eszerint a legbelső vonal nem hatolt túl a medence hegyvidékeinek belső peremén, és fokozatosan tolódott ki a hegyek felé, a kapuk pedig a folyóvölgyek szorulataiban, „a legvédhetőbb pontokon” álltak. A későbbi forráskritikus kutatás ezt a honfoglalás korára nem fogadja el. A „védhető medence” képe ehhez a földrajzi-katonai gondolkodáshoz áll közel, nem a 9. századi szövegekhez.

Hasonló a helyzet a hágókkal. A közel egykorú források csak a beköltözés tényét közlik, az átkelés útvonalát nem. Anonymus útvonala Halicstól Munkács felé a kutatás szerint a Vereckei- vagy az Uzsoki-hágót jelentheti; a Vereckei-hágó kiemelése az 1895–1896-os millenniumi ünnepségekhez kötődik, vagyis hagyomány, nem forrásadat. A kutatás egy része szerint az északkeleti hágócsoport volt a legkönnyebb átjáró, a Keleti-Kárpátok hágóinak használata pedig nagy valószínűséggel kizárható.

A nyugati peremről a kutatás egy része úgy tartja, hogy a Dunától nyugatra eső rész 900-ban került magyar kézre, egészen a Fischa és a Kis-Kárpátok vonaláig. A 907-es bajor vereséggel a kutatás egy része szerint egyelőre véget ért minden bajor–keleti frank kísérlet a medence visszafoglalására; a csata helye és lefolyása külön kérdés, amely itt nyitva marad. A nyugati határ a forrásokban hadjáratok és frank védekezés sorában jelenik meg, nem kész természetes vonalként.

A források eltérése a rétegek különbségéből fakad. Az egykorú és közel egykorú szövegek, Regino, a Fuldai évkönyvek, Liudprand és Konstantin, a menekülést, a „saját” Pannóniát és a frank oldali védekezést rögzítik; a magyar oldali tudatos határvédelemről a honfoglalás korából nincs egykorú adat. A késői geszta a saját korának gyepűit és várait vetíti vissza, a 14. századi krónika pedig a gyepűt a királyi korhoz köti. A mai értelmezés lakatlan határsávval számol, a kiépített gyepűt pedig a 11. századi királysághoz köti.

A „védhető szállásterület” így elsősorban utólagos fogalom. A medence peremét a források nem erődként írják le, hanem folyókkal, szomszédokkal és fenyegetésekkel: Konstantin a besenyő veszélyt, a frank évkönyvek a bajor erősséget, Liudprand a magyarokat elzáró akadályokat említi. Hogy a honfoglalók számára mennyit jelentett a hegykoszorú, a források alapján nyitva marad. A kalandozások kora már a medencéből induló hadjáratokról szól, nem a szállásterület védelméről.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Miért költöztek a magyarok a Kárpát-medencébe Regino szerint?
Regino a menekülést adja okul; földrajzi vagy katonai indoklást a medence választására nem ad. A solitudo szót régebben elhagyatott, lakatlan pusztaságként értették; a kutatás egy része szerint inkább mozgó életmódú népesség területét jelenti, vagyis nem üres föld várta a jövevényeket.
Mit ír Anonymus a honfoglalás kori gyepűkről?
Anonymus szerint Bors a lengyelek felé gyepűakadályokkal erősítette a határt egészen a Tátráig, és várat emelt az ország őrizetére, Zolta pedig a Mosony nevű fertőn túl besenyőket telepített az ország védelmére a németek ellen. A szereplők a geszta alakjai, a jelenetek a szerző képei.
Hogyan írja le a Képes krónika a beköltözést és a gyepűt?
A 14. századi krónikakompozíció, a Képes krónika, amelynek szerzője 1358-ban kezdte művét, másként rajzolja meg a beköltözést. A székelyek a krónika szerint „nem a pannóniai síkságon, hanem a határ menti hegyekben” kaptak részt. A gyepű a krónikában az államhoz kapcsolódik, nem a beköltözéshez.

Források

  1. Regino Prumiensis: Reginonis abbatis Prumiensis Chronicon cum continuatione Treverensi. Rec. Fridericus Kurze. Monumenta Germaniae Historica, Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum 50. Hannoverae: Impensis Bibliopolii Hahniani, 1890, 131–133.
  2. Annales Fuldenses sive Annales regni Francorum orientalis … cum continuationibus Ratisbonensi et Altahensibus. Rec. Fridericus Kurze. Monumenta Germaniae Historica, Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum 7. Hannoverae: Impensis Bibliopolii Hahniani, 1891, 125., 130., 134–135.
  3. Liutprandus Cremonensis: Antapodosis, I. 5., I. 13. In: Migne, J. P. (ed.): Patrologia Latina 136.
  4. Constantine Porphyrogenitus: De administrando imperio. Greek text ed. Gy. Moravcsik, English transl. R. J. H. Jenkins. New, Revised Edition. Corpus Fontium Historiae Byzantinae I. Washington, D.C.: Dumbarton Oaks Center for Byzantine Studies, 1967, 38. és 40. fejezet (173., 177–179. o.).
  5. Anonymus: Gesta Hungarorum. Ford. Pais Dezső. [Szentendre]: Interpopulart, 1993 (Populart füzetek 7). Magyar Elektronikus Könyvtár.
  6. Képes krónika. A magyarok régi és legújabb tetteiről, eredetükről és növekedésükről, diadalaikról és bátorságukról. Ford. Geréb László. Budapest: Magyar Hírlap – Maecenas, 1993 (Heti klasszikusok). Magyar Elektronikus Könyvtár.
  7. Eggers, Martin: Beiträge zur Stammesbildung und Landnahme der Ungarn. Teil II: Die ungarische Landnahme. Ungarn-Jahrbuch 25 (2000/2001). München: Ungarisches Institut, 2002, 1–34.
  8. Fodor Ferenc: Adatok a magyar gyepük földrajzához. Hadtörténelmi Közlemények 37 (1936), 113–144.
  9. Juhász Péter: Amikor a gyepűk születtek. Határvédelem Anonymus gesztájában. Hadtörténelmi Közlemények 2024/3, 655–688.
  10. Kristó Gyula – Makk Ferenc – Szegfű László: Szempontok és adatok a korai magyar határvédelem kérdéséhez. Hadtörténelmi Közlemények 20 (1973) 4. sz., 639–660.
  11. Sudár Balázs: A Kárpátok keleti hágói – Gondolatok a honfoglalás útirányairól. In: I. moldáv–magyar régészeti kerekasztal konferencia Kelet-Európa kora középkoráról. MŐK Kiadványok 1 (2020), 317–345.
  12. Szabados György: Avar–magyar találkozó. Helyszín, időpont? In: … in nostra lingua Hringe nominant. Tanulmányok Szentpéteri József 60. születésnapja tiszteletére. Budapest–Kecskemét: MTA BTK – Katona József Múzeum, 2015, 121–141.
  13. Tóth Sándor László: A honfoglalás szakaszai. In: Honfoglalási emléknapok. Belvedere Meridionale kiskönyvtár 9, 1996, 8–16.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak