MBMAGYAR BETYÁR
Előzmények

0.2.4

Bíborbanszületett Konstantin a magyarokról

Előzmények · őskor–895

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Bíborbanszületett Konstantin a magyarokról
Illusztráció

Röviden

A De administrando imperio, amelyet a kiadó a magyar őstörténet legtartalmasabb írott forrásának nevez, egy bizalmas, több rétegből álló kézikönyv, amelyet a bizánci udvarban állítottak össze a császár fia számára. Egyik része a 10. század közepi, diplomáciai úton szerzett adat, másik része régebbi hagyomány. Ez a szócikk azt mutatja meg, mi ez a mű, és mennyire támaszkodhatunk rá.

Sokan úgy képzelik, hogy Bíborbanszületett Konstantin császár személyesen ismerte a magyarokat, és a honfoglalás előtti múltat magyar szemmel, hitelesen jegyezte le. A forrás ennél összetettebb. A De administrando imperio, amelyet a kiadó a magyar őstörténet legtartalmasabb írott forrásának nevez, egy bizalmas, több rétegből álló kézikönyv, amelyet a bizánci udvarban állítottak össze a császár fia számára. Egyik része a 10. század közepi, diplomáciai úton szerzett adat, másik része régebbi hagyomány. Ez a szócikk azt mutatja meg, mi ez a mű, és mennyire támaszkodhatunk rá.

A szócikk a forrást mutatja be, nem az eseményeit. Etelköz földrajzát az arról szóló szócikk tárgyalja, a besenyő támadást és a költözés kényszerét a következő szócikk, a kabarokat és a kündü–gyula kérdést pedig a Levédiáról szóló alfejezet szócikkei. Itt azt nézzük meg, ki írta a művet, mikor és miért, mit tartalmaz a magyarokról, milyen rétegekből áll, kik lehettek az informátorai, és miért nevezi a magyarokat türköknek.

Konstantin 905-ben született VI. (Bölcs) Leó negyedik házasságából a palota bíbortermében, innen a Bíborbanszületett mellékneve. A kiadás szerint formálisan 913-tól császár volt, de a valóságos hatalmat csak 945 és 959 között gyakorolta. A De administrando imperio a kiadók szerint 948 és 952 között készült, belső bizonyítékok alapján, a magyar kiadás pedig „talán” azt feltételezi, hogy a fia 952. évi, 14. születésnapjára szánt ajándék volt. A 952-es év tehát feltevés, nem biztos adat.

A mű fia, Romanosz, a későbbi II. Romanosz számára készült. Célja a kiadó szerint az volt, hogy a múlt és a jelen ismeretén keresztül okos uralkodóvá nevelje. A szöveg névtelen, a De administrando imperio latin címet az első kiadó adta, aki a művet 1611-ben jelentette meg. A mű bizalmas volt: nem adták közre, belső használatra szólt. A kiadó szerint az első tizenhárom fejezet a birodalom külpolitikai elveit tárja fel, ezért nem lett volna biztonságos publikálni.

Az előszó szerint a mű négy részre oszlik: az északi és szkíta népekkel kapcsolatos külpolitikai kulcsra, ugyanezen térség diplomáciai leckéire, a birodalmat körülvevő népek történeti-földrajzi áttekintésére és a birodalom belső ügyeinek összefoglalására. A kiadó szerint a mai alak újrafogalmazás: egy korábbi, a 940-es években összeállított, néperedet-történeteket tartalmazó mű, amelyet a kiadó Peri ethnón néven emleget, a későbbi, 951–952-ben hozzáadott politikai tanácsokkal együtt alkotja a művet. Ez szerkesztői hipotézis, nem bizonyított tény.

A magyar kiadás szerint a mű egyetlen, ma Párizsban őrzött 11. századi kódexben maradt fenn. A kiadó szerint a kódex a 11. század végén készült, másolója a Caesar Ioannes Doukas titkára, Mihály volt, és a 16. század közepén Itáliában, majd a francia királyi könyvtárban volt. A kritikai kiadás apparátusa további másolatokat is jelöl, és eltéréseiket rögzíti. Ahogy a kiadó írja, a későbbi szerzők a művet nem ismerik, ami megerősíti, hogy bizalmas dokumentum maradt.

A magyarokról a 37–42. fejezet szól. A 37. a besenyők népéről, a 38. „a türkök népének genealógiájáról és eredetéről”, a 39. a kabarok népéről, a 40. a kabarok és a türkök nemzetségeiről, a 41. Morávia földjéről, a 42. pedig Thessalonikétől a Dunáig, Turkiáról és Besenyőországról szóló földrajzi leírás. A magyarok mellékesen szerepelnek a korai fejezetekben is: a 3. fejezet szerint a türkök félnek a besenyőktől, „gyakran szenvedtek vereséget”, és a teljes pusztulás szélén voltak.

A 4. fejezet szerint a császár a besenyők révén tarthatja féken az oroszokat és a türköket. A 13. fejezet a türkökkel szomszédos népeket sorolja fel: nyugaton Frankország, északon a besenyők, délen Nagy Morávia, „amelyet ezek a türkök teljesen elpusztítottak”, a hegyek felől a horvátok. A besenyők megtámadhatják és fosztogathatják a türköket. Ezekben a fejezetekben a magyarok a besenyők szomszédaiként szerepelnek.

A 8. fejezet Gábriel klerikus történetét mondja el. A császár a türkökhöz küldte, hogy űzzék ki a besenyőket, és települjenek a helyükre, de a türkök fejei egyhangúan elutasították: „nem kezdünk ki a besenyőkkel… nagy ország az, nagyszámú nép és gonosz fickók”. A kiadás szerint erről a küldetésről más forrásunk nincs, időpontja 896 és 944 között vitatott, és Konstantin a besenyőket tartja megtartandó szövetségesnek, ezért aligha biztatta a türköket a megtámadásukra.

A 38. fejezet szerint Levedi volt az első vajda, a türkök a szöveg szerint három évig éltek a kazárokkal, a kazár kagán fejedelmi tisztséget ajánlott Levedinek, ő pedig Álmost vagy fiát, Árpádot javasolta, és a türkök Árpádot emelték pajzsra. A kagán ajánlatának részleteit a kazár kaganátusról szóló szócikk tárgyalja. A fejezet kimondja: „Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt.” A szöveg szerint a keleten, Perzsia vidékén maradt magyarokkal a nyugatiak ma is küldöncök útján tartják a kapcsolatot.

A 40. fejezet szerint a türkök nyolc nemzetségből állnak, nem engedelmeskednek külön fejedelemnek, és közös megegyezéssel harcolnak, bár a kritikai apparátus szerint ez a mondat bizonytalan. Első vezetőjük az Árpád családjából származó fejedelem, mellette két bírói rangú méltóság áll, a gylas és a karchas, és Konstantin hangsúlyozza, hogy ez méltóság, nem tulajdonnév. Árpádnak négy fia volt, a „jelenlegi fejedelem” Falitzis, Jutocsa fia. Termacsu és Bulcsú „nemrég” járt Konstantinápolyban, a kiadás szerint 948 táján: Termacsu a „császár barátja” címet kapta, Bulcsút a császár megkeresztelte és patrikiosszá tette.

A kiadás szerint Konstantin egyetlen idegen fejedelmi család genealógiáját sem ismeri olyan részletesen, mint az Árpád-nemzetségét, és ez feltehetően Termacsu látogatásán alapul. A 41. és a 42. fejezet a Kárpát-medencei helyzetről szól: Szvatopluk fiainak viszálya után „jöttek a türkök, teljesen tönkretették őket és elfoglalták országukat, amelyben most is laknak”, és a türkök a Dunán túl, Morávia földjén, valamint a Duna és a Száva között laknak.

Konstantin a magyarokat mindenütt „türköknek”, országukat „Turkiának” nevezi, csak a 38. fejezetben említi kétszer „régi nevüket”, a „sabartoi asphaloi” alakot. A kutatás egy része szerint a „türk” nem a magyarok önneve, hanem bizánci, régiesítő népnév, amelyet a 6–7. századi türkök nevéből vettek át. Ahogyan a kutatás idézi, más források is így nevezik a magyarokat, például Bölcs Leó Taktikája, György barát folytatója, Liudprand és a Dzsajháni-hagyomány, amely szerint „a magyar pedig a turkok egyik fajtája”.

Egy kutatói vélemény szerint a névből sem kronológiai, sem etnikai következtetés nem vonható le: a „türk” bizánci névhasználat, és nem azt jelenti, hogy a magyarok török nyelvűek voltak. A „sabartoi asphaloi” jelentése még bizonytalanabb. A hagyományos olvasat „rendíthetetlen szavárdok”, de más magyarázatok is vannak: másolási hibával „független”, „földi szurok” vagy horezmi „fekete sereg”. Egy másik kutatói vélemény szerint a szavárd–szabír azonosság nem igazolható, a név idegenek adta név, és csak azt mutatja, melyik nevet használták a magyarok szomszédai.

A 38. fejezet felépítését is vitatják. A hagyományos felosztás szerint két része van: az egyik Levedi és a magyarok története, a másik az öt folyó listája. A kutatók többsége lineárisan, a régebbitől a jelen felé olvassa, kisebb részük két, összeolvasztott híradást lát benne, mások két önálló szöveget, bizánci követjelentéseket vagy egy Bölcs Leó-kori „északi dossziét”. Egy kutatói vélemény szerint a nagyobbik rész az uralkodó dinasztia és a hét törzs vezető rétegének szóbeli hagyományára megy vissza.

Az informátorok kérdése sem zárt. A kutatás informátor-jelöltként említi Bulcsút és Termacsut, akik 948 körül jártak Konstantinápolyban, egy 949 és 953 között Bizáncban járt gyulát, Niketas Sklerost, akit 894 vagy 895 körül követként küldtek a türkökhöz, és Gábriel klerikoszt. A forrásokból nem állítható, hogy Konstantin személyesen hallgatta volna meg a magyarokat: a mű a császár megbízásából, a bizánci udvarban készült, az informátorok látogatása pedig 948 körül történt.

A megbízhatóságról a kiadás így ítél: „amit a császár jelen időben vagy a közvetlen múltra vonatkozóan írt, az szinte mindig hitelesnek tekinthető. Minél távolabb nyúlt vissza, annál több a félreérthető vagy éppen megbízhatatlannak tűnő, illetve téves állítás.” A mű diplomáciai iratokból, szóbeli értesülésekből és irodalmi forrásokból merít, „nyersanyaghalmazként”, néha egymással alig összeegyeztethető adatokkal. Stílusa a kiadó szerint „gondatlan”, a 39. fejezet többféleképpen értelmezhető, de a mű nem propagandairat, a kormány döntéseihez szolgáló információ.

Belső ellentmondások is vannak. Az Etelköz nevét a 38. és a 40. fejezet két alakban és két folyóleírással adja. A 37. fejezet „ötven” és „ötvenöt” éves adata a kiadó szerint ellentmond a besenyők 895-ös megtelepedésének. A besenyők és Symeon szövetségéről a kiadás szerint más forrás nem szól, és a „családjaikat teljesen megsemmisítették” fordulat túlzásnak tűnik. Ezek az ellentmondások nem teszik használhatatlanná a művet, de azt mutatják, hogy minden adatát külön meg kell vizsgálni.

A XIII. századi krónikás hagyományban Konstantin nyoma sincs. Anonymus, Béla király névtelen jegyzője nem ismeri Levedit, Lebediát és a De administrando imperiót. Kézai Simon, ugyanennek a hagyománynak másik szerzője, szintén nem, és a Képes Krónika szövegében sem fordul elő. Anonymus Ügyek fiát, Álmost és fiát, Árpádot állítja a vezetők sorába, és a hét vezér elindulását a „helyszűke” miatt írja le, besenyő támadás említése nélkül. Anonymus a 42. fejezetben a Konstantinápolyba vonulás hírét csupán „a parasztok hamis meséiből” hallotta, ezért nem írta bele a művébe.

Miért ennyire eltérők a Konstantin és a krónikák képei? A császár a 10. század közepén, a bizánci érdekek szerint, diplomáciai és szóbeli hírekből szerkesztett, a krónikások évszázadokkal később, magyar hagyományból dolgoztak, és a két hagyomány nem találkozik. A kiadó szerint a mű „a magyar őstörténet legtartalmasabb írott forrása”, de kritikával olvasandó: a jelenre vonatkozó adatai megbízhatóbbak, mint a 9. századra vonatkozók. A következő szócikk azt vizsgálja, mit mond a forrás a besenyő támadásról és a költözés kényszeréről.

Kapcsolódó szócikkek

Források

  1. Bíborbanszületett Konstantin: De administrando imperio (Dumbarton Oaks, Washington, 1967).
  2. Anonymus: Gesta Hungarorum.
  3. Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum.
  4. Képes krónika (Budapest, Magyar Hírlap–Maecenas, 1993).
  5. A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995 (Szegedi középkortörténeti könyvtár 7).
  6. A magyar törzsszövetség politikai életrajza (A magyarság a 9–10. században). MTA doktori értekezés, Szeged, 2014.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak