MBMAGYAR BETYÁR
Előzmények

0.2.4

A vérszerződés hagyománya és történeti értéke

Előzmények · őskor–895

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

A vérszerződés hagyománya és történeti értéke
Illusztráció

A vérszerződés hagyománya és történeti értéke

A vérszerződés a magyar őstörténet egyik legismertebb jelenete: a közkeletű kép szerint hét vezér Etelközben vérét egy kehelybe csorgatta, megitta, és ezzel szövetséget kötött Álmos vezérsége alatt. Egyetlen elbeszélő forrása azonban Anonymus Gesta Hungaroruma, amely a jelenetet Szcítiába teszi, évszámot nem ad hozzá, és ivásról nem beszél.

A történeti értékről szóló vita ezért két kérdést választ szét. Az egyik az, mit mond a hagyomány: mit beszél el a geszta, és mit tett hozzá később a történetírás és a népszerű emlékezet. A másik az, mit bizonyít mindez: őriz-e a szöveg valódi, 9. századi emléket egy vezérválasztó szertartásról, vagy inkább a geszta szerzőjének saját korára szabott konstrukció. A két réteg külön áll, és egyik sem simítható bele a másikba. A jelenet nem írható le megtörtént, keltezett eseményként, de puszta kitalálásként sem intézhető el.

A geszta szerzője magát P. mesternek, Béla király néhai jegyzőjének nevezi; ezért szokás Anonymusnak, azaz Névtelennek hívni. Hogy melyik Béla jegyzője volt, és mikor írt, ma is vitatott. Ha a „Béla” III. Béla, a mű csak az ő halála, 1196 után készülhetett. A kutatásban felmerült javaslatok a 12. század közepétől az 1210 körüli éveken át az 1228–1235 közötti időszakig terjednek. Annyi bizonyos, hogy a mű a leírt eseményeknél évszázadokkal később született, és szerzője a saját korának fogalmaival dolgozott.

Anonymus elbeszélése szerint a magyarok a szittya nemzetből erednek, amelyet saját nyelvükön Dentü-Mogyernak hívnak. Szcítiát hatalmas földnek írja le, ahonnan a hét fejedelmi személy – akiket a szerző szerint „mind a mai napig hétmagyarnak” hívnak – a föld szűkössége miatt határozta el a kiköltözést, hogy Pannóniát, „Attila király földjét” keresse fel. A választás tehát a gesztában még Szcítiában, a kivonulás előtt történik, a szöveg a helyet ezen belül közelebbről nem nevezi meg.

A hét férfiú a geszta szerint belátta, hogy vezér nélkül nem járhatja végig a hosszú utat. Ezért „szabad akarattal és egyetértéssel” Álmost, Ügyek fiát választották vezérül és parancsolóul, utódaira is „a végső nemzedékig”. Az indoklás szerint Álmos és nemzetsége „jelesebbek voltak nem dolgában, meg hadban is hatalmasabbak”. A választás szavai a magyar fordításban így hangzanak: „A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a szerencséd visz, oda követünk téged.”

Ezután következik maga a rítus. Anonymus szerint a férfiak Álmos vezérért „pogány szokás szerint” saját vérüket egy edénybe csorgatták, és esküjüket ezzel szentesítették; a latin szöveg szavaival more paganismo fusis propriis sanguinibus in unam uas. A szerző hozzáteszi, hogy noha pogányok voltak, az akkor tett esküt mindhalálukig megtartották. A forrás tehát esküről, latinul iuramentumról beszél; a „vérszerződés” elnevezés későbbi magyar történetírói és népszerű szóhasználat, a gesztában nem fordul elő.

A közkeletű kép két ponton is eltér ettől. Az egyik az ivás: sem a latin szöveg, sem a magyar vagy az angol fordítás nem mondja, hogy a vért megitták volna; a „megitta” fordulat későbbi népszerű átiratokba került be. Vérivás a gesztában csak más összefüggésben fordul elő, a szittyák általános jellemzésében, ahol „némely történetírók szerint” haragjukban emberek vérét itták. Ez tudós toposz a szittyákról, nem a vezérválasztás része, és nem olvasható vissza a jelenetbe.

A másik eltérés a helyszín. Az elterjedt elbeszélés Etelközbe teszi az eskütételt, Anonymus azonban Szcítiáról, Dentü-Mogyerről beszél; Etelköz neve a választás és az eskü részében nem szerepel. A következő fejezetben a vonulók az Etel folyón kelnek át, tömlőkön ülve, ez azonban folyónév, nem tájnév. Az Etelközhöz kötés a 20. század eleji történetírás és a népszerű kép elhelyezése, nem a geszta adata. Etelköz földrajzáról és forrásairól a sorozat külön írása szól.

Az időpont kérdése hasonló. Anonymus az eskütételre nem ad évszámot. Álmos születését a 819. esztendőre, a hét fejedelmi személy kivonulását Szcítiából a 884. évre teszi, „amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon”; mindkettő a geszta saját, hagyományos évszáma. A gyakori „9. századi” keltezés ezért becslés és hagyomány, nem forrásadat. A választásnak és az eskünek a gesztában nincs éve, csak helye az elbeszélés sorrendjében, a kivonulás előtt.

Az eskü tartalma a geszta legkülönösebb része, mert öt, jogi szövegként tagolt pontból áll. Az első szerint a vezér mindig Álmos ivadékából legyen, amíg az esküvők és utódaik élnek. A második szerint a közös fáradsággal szerzett javakból mindegyiküknek része legyen. A harmadik szerint a választó fejedelmi személyek és fiaik soha ne essenek ki a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből; a latin szövegben itt a consilium ducis és a honor regni kifejezés áll.

A negyedik pont büntetést ír elő: ha az utódok közül valaki hűtlen lesz a vezér személyéhez, vagy viszályt szít a vezér és rokonai között, annak vére omoljon, ahogyan az ő vérük omlott az esküben. Az ötödik szerint aki Álmos vagy a többi fejedelmi személy utódai közül megszegi a megállapodást, azt örök átok, anathema sújtsa. A pontokat a latin szöveg status iuramenti néven sorolja, az ötödik pedig kifejezetten Álmos és a többiek utódaira egyaránt vonatkozik.

A geszta a hét esküvőt is megnevezi: Álmos, Árpád apja; Előd, Szabolcs apja, akitől a Csák nemzetség ered; Kend, Korcán apja; Ond, Ete apja, akitől a Kalán és a Kölcse nemzetség; Tas, Lél apja; Huba, akitől a Szemere nemzetség; végül Tétény, Horka apja, akinek fiaitól, Gyulától és Zombortól a Maglód nemzetséget származtatja. A névsor tehát egyúttal nemzetségi eredetlista. Később is esküvel kísért vezérré emelés következik: Álmos még életében Árpádot, Árpád pedig Zoltát emeltette vezérré.

A későbbi krónikás hagyomány erről a jelenetről nem tud. Kézai Simon krónikája szerint a magyarok a bejövetelkor hét seregre oszlottak, mindegyik élén egy kapitánnyal, akinek „egy szivvel lélekkel” engedelmeskedtek; esküről és vérről nem szól. A bejövetelt a 872. évre teszi, és Árpádot a kapitányok közül „vagyonban gazdagabb s hadban hatalmasabb”-nak mondja. Hun-történetében a közösség választja és teheti le a kapitányokat és a bírót, a hadba hívó szó pedig „Isten és a magyar nép szava”.

Kézainál a vérivás motívuma is felbukkan, de Vérbulcsú mondájában, aki „mint mondják” a németek vérét úgy itta, mint a bort; ez sem a vezérválasztáshoz kapcsolódik. A Képes Krónika, amelyet saját közlése szerint 1358-ban kezdtek, szintén hallgat a vérszerződésről. Szerinte a magyarok Erdőelvében „egy értelemmel” hét kapitányt választottak, Álmost pedig ott megölték, így Pannóniába nem jöhetett be. Ez nyíltan ellentmond Anonymus Álmos-képének.

A Képes Krónika ennél tovább is megy: vitatja azokat a kódexeket, amelyek szerint csak a hét kapitány foglalta el az országot, a „Hétmagyar” szót a köznép mondásának tartja, és azt írja, hogy a hét kapitány dicsőségvágyból „dalokat költött önmagáról”. A krónikák kapitánynévsora, vagyis Árpád, Szabolcs, Gyula, Kund vagy Künd, Lél, Vérbulcsú és Örs, ráadásul eltér Anonymus esküt tevő hét fejedelmi személyétől. A forrásrétegek tehát a szereplőkben sem egyeznek.

Hogy a források miért mondanak mást, arról a kutatás régóta vitatkozik. A régebbi, 20. század eleji történetírás egy része szerint Anonymus a fejedelemválasztáshoz és az eskühöz szerződésszövegeket komponált, az „okiratot” a korabeli kancelláriai gyakorlat hatására szerkesztette meg. Ugyanez az irány mégis úgy vélte, hogy a hagyomány magját a szerző a hazai emlékezetből merítette, és hogy a szöveg az ősi törzsi szervezet gyér és nehezen kihámozható, de valós nyomát őrzi.

Az eskü oklevélszerű elemei, vagyis az öt status, a vezér tanácsa, az ország tisztsége és az örök átok, a kutatás szerint a 12–13. századi oklevélgyakorlathoz kötik a szöveget. Az anathemati subiaceat in perpetuum formulának 12. századi oklevél- és krónikapárhuzamai vannak, és egy korábbi vélemény szerint az átokformula 1181 után szinte eltűnik az oklevelekből. Ebből a kutatás egy része a geszta oklevélformuláinak használati idejét a 12. század közepére, az 1150-es és 1160-as évekre teszi.

Az itt bemutatott újabb értelmezések egybehangzóan a szerző korának politikai üzenetét látják a pontokban, abban azonban nem értenek egyet, melyik korét. Egy 2019-es értelmezés szerint az eskü fiktív vérrokonságot teremt, amellyel a szerző saját kora vezető nemzetségeit kapcsolja az Árpádokhoz, és a jelenet Álmos herceg utódainak, II. Bélának és II. Gézának a legitimációját szolgálhatta. Eszerint a negyedik pont vérbüntetése az 1131-es aradi gyűlés és az 1132-es Sajó menti leszámolás emlékét őrizheti.

A Képes Krónika maga is elbeszéli, hogy II. Béla idején Arad mellett országos gyűlést tartottak, ahol hatvannyolc „hitszegőt” megöltek, majd Borics a Sajó vidékére érkezett; évszámot ebben a részben nem ad. Más értelmezések a 13. századra mutatnak. Egy 1979-es elemzés az 1210 körüli évekre keltezi a gesztát: eszerint a második és a harmadik pont a háttérbe szorult, ősi jogon birtokló nagyurak érdekében szól, az ötödik pedig az esküszegő vezér, azaz a király elleni szankció is.

Egy 2023-as tanulmány az 1228–1235 közötti évekre teszi a mű keletkezését, mert szerinte a pontok mindegyike erre az időszakra talál: Béla herceg adományvisszavételeire, a tanácsi méltóságok cseréjére és a dinasztián belüli viszályra. Az első pontot ugyanez az olvasat az egész Árpád-korra érvényes alapelvnek tartja. A 12. századi és a 13. századi politikai olvasat így egymás mellett áll, és a geszta keltezésével együtt ez a kérdés is nyitva marad.

A rítus eredete külön kérdés. Hérodotosz a szkíták esküjéről azt írja, hogy a felek vérét borral keverték egy nagy cserépedényben, és átkok után megitták; ez ókori párhuzam, de nincs kimutatva, hogy Anonymus innen merített volna. Egy modern kritikai kiadás jegyzete szerint vérrel kötött eskü nomád népeknél ismert, de nem világos, honnan ismerte a szerző. Ugyanez a jegyzet Joinville krónikájára hivatkozva 1250-ből egy kun király és II. Balduin latin császár vérkeverő szertartását említi.

A kutatás egy része a jelenetet a kunok joggyakorlatával veti össze, és úgy véli, hogy Anonymus a „pogány szokásokat” kortárs kun szokások alapján ábrázolhatta. Ezek a párhuzamok azonban nem 9–10. századi magyar adatok: a vérrel szentesített eskü magyar alkalmazására egykorú forrás nem ismert, a „pogány szokás” megjelölés a geszta szerzőjétől származik. A párhuzamok a rítus típusát világítják meg, a 9. századi eseményt nem igazolják.

A vérszerződés történeti értéke ezért kettős, és a két oldal külön áll. Hagyományként a magyar történeti emlékezet egyik alapjelenete, amely Anonymus nyomán, majd a későbbi történetírásban és a népszerű képben Etelközhöz kötve, ivással kiegészítve vált közismertté. Bizonyítékként egyetlen, évszázadokkal későbbi geszta elbeszélése, amelynek pontjai az újabb kutatás szerint a szerző korának viszonyait tükrözik, ősi magja pedig, ha van, nem bontható ki biztosan. Hogy pontosan melyik kor szólal meg benne, nyitva marad.

A hét törzs szövetségének szerkezetéről, Bíborbanszületett Konstantin tudósításáról és a besenyő támadás nyomán bekövetkezett költözésről a sorozat más írásai szólnak. A vérszerződés kérdése ezektől elkülönül: egyetlen forrása a geszta, amely Etelközt nem kapcsolja a jelenethez. Ami biztosan megállapítható, az maga a szöveg: hét név, egy edény, öt pont és egy eskü, amelynek sem éve, sem egykorú tanúja nincs, és amelynek jelentése a geszta keltezésével együtt vitatott marad.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mikor kötötték a vérszerződést Anonymus szerint?
Álmos születését a 819. esztendőre, a hét fejedelmi személy kivonulását Szcítiából a 884. évre teszi, „amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon”; mindkettő a geszta saját, hagyományos évszáma. A gyakori „9. századi” keltezés ezért becslés és hagyomány, nem forrásadat.
Milyen pontokból állt a vérszerződés esküje?
Az eskü tartalma a geszta legkülönösebb része, mert öt, jogi szövegként tagolt pontból áll. Az első szerint a vezér mindig Álmos ivadékából legyen, amíg az esküvők és utódaik élnek. A második szerint a közös fáradsággal szerzett javakból mindegyiküknek része legyen.
Mit mond a vérszerződésről a Képes Krónika?
A későbbi krónikás hagyomány erről a jelenetről nem tud. A Képes Krónika, amelyet saját közlése szerint 1358-ban kezdtek, szintén hallgat a vérszerződésről. Szerinte a magyarok Erdőelvében „egy értelemmel” hét kapitányt választottak, Álmost pedig ott megölték, így Pannóniába nem jöhetett be.

Források

  1. Anonymus: Gesta Hungarorum (latin szöveg). Latin Wikisource.
  2. Anonymus: Gesta Hungarorum. Fordította Pais Dezső. Magyar Elektronikus Könyvtár, 2004.
  3. Kézai Simon: Kézai Simon mester Magyar Krónikája. Fordította Szabó Károly. Magyar Elektronikus Könyvtár, 2004.
  4. Képes Krónika. Fordította Geréb László. Magyar Hírlap – Maecenas Kiadó, 1993 (Heti Klasszikusok); Magyar Elektronikus Könyvtár, 2012.
  5. Hóman Bálint: VI. A Szent László-kori Gesta és Anonymus. In: Hóman Bálint munkái. Magyar Elektronikus Könyvtár, 2009.
  6. Hóman Bálint: Magyar történet. Kútfők és irodalom: Etelköz. In: Hóman Bálint munkái. Magyar Elektronikus Könyvtár, 2009.
  7. Zsoldos Attila: Anonymus Gesta Hungaroruma mint történeti forrás. Magyar Nyelv, 2023/3.
  8. Juhász Péter: Anonymus: fikció és realitás. 2019.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak