MBMAGYAR BETYÁR
Honfoglalás és fejedelemség

1.2.2

Balkáni és bizánci irányú hadjáratok

Honfoglalás és fejedelemség · 895–1000

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Balkáni és bizánci irányú hadjáratok
Illusztráció

Balkáni és bizánci irányú hadjáratok

A balkáni és bizánci irányú kalandozásokról a közkeletű kép Botond alakjából él: a magyar vitéz bárddal betöri Konstantinápoly kapuját, Bizánc pedig a magyarok adófizetőjének látszik. A bizánci források ennél szárazabb és szakadozottabb történetet őriznek: 934 és 970 között néhány rövid hadjáratot, fogolyváltságot, kezesekkel kötött békét és több súlyos magyar vereséget.

Rendszeres bizánci adófizetésről a bizánci, arab és nyugati tudósítások nem szólnak. A bizánci tudósítások pénzt csak a foglyok kiváltására említenek, ezen kívül kezesekkel kötött békét és a magyar vezéreknek adott ajándékokat; a kutatás egy része szerint a békék „valószínűleg” évpénzzel is jártak, de erre közvetlen forrásadat nincs. A „görög császár adófizetője” a Botond-monda része, nem a 10. századi beszámolóké. A déli irány eseménytörténete szinte kizárólag bizánci krónikákból, néhány szentéletrajzból, egy arab történetíró műveiből és egy nyugati követ jelentéséből ismert. A nyugati irány nagy eseményei – a 933-as merseburgi vereség és a 955-ös augsburgi csata, benne Bulcsú halálával – külön tárgyalást kapnak, és a bizánci források a két irány között semmilyen ok-okozati kapcsolatot nem említenek.

A bizánci szerzők a magyarokat ritkán nevezik saját nevükön: a krónikák többnyire „türköknek” mondják őket, máshol „ungroszok”, az antik hagyományt követő íróknál pedig „hunok” vagy „skythák” szerepelnek, és hogy egy adott helyen valóban magyarokról van-e szó, azt a szövegösszefüggés és a forráskiadás jegyzetei döntik el. Az évszámok jó része szintén átszámítás. A krónikák indikcióévet adnak, vagyis egy tizenöt évenként újrainduló bizánci évszámlálás sorszámát, máskor uralkodói évet vagy húsvétot.

A bizánci krónikák szerint a „türkök első hadjárata” a rómaiak ellen az indikció hetedik évében, áprilisban történt; a forráskiadás ezt 934 áprilisára számítja át. A krónika szerint a magyarok a fővárosig száguldottak, és „minden thrák lelket zsákmányul ejtettek”, amit a kiadás jegyzete szónoki túlzásnak tart. Eléjük Theophanész patrikiosz ment ki, aki „csodálatos módon és okosan” egyezséget kötött velük, I. Rómanosz Lakapénosz császár pedig „nem kímélt semmi pénzt a foglyok kiszabadításáért”.

Ezt a hadjáratot négy bizánci mű is leírja: a Georgios barát folytatásaként ismert, közel egykorú krónika, a Theophanes Continuatus, Ál-Symeon krónikája és a 11. század végén író Ióannész Szkülitzész. Ezek azonban egyetlen 10. századi szöveghagyományt ismételnek, tehát nem négy egymástól független tanú. Az áprilisi hónapnév a következő nagy hadjáratnál is visszatér, és a kutatás egy része szerint irodalmi toposz lehet; a hónap így csak „a krónika szerint” áll biztosan.

Egészen más irányból is van tudósítás. Al-Maszúdi arab történetíró a Hidzsra 332. évében, azaz 943/944-ben írt művében négy nép – a forráskiadás jegyzete szerint köztük a besenyők és a magyarok – Bizánc elleni háborújáról beszél, amelyet „a Hidzsra 320. éve után vagy éppen abban az esztendőben” kezd, vagyis a kiadás szerint 932-ben. A kiadás ugyanannak a 934-es hadjáratnak tartja, amelyet a bizánci krónikák leírnak. Elbeszélése szerint a támadók, a forrás szerint körülbelül 60 ezer lovas, egy vitatott helyű város ellen vonultak.

Al-Maszúdi szerint a császár 12 ezer kereszténnyé lett muszlimot és 50 ezer bizánci katonát küldött ellenük, a bizánci sereg azonban vereséget szenvedett, a támadók pedig negyven napig táboroztak Konstantinápoly falai alatt. A foglyul ejtett nőket és gyermekeket ruhákért és brokátért adták el. Egy másik művében azt írja, hogy a portyák miatt Konstantinápoly és Róma között csak a tengeri út maradt járható; a 943/944-es mű egy mellékmondata szerint pedig a kalandozók „Andalúziáig” is eljutottak.

A foglyok sorsáról egy bizánci udvari kézikönyv is árulkodhat. Ez Rómanosz uralkodása alatt, az indikció nyolcadik évében, azaz a kiadás szerint 935-ben egy Longobardiába, vagyis Itáliába küldött katonai expedíció tagjai között 84 „türk” férfit sorol fel. A forráskiadás feltevése szerint ezek a 934-es hadjárat foglyai lehettek, de ez nem bizonyított. A zsákmányszerzés, a fogolykereskedelem és a zsoldos részvétel általános működését a kalandozások gazdaságáról szóló külön írás tárgyalja.

A második nagy hadjárat a krónika szerint az indikció első évében, ismét áprilisban következett, a kiadás átszámítása szerint 943-ban. A magyarok „nagy erővel” törtek be; Theophanész, aki ekkor már parakoimómenos volt, újra kiment eléjük, békeszerződést kötött velük, és „előkelő kezeseket” kapott. A krónika szerint „ettől kezdve sikerült a békét öt éven át megőrizni”. Egy későbbi bizánci feldolgozás viszont úgy tudja, hogy a magyarok egészen Bulcsú útjáig szüntelenül pusztítottak; a két állítás csak a saját forrásához kötve érvényes.

A 940-es évekből néhány szentéletrajz mutat a Balkán belsejébe. Ifjabb Szent Baszileiosz életrajza szerint a magyarok népe „naponként pusztítja a nyugati területeket”, egyik dunai átkelésük azonban kudarcba fulladt; a forráskiadás ezt 941 előttre teszi, pontos éve nem ismert. A kiadás jegyzete szerint a kalandozók Bulgárián át érték el a bizánci területet. Ifjabb Szent Lukács életrajza szerint „a türkök népe végigszáguldozta Hellast”, a lakók pedig egy közeli szigetre menekültek; ezt a kiadás 943 áprilisához köti.

Egy 945 eleji vers Katakalón thesszáliai sztratégoszt azért dicséri, mert összetörte a „szkíta hunok” nyilait; hogy ezek magyarok voltak, az a verset közlő kutatás értelmezése. A bizánci krónika szerint 948 táján Bulcsú, majd Gyula Konstantinápolyba ment, megkeresztelkedett és ajándékokat kapott; Ióannész Zónarász 12. századi krónikája szerint a nép ezután „egy ideig nyugton maradt”. A keresztség részletei és a fejedelmi udvar politikája más összefüggésbe tartoznak, a déli hadjáratok sorában csak határpontot jelentenek.

A következő nagy betörés a krónika szerint húsvét ünnepén indult. A magyarok ismét a fővárosig száguldottak, „minden thrák lelket” zsákmányukká tettek és sok prédát szereztek, a császár azonban Pothosz Argyroszt küldte ellenük, aki éjszaka rájuk tört és szétverte őket; a krónika szerint „megszégyenülve” tértek haza. A győzelmet a bizánci szöveg a Bíborbanszületett, azaz VII. Konstantinosz császár imájának tulajdonítja. A forráskiadás 959-re keltezi a hadjáratot, egy régebbi összefoglalás 958. április 11-re.

A 961-es évből két bizánci győzelemről van hír. A Theophanes Continuatus szerint Marianosz Argyrosz, Makedónia főparancsnoka leverte a Thrákiába betörő türköket, és sokat foglyul ejtett közülük. Leó Diakónus szerint Leó Phókasz hadvezér kis seregével éjnek idején, háromfelé osztott csapatokkal rátört a Dunán átkelt „skytha” seregre; egy athoszi szentéletrajz szerint Leó ezután az Athosz-hegyre ment hálát adni. A kiadás mindkettőt 961-re teszi, de hogy két külön eseményről van-e szó, a források nem döntik el.

A 960-as években a bolgár kapcsolat került előtérbe. Szkülitzész szerint II. Nikephorosz Phókasz császár 967 júniusában levelet írt Péter bolgár cárnak, hogy ne engedje a türköket átkelni a Dunán és pusztítani a rómaiak területét. Péter elutasította a kérést. Válaszát csak Zónarász közli: amikor a magyarok a bolgárokat támadták, Bizánc nem segített, ezért a bolgárok „kénytelenek” voltak békét kötni velük. A forrás békéről beszél, nem szövetségről, és a béke évét nem adja meg.

Cremonai Liudprand, aki 968-ban nyugati követként járt Konstantinápolyban, követjelentésében azt írja, hogy Bari ostroma idején mindössze 300 magyar 500 görögöt fogott el Thesszaloniké mellett, és Magyarországra hurcolta őket. Ezen felbuzdulva 200 magyar Makedóniában is portyázott, de egy szűk úton visszatérve közülük 40-en fogságba estek; Nikephorosz díszes ruhába öltöztette őket, és keleti hadjáratára magával vitte. A számok Liudprand közlései, jelentése pedig a császárt gúnyoló, ellenséges hangú szöveg.

Ugyanez a jelentés egy másik részletet is őriz. 968 nyarán a bizánci udvar azzal tartotta vissza a követet, hogy „Saraceni tunc occupaverunt mare et Ungarii terram”, vagyis a tengert a szaracénok, a szárazföldet a magyarok tartják megszállva, ezért várnia kell, amíg el nem vonulnak. Liudprand mindkét állítást hazug ürügynek nevezi. A részlet a jelentés 46. fejezetében áll, közvetlenül a thesszalonikéi foglyokról szóló közlés után, és a 968. július 27. utáni időre vonatkozik.

A déli irány utolsó ismert hadjárata már egy nagyobb szövetség része volt. Szkülitzész szerint Szvjatoszláv kijevi fejedelem a bolgárok mellett a besenyőket és „a nyugaton, Pannóniában megtelepedett türköket” is szövetségesül vette, Thrákiába tört, és Arkadiupolisz mellett táborozott; a forráskiadás jegyzetei Szvjatoszláv 969/970-es hadjáratához kötik az eseményt, a csatát 970-re. A sereg a forrás szerint három részre oszlott: bolgárok és oroszok, külön a türkök és külön a besenyők.

Leó Diakónus úgy fogalmaz, hogy az oroszok seregük egy részét „a hunok és mysek tömegével” küldték a rómaiak ellen; a mysek a kiadás szerint a bolgárok. A csatát Bardasz Szklérosz döntötte el: Szkülitzész szerint színlelt meneküléssel csapdába csalta a besenyőket, majd a többi seregrészt is megfutamította. A forrás szerint a koalíció 308 ezer fős volt, és a bizánciak közül 25-en estek el. Ezek egy bizánci győzelmi elbeszélés számai, független megerősítésük nincs.

A déli hadjáratok története bizonytalanabb, mint amilyennek az évszámsor mutatja, mert a tudósítások rövidek és egymásra épülnek. A 934-es és a 943-as hadjáratot négy krónika is leírja, de egyetlen hagyományból; al-Maszúdi évszáma két évvel korábbi, elbeszélésének eleje vitatott. A húsvéti betörés éve 959 vagy 958, a 961-es győzelmek egy vagy két eseményt jelölnek, a bolgár–magyar béke éve ismeretlen. A népnevek azonosítása a kiadói jegyzeteken múlik; Arkadiupolisznál a „Pannóniában megtelepedett türkök” megnevezés egyértelmű.

A Botond-monda ezekhez képest késői hagyomány. Anonymus a 13. század elején már ismerte a történetet, hogy Botond bárdjával beszakította Konstantinápoly aranykapuját, de nem vette fel művébe, mert a történetírók egyetlen könyvében sem bukkant nyomára, „csakis a parasztok csalfa történeteiben” hallott róla. Ugyanő Árpád korába vetítve azt is elbeszéli, hogy a bolgár fejedelem követei Lélhez, Bulcsúhoz és Botondhoz mentek, ami anakronizmus: a bolgár–magyar békéről a bizánci források csak a 960-as évek kapcsán szólnak.

A 14. századi Képes Krónika már kidolgozott jelenetet ad. A krónika úgy tudja, hogy a magyarok „a huszonegyedik esztendőben” Bulgárián át Drinápolyig jutottak, és Konstantinápoly alatt megültek; a hagyomány szerint Botond, „legkisebb a magyarok között”, bárddal akkora lyukat vágott a város érckapuján, „hogy a nyíláson egy ötesztendős gyermek kényelmesen ki-be járhatott”, majd birokra kelt egy görög óriással, és legyőzte. A krónika egy másik helyen „a negyedik esztendőben” bulgáriai betörésről beszél; ezek relatív dátumok, évszámra nem válthatók át.

Kézai Simon a 13. század végén a történetet néhány évvel a Lech-mezei csata utánra helyezi. A kutatás egy része feltevésként a húsvéti, a forráskiadás szerint 959-es hadjárathoz kapcsolja Botondot; a bizánci tudósítások szerint a magyarok csak 934-ben és a húsvéti betöréskor jutottak Konstantinápolyig, egykorú forrás azonban Botondot nem említi. A monda így a déli hadjáratok emlékezetét őrzi, nem az eseménytörténetüket: a bizánci krónikák fogolyváltságai, békéi és vereségei helyett egyetlen diadalmas jelenetet.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mit ír Ifjabb Szent Baszileiosz életrajza a magyarokról?
Ifjabb Szent Baszileiosz életrajza szerint a magyarok népe „naponként pusztítja a nyugati területeket”, egyik dunai átkelésük azonban kudarcba fulladt; a forráskiadás ezt 941 előttre teszi, pontos éve nem ismert. A kiadás jegyzete szerint a kalandozók Bulgárián át érték el a bizánci területet.
Kik harcoltak Arkadiupolisznál a bizánciak ellen?
A sereg a forrás szerint három részre oszlott: bolgárok és oroszok, külön a türkök és külön a besenyők. Leó Diakónus úgy fogalmaz, hogy az oroszok seregük egy részét „a hunok és mysek tömegével” küldték a rómaiak ellen; a mysek a kiadás szerint a bolgárok.
Mit tudunk a magyarok második nagy bizánci hadjáratáról?
A második nagy hadjárat a krónika szerint az indikció első évében, ismét áprilisban következett, a kiadás átszámítása szerint 943-ban. A magyarok „nagy erővel” törtek be; Theophanész, aki ekkor már parakoimómenos volt, újra kiment eléjük, békeszerződést kötött velük, és „előkelő kezeseket” kapott.

Források

  1. Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1995 (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7).
  2. Moravcsik Gyula (összegy., ford.): Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai / Fontes Byzantini historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Árpád descendentium. 2. kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.
  3. Liudprandus Cremonensis: Relatio de legatione Constantinopolitana, 45–46. fejezet. In: Migne, Patrologia Latina 136.
  4. Becker, Joseph (Hrsg.): Die Werke Liudprands von Cremona. 3. Auflage. Hahnsche Buchhandlung, Hannover–Leipzig, 1915 (Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum).
  5. Képes Krónika. Fordította Geréb László. Magyar Hírlap – Maecenas, Budapest, 1993 (Heti Klasszikusok).
  6. Balogh László: A 10. századi magyar–bizánci kapcsolatok új forrásai. Acta Universitatis Szegediensis: Acta Historica 128 (2011), 51–67.
  7. Katona, Csete: Campfire Stories? Traces of Oral Transmission during Tenth-Century Rus’–Nomadic Alliances. Byzantinoslavica 83/1–2 (2025).
  8. Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, 35. fejezet: A 958–970. évi balkáni és bizánci kalandozások. Magyar Elektronikus Könyvtár 09477.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak