MBMAGYAR BETYÁR
Honfoglalás és fejedelemség

1.2.2

Német területek elleni támadások

Honfoglalás és fejedelemség · 895–1000

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Német területek elleni támadások
Illusztráció

Német területek elleni támadások

A német területek elleni magyar támadásokról a közkeletű kép két csatát őriz, a 933-as merseburgi vereséget és a 955-ös augsburgi csatát, köztük pedig rendszertelen, vak portyákat sejt. A korabeli évkönyvek ennél tagoltabb képet adnak: 911 és 954 között a hadjáratok a Rajnán túlra és Szászország szívéig értek, és fegyverszünetek, lázadások, váltságok szakították meg őket.

Az időkeret nem önkényes: a 907-es bajor vereség után a bajor határ megnyílt, és a német királyság belső területei elleni támadások sora 911 körül kezdődött. Az eseményeket szinte kizárólag a megtámadott oldal írta le: a sváb, a reichenaui és a szentgalleni kolostori évkönyvek rövid bejegyzései, Regino prümi apát krónikájának 10. századi folytatója, a szász Corvey-i Widukind, a reimsi Flodoard és a merseburgi Thietmar. Mellettük állnak a 11. századi szerzők, IV. Ekkehard és Brémai Adam, akiknél az események már legendákkal fonódnak össze.

A sorozat a Rajnánál kezdődött. A sváb évkönyvhagyomány szerint 911-ben vagy 912-ben a magyarok Svábföldet és Frankföldet dúlva először keltek át a folyón, „a Rajnán túl a Maifeldig és az Ahrgauig”, vagyis a kutatás azonosítása szerint Andernach vidékéig, majd hazatértek; a kiadás jegyzete szerint a 911-es hír a következő évből került előre. Regino folytatója szerint 912-ben „ismét, senkitől sem akadályozva” Frankföldet és Türingiát pusztították. A keleti frank királyság élén ekkor I. Konrád állt.

Az első nagy kudarc 913-ban érte őket. Regino folytatója szerint az a nagyon kemény tél éve volt; a magyarok Svábföld egy részét dúlták, majd az Inn folyó mellett a bajorok és a svábok legyőzték őket. A sváb évkönyv név szerint is felsorolja a győzteseket: Arnulfot, Liutpold fiát, a bajor herceget, továbbá Erchangert, Bertoldot és Ulrichot. A szentgalleni nagyobb évkönyv szerint az egész sereget levágták „harminc ember kivételével”, ez a három szó azonban más tintával, utólag került a kéziratba, és a kutatás irodalmi túlzásnak tartja.

Az Inn menti csata évét a források sem egyformán adják meg: két bajor feljegyzés 912-t, illetve 914-et ír, a sváb évkönyvek és Regino folytatója 913-at. A vereség nem vetett véget a betöréseknek. Regino folytatója szerint 915-ben a magyarok egész Svábföldet „tűzzel-vassal” pusztították, majd Türingián és Szászországon át egészen Fulda kolostoráig jutottak. A krónikás felsorolása szerint egyetlen hadjárat a királyság déli és északi tartományait is érintette.

Észak felé a hír már a késői hagyományba vezet. Brémai Adam 11. századi műve szerint Hoger érsek idején a brémai egyházmegyét „a magyarok rohama” pusztította el, utóda, Reginward idején pedig az utókor szerint „nagy csoda” történt: a templomokat gyújtogató magyarokat hirtelen vihar űzte a folyóba. A pusztulásnak pontos éve nincs, a vihar pedig csodatörténet, nem eseménytörténeti adat. Délnyugaton viszont egykorú évkönyvek szólnak: Regino folytatója szerint 917-ben a magyarok Svábföldön át Elzászba és Lotaringia határáig jutottak.

Ugyanebben az évben a sváb Erchangert és Bertoldot lefejezték, Arnulf bajor herceg pedig fellázadt a király ellen, vagyis a belső viszályok és a külső támadások egy időben sújtották a királyságot. Basel 917-es pusztulásáról csak 11. századi hagyomány szól, és a régebbi történetírásban elterjedt napja másolási hibán alapul. Flodoard szerint 919-ben a magyarok Itáliát és Frankföld egy részét, „vagyis Lothár királyságát”, Lotaringiát dúlták; az itáliai szál külön történet, ide csak az tartozik, hogy Flodoard a két irányt együtt említi.

Szászország sem maradt érintetlen. A merseburgi Thietmar szerint I. (Madarász) Henrik király egy napon egyenlőtlen ütközetben próbálta megállítani a magyarokat, vereséget szenvedett, és Bichni, a mai Püchau várába menekült; a várost később kitüntette. Az esemény éve vitatott: a krónika kiadásának margója 924-et, a mai kutatás egy része 919-et ad. Ez is jelzi, mennyire bizonytalan a 910-es évek végének és a 920-as évek első felének időrendje, amelyben a ritka évkönyvi hírek és a későbbi krónikák adatai gyakran egymásra csúsznak.

A támadások csúcspontja a 926-os év lett. A reichenaui évkönyv és Regino folytatója szerint a magyarok ekkor „egész Frankföldet, Elzászt, Galliát és Svábföldet” pusztították. A legismertebb epizód Sankt Gallenhez kötődik. A sváb évkönyv szerint négy nappal azután, hogy Burchard sváb herceg Itáliában meghalt, a magyarok betörtek a „minden emberi segítségtől elhagyott” kolostorba, de a szerzetesek szerint a védőszentek oltalma miatt „nem nagy és nem elviselhetetlen” kárt okoztak. A szentgalleni nagyobb évkönyv röviden azt jegyzi fel, hogy a „hágárok” betörtek, és Wiborada remete vértanúhalált halt.

A betörés időpontja forrásonként eltér. A sváb évkönyv a 926-ban meghalt Burchard halálához köti, a megadott hétköznap viszont inkább 925-re illene; a mai kutatás egy része szerint a betörés 926 tavaszán (a hagyomány egy része szerint 925-ben), május elején történt. A későbbi kolostori emlékezet tovább színezte a történetet. IV. Ekkehard 11. századi elbeszélése szerint a magyarok megkímélték és megvendégelték Heribald együgyű szerzetest, néhányan pedig lezuhantak a toronyról; ezek a jelenetek csak a késői hagyományban szerepelnek, az egykorú évkönyv csak a betörést és a csekély kárt rögzíti.

Ugyanez a késői elbeszélés szól Augsburg hosszú ostromáról is, amelyet a hagyomány szerint Udalrich püspök imái hárítottak el; erről az egykorú évkönyvek nem tudósítanak, és ez a 926-os történet nem azonos a város 955-ös ostromával. Wiborada halálát az évkönyv is rögzíti, a róla szóló szentéletrajz viszont, amely szerint előre látta a támadást, irodalmi mintákat követ. Nyugaton Flodoard szerint a magyarok 926-ban átkeltek a Rajnán, és Voncq vidékéig „zsákmányolva és gyújtogatva” dühöngtek; a tőlük való félelem miatt Szent Remigius ereklyéit Reimsbe vitték.

Szászországban játszódott a korszak legtöbbet idézett epizódja is, amelynek éve azonban bizonytalan. Widukind szerint a magyarok egész Szászországot bejárták, városokat és falvakat gyújtottak fel, Henrik pedig Werla várában tartózkodott, mert még gyakorlatlan seregével nem mert a „vad néppel” szembeszállni. A szászok azonban elfogtak egy magyar főembert. A magyarok „számtalan arany- és ezüstsúlyt” ajánlottak érte, Henrik viszont békét kért, és elérte, hogy a fogoly és „más ajándékok” fejében kilenc évre szóló béke jöjjön létre.

A werlai fegyverszünetet Widukind évszám nélkül írja le, ezért csak annyi mondható, hogy 924-ben vagy 926-ban (a datálás vitatott) köttetett. A régebbi felfogás 924 őszére tette, részben mert onnan a 933-as csatáig éppen kilenc év telt el, részben mert Regino folytatója 924-re keleti frank dúlást jegyzett fel; ezt a hírt a kutatás ma kétesnek tartja. A mai kutatás egy része 926 őszére teszi, és a nagy 926-os hadjárat lezárásának látja. Az sem dönthető el, kiterjedt-e az egész királyságra; a régebbi felfogás szerint csak Szászországra vonatkozott.

Widukind elbeszélése a királyt dicséri, aki szerinte „megvetette az aranyat”. A kutatás egy része szerint ez a fordulat a szégyenletesnek tartott adófizetést teheti elfogadhatóvá; a béke ténye ugyanakkor nem vitatott. Widukind szerint a béke éveiben Henrik a „katonaparasztok” közül minden kilencediket várba költöztette, a gyűléseket és lakomákat is a várakban tartatta. A kutatás egy része a 915-ös, 919-es, 926-os és 937-es hadjáratok mögött egységes stratégiát lát, mások független törzsi vállalkozásokat; ez a vita a kalandozások általános kérdései közé tartozik.

Henrik a kilenc év lejárta előtt megtagadta az adót, és 933-ban győzelmet aratott; ennek története már a merseburgi vereség kérdéséhez tartozik. Widukind szerint I. Ottó trónra lépése után, 937-ben „a régi ellenség” eljött „próbára tenni az új király erejét”: Frankföldre törve nyugat felől akartak Szászországra támadni, Ottó azonban erős sereggel eléjük vonult, megfutamította és határairól elűzte őket. Regino folytatója szerint a magyarok a keleti frankok és Svábföld földjén sok várost felégettek, Wormsnál átkeltek a Rajnán, és Galliát az óceánig pusztították.

Regino folytatója ezt a hadjáratot hibás évszám alatt közli, a kutatás azonban 937-re datálja; a sereg Itálián át tért haza. Flodoard ugyanebből az évből a frankföldi dúlásról tudósít, és egy csodát is feljegyez: Saint-Basle-ban egy magyar keze az oltárkőhöz tapadt. A dúlás ténye egykorú forrásokból biztos, a csoda azonban a vallásos elbeszélés része, nem eseménytörténet. A következő évben, 938-ban Widukind szerint a magyarok váratlanul Szászországba törtek, és a Bode partján ütöttek tábort.

Stederburg lakói kitörtek ellenük, a menekülőket a környező várak üldözték, vezérüket pedig egy sárgödörbe szorították és megölték. A másik csapatot Widukind szerint egy szláv a Drömling mocsaras vidékére vezette, ahol elpusztult; vezérét elfogták, és nagy váltságdíjért engedték szabadon. Ez a 938-as vereség nem azonos a 933-as csatával. Widukind a történetet azzal zárja, hogy a magyarok ezután „harminc évig” nem jelentek meg Szászországban; ez az ő szász nézőpontja, amely a királyság déli tartományairól nem szól.

A 940-es években a hírek főként a bajor határvidékről érkeznek. Regino folytatója szerint 944-ben a karantánok úgy megverték a magyarokat, ahogy „a mieink” még soha; a kutatás ezt a 945-ös, Welsnél Bertold bajor hercegtől elszenvedett vereséggel azonosítja, így az év és a győztesek köre is vitatott. A kutatás további bajor határharcokat is ismer 948-ból, 950-ből és 951-ből, az utóbbi évben Henrik bajor herceg győzelmével. Ezek az összecsapások már nem a királyság belső tartományaiban zajlottak.

A német hadjáratok utolsó nagy szakasza belső viszályhoz kötődött. 954-ben Ottó fia, Liudolf és Konrád lotaringiai herceg már nyílt lázadásban állt a király ellen. Widukind szerint a Bajorországba betörő magyarok Ottó ellenfeleihez csatlakoztak, Liudolftól kaptak vezetőket, és egész Frankföldet bejárták; egy Ernst nevű gróf népéből több mint ezer embert hurcoltak el. Virágvasárnap Wormsban nyilvánosan ellátták őket, és sok arannyal és ezüsttel ajándékozták meg. Regino folytatója szerint „a király ellenségeinek vezetésével” nagyböjtben keltek át a Rajnán, és Galliában „hallatlan rosszat” tettek az egyházakkal.

Flodoard szerint Konrád herceg „szerződést kötve” vezette a magyarokat Lotaringián át, majd Laon, Reims és Châlons vidékén át Burgundiába vonultak, ahol sokan elestek vagy betegségben haltak meg; a sereg Itálián át tért haza. A három forrás egyezik abban, hogy a lázadók vezették a magyarokat, ez azonban a győztes király oldalának nézőpontja is: a „behívás” a lázadókkal szembeni vád része is volt, a magyar vezetők szándékáról és nevéről pedig a források keveset árulnak el.

A források eltérése nagyrészt a műfajukból fakad. Az egykorú évkönyvek egy-két mondatban, gyakran csúszó évszámmal jegyezték fel a betöréseket, Widukind a szász királyok tetteit örökítette meg, a 11. századi szerzők pedig legendákkal töltötték ki a hézagokat. Ezért marad nyitva a werlai fegyverszünet, a Sankt Gallen-i betörés és több csata éve. A 954-es betörés után egy évvel, 955-ben Augsburgnál dőlt el a német irányú hadjáratok sorsa.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Miért bizonytalan a német területek elleni hadjáratok időrendje?
Az egykorú évkönyvek egy-két mondatban, gyakran csúszó évszámmal jegyezték fel a betöréseket, Widukind a szász királyok tetteit örökítette meg, a 11. századi szerzők pedig legendákkal töltötték ki a hézagokat. Ezért marad nyitva a werlai fegyverszünet, a Sankt Gallen-i betörés és több csata éve.
Mikor törtek be a magyarok Sankt Gallenbe?
A betörés időpontja forrásonként eltér. A sváb évkönyv a 926-ban meghalt Burchard halálához köti, a megadott hétköznap viszont inkább 925-re illene; a mai kutatás egy része szerint a betörés 926 tavaszán (a hagyomány egy része szerint 925-ben), május elején történt.
Mikor pusztították a magyarok Galliát az óceánig?
Regino folytatója szerint a magyarok a keleti frankok és Svábföld földjén sok várost felégettek, Wormsnál átkeltek a Rajnán, és Galliát az óceánig pusztították. Regino folytatója ezt a hadjáratot hibás évszám alatt közli, a kutatás azonban 937-re datálja; a sereg Itálián át tért haza.

Források

  1. Annales Alamannici; Annales Laubacenses. In: Monumenta Germaniae Historica, Scriptores I. Ed. Georgius Heinricus Pertz. Hannover, 1826, 22–60.
  2. Annales Augienses. In: Monumenta Germaniae Historica, Scriptores I. Hannover, 1826, 67–69.
  3. Annales Sangallenses maiores. In: Monumenta Germaniae Historica, Scriptores I. Hannover, 1826, 72–85.
  4. Reginonis abbatis Prumiensis Chronicon cum continuatione Treverensi. Rec. Fridericus Kurze. Hannover, 1890 (MGH Scriptores rerum Germanicarum 50).
  5. Widukindi Rerum gestarum Saxonicarum libri tres. Editio tertia, rec. Georgius Waitz. Hannover, 1882 (MGH Scriptores rerum Germanicarum 60).
  6. Flodoard: Annales.
  7. Thietmari Merseburgensis episcopi Chronicon. Post editionem Ioh. M. Lappenbergii rec. Fridericus Kurze. Hannover, 1889 (MGH Scriptores rerum Germanicarum 54).
  8. Ekkehardus IV: Casus S. Galli. In: Monumenta Germaniae Historica, Scriptores II. Hannover, 1829, 104–106.
  9. Adamus Bremensis: Gesta Hammaburgensis ecclesiae pontificum, I. 54–57. In: Monumenta Germaniae Historica, Scriptores VII. Hannover, 1846, 303–304.
  10. Bácsatyai Dániel: A kalandozó hadjáratok nyugati kútfői. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2017.
  11. Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 15. és 17. fejezet. Magyar Elektronikus Könyvtár.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak