MBMAGYAR BETYÁR
Honfoglalás és fejedelemség

1.2.2

A hispániai kalandozás emlékezete

Honfoglalás és fejedelemség · 895–1000

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

A hispániai kalandozás emlékezete
Illusztráció

A hispániai kalandozás emlékezete

A magyar kalandozások emlékezetében időnként felbukkan a kép, hogy a lovas portyázók egészen Córdobáig, a kalifa székhelyéig jutottak. A források ennél jóval szerényebb és töredékesebb történetet őriznek: egy 942 nyarán történt betörés emlékét arab udvari levelek és egy latin történeti mű tartotta fenn, a mai történetírás többsége szerint egy katalán oklevél is, a magyar krónikák viszont nem.

Cremonai Liudprand szerint Hugó itáliai király tíz modius pénzt adva békét kötött a magyarokkal, és vezetőt adva Hispániába irányította őket; maga a béke az itáliai hadjáratok történetéhez tartozik. Hogy Hugó milyen céllal tette ezt, a forrás nem mondja, és a késői feltevések ebben nem bizonyíthatók. Ami ezután történt, azt nem a résztvevők, hanem a megtámadottak és a távoli megfigyelők jegyezték fel. A hispániai út története ezért elsősorban a forrásainak története: ki, mikor, honnan és milyen nézőpontból őrizte meg az eseményeket.

A legrészletesebb tudósítás Ibn Hajján, a 11. századi córdobai történetíró (†1076) al-Muqtabis című művének V. könyvében maradt fenn. Ibn Hajján a córdobai udvarba érkezett levelekre és jelentésekre támaszkodott, ezért szövege a hírek sorát adja III. Abd al-Rahmán kalifa udvarának szemszögéből. A támadókat a „Konstantinápoly mögött élő turkok félelmetes népének” nevezi, akik Andalúzia Felső Végeinek muszlimjai ellen támadtak. A „turk” név a kutatás egyöntetű véleménye szerint itt a magyarokat jelöli.

Ibn Hajján szerint a támadók váratlanul, Katalónia felől érkeztek, és Lérida ellen ütöttek tábort. Az első jelentés a magyar fordítás jegyzete szerint 942. július 7-én ért Córdobába, ugyanakkor a szöveg ugyanerre a napra teszi a lérida-kapui tábor felütését is, ami a kutatás egy része szerint másolói hiba lehet. A portyázók elfogták Jahja ibn Muhammad ibn al-Tavilt, Barbastro urát, előőrseik pedig Cerdanya és Huesca felé is portyáztak.

Az arab tudósítás szerint a támadók „hét vezér alá tartoztak”. A neveket az arab írásképek alapján bizonytalanul lehet olvasni, és az sem dönthető el, hogy a hadjárat parancsnokairól vagy a hét törzs vezetőiről van-e szó. Ibn Hajján szerint Léridát nyolc napig ostromolták, a muszlimok felvették velük a harcot, majd az élelem és a takarmány elfogytával a sereg szétzilálódott és visszafordult: „az ország kivetette őket magából”.

Huesca ura, Musza ibn Muhammad ibn al-Tavil a magyar fordítás jegyzete szerint 942. július 11-i levelében arról írt, hogy a támadók „hanyatt-homlok” elmenekültek. A zsákmányolt nyilaikat, fegyvereiket és felszerelésüket elküldte a kalifának. A córdobai udvar így nemcsak írásos híreket, hanem a támadók eszközeit is megkapta. Ez a levél a forrás szerint a menekülés hírét hozta, a hazafelé vezető út további sorsáról pedig egy másik jelentés szólt.

Ibn Hajján ugyanis a támadók hazáját is leírja. Eszerint a turkok messze keleten élnek: tőlük keletre a besenyők, északra Morva és a szlávok, nyugatra a szászok és a frankok laknak. Lombardián át jöttek, a Duna mentén élnek, nomádok, nemezsátrakban laknak. Ez a földrajzi leírás, Liudprand párhuzamos híradásával együtt, az alapja annak, hogy a kutatás a „turk” támadókat egységesen a magyarokkal azonosítja.

A foglyokról is maradt hír. Ibn Hajján szerint Zaragoza ura, Muhammad ibn Hasim al-Tudzsibi öt fogoly turkot küldött a kalifához „eredeti külsejükben és ruházatukban”; a fordítás jegyzete szerint 942. szeptember 3-án érkeztek. A kalifa megszemlélte őket, ők felvették az iszlámot, és a testőrei közé sorozta őket. Az öt idegen így maga is a córdobai udvar emlékezetének része lett: oda kerültek, ahová Liudprand szerint társaik nem jutottak el.

Barbastro ura Ibn Hajján szerint váltságdíj fejében szabadult, és 33 napig volt fogságban. A fordítás jegyzete szerint 943. január 5-én vonult be Córdobába, ahol a kalifa kitüntette, és kikérdezte a turkokról. A szabadulás idejére a szöveg két különböző időpontot ad, ezért ezt a részletet a kutatás is ellentmondásosnak tartja. A fogolyügy másik arab változata al-Udzri rövid hírében maradt fenn, amely Barbastro urának kiváltását is elbeszéli.

A kudarc legsúlyosabb mozzanata egyetlen levélből ismert. A tortosai kormányzó jelentése szerint a katalánok és a hozzájuk csatlakozó szomszédos népek „borzasztó vereséget” mértek az országukba behatoló turkokra, és csak kevesen menekültek meg. A vereség helyét és idejét egyik forrás sem adja meg, és más tudósítás nem erősíti meg. A hír tehát egy határvidéki tisztségviselő jelentése, amely a kalifa udvarán keresztül jutott a történetíróhoz.

Ibn Hajján időadatai egymással sem egyeznek mindenben, ezért a hadjárat kezdetét és végét a kutatás többféleképpen adja meg. Egyes javaslatok kora nyárra, mások a nyár végéig nyújtják az eseményeket, egy helytörténeti vélemény pedig tavaszt is felvetett. Ami a javaslatok többségében közös, az a 942-es év és a nyári időszak. A „942 nyara” így nem pontos naptári határ, hanem a legtöbb javaslat közös metszete.

A córdobai udvar történetírása mellett más arab szerzők is megőrizték a betörés nyomát. Al-Udzri (1003–1085) szerint Barbastro urát a „Lérida és Zaragoza határőrvidékén portyázó magusok” fogták el. Egy kereskedő ezer mitkálért kiváltotta, a kalifa a kiváltónak a váltságdíj kétszeresét fizettette ki, Barbastro urát pedig visszaküldte Barbastróba. Al-Udzri az elfogás napját másként adja, mint Ibn Hajján, és ez az eltérés feloldatlan.

A „magus” szó az andalúziai arab forrásokban rendesen a normannokat jelöli, al-Udzri itt azonban a magyarokra használja; a kutatás ezt a hírt is egyöntetűen a magyarokra vonatkoztatja. A három forráscsoport három különböző nevet használ – az arab tudósítás „turk”, al-Udzri „magus”, a katalán oklevél „Ungulis” alakot –, vagyis a betörés emlékét minden szerző a saját fogalmaival rögzítette, az azonosítás pedig a későbbi kutatás munkája lett.

Al-Makdiszi 966-ban azt írta, hogy egy turk lovascsapat Andalúzia határvidékére tört, foglyokat ejtett, elhajtotta a legelő jószágot, és egyiküket elfogták. Szavai szerint „ez volt az első turk, akit valaha is láttunk, szóltunk hozzá és ő is szólt hozzánk, de sem ő nem értett bennünket, sem mi őt”. A mondat a találkozás idegenségét őrzi meg; a rövid hír a hispániai betörés kortárs arab visszhangjai közé tartozik.

Al-Maszúdi, aki a jelent a Hidzsra 332. évének, azaz 943/944-nek mondja, azt írta, hogy a turk portyák „azóta pedig már Andalúziáig, a frankok országáig és Galíciáig” is eljutnak. A bizánci háborúról írt tudósítása a balkáni és bizánci irányú hadjáratokhoz tartozik. Andalúzia-mondatai itt egykorú visszhangként számítanak: konkrét eseményt nem írnak le, de jelzik, hogy a portyák híre a távoli keleti arab világba is eljutott.

A katalán emlék egyetlen okleveles adatra épül. Egy 950-ben kelt templomszentelési akta szerint a Girona vidéki Santa Coloma templomát „a nefandis paganis … quae dicunt Ungulis”, vagyis az „Ungulis”-nak mondott istentelen pogányok pusztították el, Ennego és fia, Gichafred pedig helyreállította. Ugyanez az akta szerint Gotmar gironai püspök a Santa Coloma-völgyben öt templomot szentelt fel, a pusztítást azonban csak a Santa Coloma-templomról mondja.

Az okmány egy 12. századi átiratból ismert, és az „Ungulis” név olvasata is vitát váltott ki. Egy régebbi nézet az arabokat jelölő szó félreolvasásának tartotta, a mai szakirodalom azonban magyarokra vonatkoztatja. A pusztítás idejéül egy régebbi vélemény 924-et adott, a többség 942-t. A többi korabeli katalán templomszentelési akta „pogányai” viszont nem köthetők bizonyosan a magyarokhoz, így a sok lerombolt templom képe nem igazolható.

A latin emlékezet Liudprandnál maradt fenn, az Antapodosis V. könyvének 19. fejezetében. Liudprand szerint a magyarok nem jutottak el Hispániába és Córdobába, a kalifa székhelyére, mert három napon át víztelen, szárazságtól kietlen vidéken vonultak, és attól féltek, hogy ők és lovaik szomjan halnak. A Hugótól kapott vezetőt majdnem halálra verték, és gyorsabban fordultak vissza, mint ahogy elindultak. Évszámot Liudprand nem ad.

Liudprand művét Recemundusnak, Elvira püspökének ajánlotta, és ugyanebben a fejezetben a córdobai kalifát „a ti királyotoknak” nevezi. A kutatás egy része szerint a hispániai kudarc részleteit éppen Recemundustól, a kalifa küldöttétől tudhatta, akivel 956 tavaszán a német királyi udvarban személyesen beszélt. Ha így volt, a latin elbeszélés mögött is córdobai értesülés állhat, de ez a kutatás feltevése, nem Liudprand saját közlése.

Liudprand és Ibn Hajján első olvasásra ellentmond egymásnak. A régebbi kutatás Liudprand alapján arra is következtetett, hogy a magyarok a határig sem jutottak. A mai történetírás többsége úgy egyezteti a két forrást, hogy Liudprand „Hispaniá”-n a kalifátus belsejét érti, Ibn Hajján pedig a határvidék eseményeit írja le. Így a két beszámoló egyaránt olvasható: a Felső Végeken portya és ostrom volt, a belső területekre a sereg nem jutott el.

A magyar krónikák a 942-es hispániai hadjáratot nem említik. Kézai Simon és a Képes Krónika Hispániát Attila legendás hadjáratához köti, amelynek egy része Katalóniában maradt volna. Kézai szerint a hun kapitányokat „a húnok nyelvén spán-oknak hívnak vala”, és róluk nevezték volna el később egész Hispániát. Ez hagyományos legenda, népetimológia, amelyet egyetlen egykorú forrás sem támaszt alá, és amely mindkét krónikában évszám nélkül, Attila korába helyezve szerepel.

A „spán” legenda és a 942-es út két külön réteg. A krónikák nem mondják, hogy a hun kapitányokról szóló történet a 10. századi betörés emlékét őrizné, és más forrás sem kapcsolja össze őket, ezért a kettő összekapcsolása nem igazolható. A krónikák hallgatása nem jelenti, hogy az út nem történt meg, csak azt, hogy a magyar írásbeli hagyomány nem őrizte meg az emlékét. A hispániai út emlékét így nem a magyar hagyomány, hanem arab, latin és katalán szerzők tartották fenn.

Az újrafelfedezés a 20. század második felére esett. Ibn Hajján tudósításának közzététele előtt a kutatás Liudprand és al-Maszúdi alapján 940-re, 943-ra vagy 943–944-re datálta a hadjáratot. A fordulatot az al-Muqtabis V. könyvének közzététele hozta: 1976-ban egy részlet franciául, 1979-ben a kritikai kiadás Madridban jelent meg. A 942-es év azóta általánosan elfogadott, és a régebbi datálások a kutatástörténet részévé váltak. A hadjárat emlékezete tehát maga is rétegesen alakult.

A 940-es évek elejének nyugati portyái mellett ez volt a kalandozások legdélnyugatibb iránya, emlékezete mégis a legtávolabbi nézőpontokból maradt fenn. Nyitva marad a pontos időkeret, a hét vezér kiléte, a katalán vereség helye és Hugó szándéka. Ami biztosan mondható, az a források rétegzettsége: a córdobai udvar levelei, a kortárs arab visszhang, egy katalán oklevél és Liudprand elbeszélése együtt olvasható, de egyik sem helyettesíti a másikat, és egyikük sem beszéli el az egész utat.

Gyakori kérdések

Ki írta le a magyarok 942-es hispániai betörését?
A legrészletesebb tudósítás Ibn Hajján, a 11. századi córdobai történetíró (†1076) al-Muqtabis című művének V. könyvében maradt fenn. Ibn Hajján a córdobai udvarba érkezett levelekre és jelentésekre támaszkodott, ezért szövege a hírek sorát adja III. Abd al-Rahmán kalifa udvarának szemszögéből.
Mi lett a magyar foglyok sorsa Córdobában?
Ibn Hajján szerint Zaragoza ura, Muhammad ibn Hasim al-Tudzsibi öt fogoly turkot küldött a kalifához „eredeti külsejükben és ruházatukban”; a fordítás jegyzete szerint 942. szeptember 3-án érkeztek. A kalifa megszemlélte őket, ők felvették az iszlámot, és a testőrei közé sorozta őket.
Mit ír Liudprand a magyarok hispániai útjáról?
Liudprand szerint a magyarok nem jutottak el Hispániába és Córdobába, a kalifa székhelyére, mert három napon át víztelen, szárazságtól kietlen vidéken vonultak, és attól féltek, hogy ők és lovaik szomjan halnak. Évszámot Liudprand nem ad. Liudprand és Ibn Hajján első olvasásra ellentmond egymásnak.

Források

  1. Liudprand: Antapodosis, V. 19. In: Die Werke Liudprands von Cremona. 3. Auflage, hg. Joseph Becker. Hannover und Leipzig, Hahnsche Buchhandlung, 1915 (MGH Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum), 141.
  2. Ibn Hajján: Al-Muqtabis V (részlet). Ford. Elter István. In: Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995 (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7), 61–66.
  3. Al-Makdiszi és al-Udzri (részletek). Ford. Elter István. In: Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995, 67–68.
  4. Al-Maszúdi: Murúdzs al-dzahab (részlet). Ford. Czeglédy Károly – Kmoskó Mihály. In: Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995, 52–56.
  5. Acta consecrationis ecclesiae S. Columbae in pago Gerundensi anno DCCCCL. In: Jaime Villanueva: Viage literario a las iglesias de España. Tomo XIII. Madrid, Imprenta de la Real Academia de la Historia, 1850, apéndice XV, 245–247.
  6. Kézai Simon mester Magyar Krónikája. Ford. Szabó Károly.
  7. Képes krónika. Ford. Geréb László. Budapest, Magyar Hírlap – Maecenas, 1993 (Heti klasszikusok).
  8. Bácsatyai Dániel: A kalandozó hadjáratok nyugati kútfői. Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2017.
  9. Llorens, Josep M. – Font, Gemma – Pujadas, Sandra: Santa Coloma de Farners a l'alta edat mitjana: la vila, l'ermita, el castell. Annals de l'Institut d'Estudis Gironins 33 (1994) 355–377.
  10. Makk Ferenc: Kronológiai megjegyzések a magyarok 942. évi hispániai kalandozásához. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 127 (2007) 3–10.
  11. Szántó Richárd: Spanyolországi források a kalandozó magyarok 942. évi hadjáratáról. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 103 (1996) 43–49.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak