MBMAGYAR BETYÁR
Honfoglalás és fejedelemség

1.2.2

Itáliai hadjáratok

Honfoglalás és fejedelemség · 895–1000

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Itáliai hadjáratok
Illusztráció

Itáliai hadjáratok

Az itáliai hadjáratok a magyar kalandozások itáliai ágát jelentik: 898/899 és 951 között a magyarok újra meg újra megjelentek Itáliában, Lombardiától Toszkánán át Apuliáig és Otrantóig. Hol itáliai királyok ellenfeleiként, hol szövetségeseikként jártak ott, I. Berengártól Hugóig és Ivreai Berengárig. Az eseményeket cremonai Liudprand, reimsi Flodoard és több itáliai évkönyv őrizte meg.

A közkeletű kép két jelenetre szűkül: a Brenta menti nagy győzelemre és Pavia lángjaira, s mindkettőt a megállíthatatlan lovasok képe keretezi. A források ennél tagoltabbak. A 899–900-as sokk után a magyarok több ízben hívásra vagy pénzért léptek Itáliába, gyakran éppen egy itáliai király szövetségeseként, és többször fizetséget is kaptak. A részletes elbeszélés ráadásul egyetlen, fél évszázaddal később író, elfogult szerzőtől, Liudprandtól ered, míg az egykorúbb évkönyvek csak egy-egy mondatot adnak, gyakran eltérő évszámmal.

Liudprand szerint a magyarok már 898-ban felderítést végeztek: a Brenta mellett tábort vertek, és három napig kémeket küldtek ki; erről a vállalkozásról más forrás nem tud. A nagy hadjárat kezdetéről a források eltérnek. Liudprand szerint 899-ben, „amikor a Nap még nem hagyta el a Halak jegyét, hogy a Kosba lépjen”, vagyis tavasszal, hatalmas sereggel törtek be, elhaladtak Aquileia és Verona mellett, és ellenállás nélkül Paviáig jutottak. A nonantolai feljegyzés szerint viszont „augusztus elmúltával” érkeztek.

Liudprand szerint I. Berengár itáliai király az egész királyságból gyűjtött sereget, amely háromszor erősebb volt a magyarokénál; János velencei pap krónikája 15 ezer főről tud, akik közül „csak kevesen menekültek meg”. Mindkét adat a források közlése, nem ellenőrizhető létszám. Liudprand elbeszélése szerint a visszavonuló magyarok átúsztak az Addán, sokan vízbe fulladtak, majd a zsákmány visszaadásáért szabad elvonulást kértek, de a keresztények elutasították őket.

A Brentánál Liudprand szerint még többet ajánlottak: felszerelésüket, foglyaikat, fegyvereiket és lovaikat, sőt megígérték, hogy fiaikat túszul adva soha többé nem jönnek Itáliába. A felajánlás, a gőgös elutasítás és a gúnyos válasz Liudprand irodalmi elbeszélésének része; a beszédeket ő formálta meg, ezért nem tényleírások. A csata napját egykorúbb forrás adja: a nonantolai feljegyzés szerint az október Kalendae előtti nyolcadik napon, vagyis 899. szeptember 24-én ütköztek meg.

Liudprand szerint a magyarok három csapatban lest vetettek, átkeltek a folyón, és rátörtek a keresztényekre, akik közül sokan éppen étkeztek; a vereséghez szerinte a keresztények egymás közti viszálya is hozzájárult. A Sváb Évkönyv röviden annyit ír, hogy 899-ben a Brenta közelében „vívták az első háborút a keresztényekkel, és a várak elestek”. A Fuldai Évkönyv egy ütközetben 20 000 elesettről szóló kerek számának értelmezése a kalandozások motívumairól szóló cikk tárgya.

