A 955-ös augsburgi csata
A közkeletű kép egyetlen jelenetbe sűríti a 955-ös vereséget: a fogságba esett Lehel kürtjével agyonsújtja a császárt, mielőtt kivégzik, és ezzel a kalandozások kora drámai pontot kap. A források ennél hosszabb és összetettebb történetet mondanak el. Napokig tartó ostromról, folyóátkelésről, egy nagy ütközetről, majd a menekülők több napos pusztulásáról szólnak, a kürt jelenete pedig csak évszázadokkal később, a magyar krónikás hagyományban jelenik meg, és ott sem kételyek nélkül.
Ez a szócikk a hadjárat 955-ös szakaszát követi Augsburg ostromától a Lech menti ütközeten és a menekülésen át a vezérek kivégzéséig. A kalandozások általános képe és a 933-as merseburgi vereség a saját szócikkükben szerepel. Régészeti adatot ez a szöveg nem használ. A csata „Lech-mezei” elnevezése a hagyományból ered, a cím pedig a megszokott „augsburgi” nevet követi, mert a források szerint a harc a város körül és a Lech folyó mentén zajlott.
A legfontosabb elbeszélések német oldalról származnak. Corvey-i Widukind szász szerzetes a Szászok tetteiről írt művében, nagyjából másfél évtizeddel a csata után, részletesen leírja a német sereget és az ütközetet. Gerhard augsburgi prépost Udalrich püspök életrajzában, néhány évtizeddel később, a város ostromára figyel. Merseburgi Thietmar a 11. század elején írt krónikájában adja meg a csata napját. A magyar oldalról egykorú beszámoló nem maradt fenn, a hazai krónikák csak a XIII–XIV. században írnak az eseményről.
Gerhard szerint 955-ben akkora magyar sereg tört be, amekkorát az akkor élők közül senki sem látott. A sereg Bajorországot a Dunától a Fekete-erdőig dúlta, átkelt a Lechen, és Augsburg mellett felgyújtotta Szent Afra templomát. A várost ekkor – ugyancsak Gerhard leírása szerint – csak alacsony, tornyok nélküli fal védte. Udalrich püspök katonákat gyűjtött a falak mögé, a kitörést nem engedte, a kaput pedig erősen eltorlaszoltatta, hogy a védők a városban várják ki a támadást.
A prépost szerint a keleti kapunál elesett egy magyar vezér, akit társai siránkozva vittek vissza a táborba; nevét a szöveg nem közli. Udalrich a harc idején stólában, páncél, pajzs és sisak nélkül ült lovon – ez a kép a szent püspök életrajzának jellegzetes motívuma, és ekként kell olvasni. Gerhard ezután arról ír, hogy Arnulf fia, Berthold Reisenburg várából hírt vitt a „magyarok királyának” Ottó érkezéséről. Ezt az árulást más olvasott forrás nem említi.
Gerhard elbeszélésében a hír hallatán a magyar vezér megfúvatta az egész sereg előtt ismert kürtjét, és a sereg abbahagyta az ostromot, hogy a közeledő király ellen forduljon. Ez az egyetlen kürt, amely a korai forrásokban szerepel: hadi jeladás, nem a későbbi legenda fegyvere. A napi bontást – a keleti kapu elleni támadást, a nagy ostromot és Berthold híradását – a kutatás augusztus 8-ra és 9-re teszi, ezeket a dátumokat azonban az elbeszélők maguk nem adják meg.
Widukind szerint I. Ottó július 1. táján érkezett Szászországba, ahol magyar követeket fogadott, majd Henrik bajor hercegtől értesült a betörésről. Kevés szászt vihetett magával, mert a szlávok elleni háború lekötötte erőit. Seregét Widukind mintegy nyolc „légióra” osztja: három bajor, egy frank Konrád herceg vezetésével, az ötödik a királyé, kettő sváb Burchard herceg alatt, a nyolcadik pedig ezer cseh harcos a málhával. Thietmar szintén nyolc légióról tud, de hogy a két szerző mennyire független egymástól, nem tisztázott.
Widukind leírása szerint a magyarok semmit sem késlekedve átkeltek a Lech folyón, megkerülték a sereget, és nyilaikkal az utolsó légiót kezdték nyugtalanítani. A hátsó, málhás cseh légiót elfoglalták, majd a hetedik és hatodik, sváb légiót is megfutamították. Thietmar ugyanezt röviden így foglalja össze: a heves ellenség a Lech mellett titokban megkerülve rohanta meg a gyanútlan hátsó csapatokat. A csata tehát nem frontális összecsapással, hanem a német sereg hátának meglepetésszerű megtámadásával kezdődött.
A fordulatot Widukind Konrád herceghez köti, aki a negyedik légióval kiszabadította a foglyokat és visszaszerezte a zsákmányt. Ezután maga a király pajzzsal és a szent lándzsával elsőként rontott az ellenségre; Thietmar ezt a mozzanatot szintén megőrizte. Thietmar szerint a döntő összecsapás a következő napon, Krisztus vértanújának, Lőrincnek ünnepén történt, vagyis augusztus 10-én. Ez a dátum csak nála szerepel: Widukind és Gerhard a napot nem nevezi meg, így a nap egyetlen forrás állításán nyugszik.
Thietmar ugyanitt arról is beszámol, hogy Ottó a csata napján leborulva, könnyek között fogadalmat tett: ha Krisztus győzelmet és életet ad neki, Merseburg városában püspökséget alapít. A fogadalom leírását érdemes forrásként mérlegelni, mert azt Merseburg püspöke rögzítette, mintegy hat évtizeddel később, a saját egyházának alapítását igazolva. A győztes oldalon is voltak súlyos veszteségek. Widukind szerint Konrád herceg a hőségben meglazította páncélját, torkán nyíllövés érte, és elesett; Wormsban temették el.
A győzelem a források szerint nem egyetlen nap alatt fejeződött be. Widukind leírja, hogy a menekülők egy része falvakban égett benn, más része a folyóba fulladt, a maradékot pedig a második és harmadik napon a környező várak őrségei morzsolták fel. Gerhard hozzáteszi, hogy Ottó elrendelte a folyók révjeinek és gázlóinak őrzését, és a menekülőket ott ölték meg. A prépost azt sem hallgatja el, hogy a harcban Udalrich püspök fivére, Dietpald gróf is elesett.
A vezérek sorsáról a korai források egybehangzóan, de nevek nélkül szólnak. Widukind szerint a magyar nép három vezérét foglyul ejtették, Henrik herceg elé vezették, és bitófán végezték ki őket. Gerhard úgy fogalmaz, hogy nem sok nappal később a magyarok „királyait és főembereit” Regensburgba hurcolták, és népük gyalázatára akasztófára húzták. A kivégzés helyében tehát Gerhard és a későbbi krónikák egyeznek, a pontos napot azonban egyik korai elbeszélő sem adja meg.
A három vezért a kutatás Bulcsúval, Léllel és Súrral azonosítja, akasztásukat pedig 955. augusztus 15-re, Regensburgba helyezi. Ez az azonosítás nem a 10. századi német szövegekből származik: Widukind és Gerhard egyetlen magyar vezért sem nevez meg. Lél és Bulcsú neve a XIII–XIV. századi krónikás hagyományban jelenik meg, Súr neve pedig az olvasott forrásokban egyáltalán nem szerepel, csak a kutatás összegzésében. A neveket ezért mindig ennek a későbbi rétegnek a tudásaként kell kezelni.
A XIII. századi krónikás hagyomány egyik rétege Kézai Simoné, aki a század végén írt. Az ő elbeszélésében a császár Ulmból titokban érkezett, és esőzés közben, a harmadik órában támadott. Lel és Bulcsú a Dunán hajón menekült, Regensburgnál átkelés közben fogták el őket, és a császár ott bitófán kivégeztette mindkettőjüket. Kézai tehát ismeri a regensburgi kivégzést, amelyről Gerhard is beszél, a csata menetéről viszont a korai német forrásoktól eltérő részleteket közöl.
A kürt legendája a krónikás hagyományban is vitatott. Kézai a kürtös történetet „nagyon is valószínűtlennek” nevezi, hívőit hebehurgya gondolkodásúnak tartja, és józan érvet hoz fel: a vádlottakat megkötözött kézzel szokás a fejedelmek színe elé állítani. Szerinte csak annyi igaz, hogy a foglyok szitkozódtak és megfenyegették a császárt. A krónikás tehát maga választja el egymástól a hihető és a hihetetlen elemet, és ezzel jelzi, hogy a jelenet már az ő korában is szájhagyományként élt.
A XIII–XIV. századi krónikás hagyományhoz tartozó Képes Krónika a teljes legendát elmondja. Eszerint a Lech „ama napokban” megáradt, Lél és Bulcsú a császár elé került, és Lél kürtjével „állítólag” homlokon vágta, aki belehalt; a krónika szerint azt is mondta, hogy a császár előtte jár, és szolgája lesz a másvilágon. Ezután Regensburgban bitófán végezték ki őket. A krónika a császárt I. Konrádnak mondja, ami anakronizmus: a korai források szerint Ottó győztesen élte túl a csatát.
A források eltérése részben a szerzők helyzetéből érthető. A 10. századi német szerzők a győztesek oldaláról, egyházi keretben írtak: Widukind a szász király seregét és győzelmét, Gerhard Udalrich püspök szerepét, Thietmar a merseburgi fogadalmat állítja előtérbe, és Thietmar maga a merseburgi egyház püspöke volt. A magyar vezérek nevét egyikük sem közli. A XIII–XIV. századi krónikás hagyomány viszont neveket és jelenetet ad, a kürt jelenetét pedig már Kézai is kétkedve fogadta.
A győzelem után Widukind szerint a sereg Ottót a haza atyjának és császárnak kiáltotta ki. A csata közvetlen következményeit tehát a forrás a király tekintélyének növekedésében ragadja meg, nem a magyar hadjáratok megszűnésében. Hogy a vereség mennyiben zárta le a nyugati kalandozásokat, és milyen politikai következményei lettek, azt ez a szöveg nem dönti el: a kérdést a következő szócikkek tárgyalják, Augsburg politikai következményeinek és a nyugati hadjáratok lezárulásának szentelt részekben.