A győzelem után a magyarok Lombardiát és a Pótól délre eső vidékeket dúlták. Regino szerint a langobardok földjén öldököltek, gyújtogattak és raboltak, Liutward vercellei püspököt pedig menekülés közben megölték, és kincseit elrabolták. Regino ezt a 901. év alatt írja; ez krónikás évszám, a hír valójában 899-re vonatkozik. A nonantolai feljegyzés szerint a magyarok Nonantoláig hatoltak, megölték a szerzeteseket, felgyújtották a monostort, és „sok kódexet tűzre vetettek”; Leopardus apát néhány szerzetessel elmenekült.

János velencei pap szerint a magyarok bejárták Trevisót, Padovát és Bresciát, és Paviáig, Milánóig, sőt a „Jób hegyéig”, a Nagy Szent Bernát-hágóig jutottak. Lovakon és bőrhajókon törtek be a velencei partvidékre, felégették Cittanuovát, Equilót, Finét, Chioggiát és Capo d'Arginét, majd Albiolánál Rialto és Malamocco ellen indultak. Péter-Pál napján, június 29-én Pietro Tribuno dózse hajóhada megfutamította őket. Az évet a krónika nem adja meg: a kutatás egy része egy 900 februárjában kelt oklevél alapján 899-et fogad el, egy régebbi felfogás 900-at.

A Fuldai Évkönyv szerint a „magyaroknak nevezett avarok” végigpusztították Itáliát, sok püspököt megöltek, majd ugyanazon az úton tértek vissza Pannóniába, amelyen jöttek. János velencei pap szerint a megpróbáltatás „Itáliában és Velencében egy évig tartott”, és Berengár túszok és ajándékok adásával érte el, hogy a magyarok minden zsákmányukkal együtt elhagyják Itáliát. Ez az egyezség 900-ban zárta le a nagy hadjáratot, a kapcsolat azonban nem szakadt meg.

A Sváb Évkönyv szerint 901-ben a magyarok „ismét” Itáliába törtek; ez egyetlen évkönyvi sor, a betörés pedig a kutatás egy része szerint Berengár hívására történt. Liudprand szerint a 905 körüli belháborúk idején Berengár, mivel nem bízhatott saját vitézei hűségében, a magyarokat „nem csekély mértékben” barátaivá tette. Egy 904-es beneventói évkönyvi sor egy 18. századi hamisítványból került a kiadásba, ezért az arra az évre írt pusztítás bizonytalan. Flodoard a 919. év alatt Itália és Lotaringia pusztítását együtt említi.

Liudprand szerint 921-ben Verona közelébe érkezett egy magyar sereg, amelynek két „királya”, Dursac és Bugat, Berengár legjobb barátai voltak. Berengár arra kérte őket, hogy „ha szeretik”, támadjanak az ellenségeire. A magyarok ismeretlen utakon hátba támadták a Brescia fölötti hegyekben gyülekező összeesküvőket: Odelricus palotagróf elesett, Adalbert ivreai őrgróf és Gislebert gróf fogságba esett. Adalbertet, aki közkatonának adta ki magát, saját vitéze, Leó potom áron kiváltotta.

Flodoard szerint 922-ben, miután Berengárt főurai letaszították, és Rudolf burgundi királyt fogadták be, a magyarok Berengár ösztönzésére sok erősséget elfoglaltak, és pusztították Itáliát. Ugyanebben az évben délen is feltűntek: a capuai grófok katalógusa szerint 922 februárjában, a 10. indikcióban magyarok érkeztek Apuliába, a beneventói évkönyv szerint ekkor „másodszor” jöttek Itáliába. Lupus Protospatharius évkönyve ugyanezt 920-ra teszi; ez hagyományos, krónikás évszám, a többi forrás 922-t ad.

Pavia 924-es pusztulását két forrás írja le, eltérő hangsúllyal. Liudprand szerint Rudolf távollétében, Salard vezetésével a magyarok sánccal vették körül a város falait, és sátraikat körben felverve elzárták a lakók kijáratát. Liudprand úgy írja, hogy a „szerencsétlen, egykor szép” Pavia 924. március 12-én, pénteken, a harmadik órában égett le, és a tűzben meghalt János paviai püspök is. Nála a magyarok önálló rablóként jelennek meg.

Flodoard szerint a magyarok Berengár vezetésével jöttek, és a „rendkívül népes és gazdag várost” felgyújtották: 44 templom égett le, a paviai püspök a vele levő vercellei püspökkel együtt a tűzben és a füstben halt meg, és a lakók közül csak kétszázan maradtak életben. Ők 8 modius ezüstöt adtak a magyaroknak az életükért és a kiürült város falaiért. Flodoard szerint ezután a magyarok az Alpokon át Galliába mentek.

Flodoard szerint Rudolf király és a vienne-i Hugó, a későbbi itáliai király, a szorosokban bekerítette őket, de váratlan helyen kitörtek, és Gothiába, a dél-francia partvidékre támadtak, ahol az év végén járvány szinte mindet elpusztította. Berengárt Flodoard szerint Pavia égése után, még ugyanabban az évben saját emberei ölték meg; a szakirodalom szerint április 7-én, Veronában. Liudprand a halált a tűz elé teszi, és ebben kiadója szerint téved.

Közép-Itáliáról a Soracte-hegyi Benedek krónikája tudósít, évszám nélkül, ezért két hírének datálása vitatott. Benedek szerint X. János pápa testvére, Péter őrgróf azt üzente a magyaroknak, hogy „jöjjenek és birtokolják Itáliát”; azok egész Toszkánát feldúlták, sok embert asszonyokkal együtt elhurcoltak, majd hazatértek, a rómaiak pedig megölték Pétert. X. János halála után a magyarok Benedek szerint ismét Róma alá jöttek, és a Szent János-kapunál római nemesek estek el.

A Rieti felől érkező magyarokat Benedek szerint Joseph Langobardus legyőzte, egy részüket megölte, másokat élve elfogott. Benedek zárómondata, hogy a magyarok ezután többé nem jöttek Itáliába zsákmányolni, ellentmond a későbbi forrásoknak. A két hír évét a krónika nem adja meg: a kutatás egy része az elsőt 927/928-ra, a másodikat 932/933-ra teszi, a hagyományos datálás a másodikat 940/942-re helyezi. Flodoard szerint 933-ban, a merseburgi vereség évében, a sereg egy része Itáliába indult.

Flodoard szerint 935-ben a Burgundiát dúló magyarok Rudolf király közeledtének hírére átvonultak Itáliába. A beneventói évkönyv szerint 937-ben a magyarok „immár harmadszor” jöttek Itáliába, Lupus évkönyve szerint viszont 936-ban Capuáig jutottak; az év tehát forrásonként eltér, a capuai hírt pedig a kutatás szerint egy későbbi szerző is megerősíti. Lupus egy 940. áprilisi itáliai betörésről is tud, amelyet más forrás nem említ, ezért valósága és jellege kérdéses.

Liudprand szerint Hugó itáliai király tíz modius pénzzel békét kötött a magyarokkal, túszokat vett tőlük, kiűzte őket Itáliából, és vezetőt adva Hispániába küldte őket. Liudprand évet nem ad; a kutatás egy arab szerző, Ibn Hajján híradása alapján 942-re teszi a békét, és egy része a 940-es betörést ennek előjátékaként értelmezi. Az ibériai út részletei külön történetet alkotnak: Liudprand szerint Córdobáig nem jutottak el, és visszafordultak.

Liudprand szerint 947-ben Taksony, „a magyarok királya”, nagy sereggel jött Itáliába, és Ivreai Berengár nem saját pénzéből, hanem az egyházaktól és a szegényektől gyűjtve adott neki tíz modius pénzt: mindenki, férfi és nő, a csecsemőket is beleértve, egy dénárt fizetett. Liudprand vádja szerint Berengár a pénzt rézzel keverte, a többit pedig megtartotta magának. Ez a beszámoló a Berengárral szemben elfogult szerző közlése, és így olvasható.

Délen Lupus évkönyve szerint 947-ben a magyarok Itáliába jöttek, és Otrantóig jutottak; a bari évkönyv ugyanezt 949-re teszi, a kutatás a 947-es évet tartja valószínűbbnek. Flodoard szerint 951-ben a magyarok Itáliából az Alpokon át Aquitániába mentek, ott töltötték szinte az egész nyarat, majd Itálián át tértek haza. A 954-es nyugati hadjárat seregének Itálián át vezető hazaútja már a német hadjáratok sorába tartozik.

Az eltérések oka a hagyomány szerkezete. Folyamatos, egykorú elbeszélés nincs: a részletes, irodalmi szöveg Liudprandé, aki 958 után írt, Berengárral szemben elfogult, és több helyen pontatlan. Az évkönyvek egykorúbbak, de csak egy-egy mondatot adnak, és évszámaik eltérnek. Ezért vitatott a 899-es kezdés hónapja, a velencei dúlás éve, a 901-es és a 904-es hadjárat, Benedek híreinek kora, a 936-os vagy 937-es capuai, valamint a 947-es vagy 949-es otrantói betörés.

Több forrás szerint a 899–900-as hadjárat után a magyarok több ízben itáliai királyok, I. Berengár és Hugó szövetségeseként vagy pénzért léptek Itáliába, és fizetséget kaptak. Flodoard szerint Pavia 8 modius ezüstöt adott, Liudprand kétszer tíz modius pénzről ír. A kutatás egy része ezt rendszeres, alkuval rögzített kapcsolatnak tartja; ennek kifejtése a kalandozások motívumairól szóló cikké, a német területek elleni támadások pedig a következő téma.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mikor volt a Brenta menti csata?
A csata napját egykorúbb forrás adja: a nonantolai feljegyzés szerint az október Kalendae előtti nyolcadik napon, vagyis 899. szeptember 24-én ütköztek meg. A Sváb Évkönyv röviden annyit ír, hogy 899-ben a Brenta közelében „vívták az első háborút a keresztényekkel, és a várak elestek”.
Mi történt Paviával 924-ben?
Pavia 924-es pusztulását két forrás írja le, eltérő hangsúllyal. Liudprand úgy írja, hogy a „szerencsétlen, egykor szép” Pavia 924. március 12-én, pénteken, a harmadik órában égett le, és a tűzben meghalt János paviai püspök is. Nála a magyarok önálló rablóként jelennek meg.
Hogyan ért véget a 899–900-as nagy hadjárat?
János velencei pap szerint a megpróbáltatás „Itáliában és Velencében egy évig tartott”, és Berengár túszok és ajándékok adásával érte el, hogy a magyarok minden zsákmányukkal együtt elhagyják Itáliát. Ez az egyezség 900-ban zárta le a nagy hadjáratot, a kapcsolat azonban nem szakadt meg.

Források

  1. Liudprand: Antapodosis. In: Die Werke Liudprands von Cremona. 3. Auflage, hg. Joseph Becker. Hannover und Leipzig, Hahnsche Buchhandlung, 1915 (MGH Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum).
  2. Flodoard: Annales. Latin szöveg.
  3. Annales Fuldenses sive Annales regni Francorum orientalis. Rec. Fridericus Kurze. Hannoverae, 1891 (MGH Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum), 134.
  4. Iohannes diaconus: Chronicon Venetum. Ed. G. H. Pertz. In: Monumenta Germaniae Historica, Scriptores VII. Hannoverae, 1846, 4–38 (itt: 22).
  5. Annales Beneventani; Catalogus comitum Capuae; Benedictus S. Andreae monachus: Chronicon. Ed. G. H. Pertz. In: Monumenta Germaniae Historica, Scriptores III. Hannoverae, 1839 (itt: 174–175, 206, 714).
  6. Lupus Protospatharius: Annales; Annales Barenses. Ed. G. H. Pertz. In: Monumenta Germaniae Historica, Scriptores V. Hannoverae, 1844 (itt: 53–54).
  7. Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995 (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7).
  8. Bácsatyai Dániel: A kalandozó hadjáratok nyugati kútfői. Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2017.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak