MBMAGYAR BETYÁR
Honfoglalás és fejedelemség

1.1.2

A honfoglalók és a helyi lakosság

Honfoglalás és fejedelemség · 895–1000

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

A honfoglalók és a helyi lakosság
Illusztráció

A honfoglalók és a helyi lakosság

A közkeletű kép szerint a honfoglaló magyarok a 9–10. század fordulóján vagy üres medencébe érkeztek, vagy kiirtották az itt élő népeket. A források és a kutatás mást mutatnak: a Kárpát-medencében vegyes lakosság élt, amely a honfoglalók uralma alá került, részben velük együtt élt tovább, és nyelvében fokozatosan beolvadt.

A mai régészeti-történeti összefoglaló szerint a magyarok nem néptelen területre érkeztek: a medence középső részein avar közösségek, a peremeken szláv népek éltek, a Dunántúl frank fennhatóság alatt állt, a Maros középső szakaszán bolgár csoportok laktak. A talált népek részletes képe a honfoglalás előtti etnikai viszonyokhoz tartozik. Itt az a kérdés, hogyan bántak a honfoglalók ezzel a népességgel, és erről a források rétegenként mást mondanak: mást egy egykorú egyházi levél, mást egy 12. századi orosz krónika, mást a 13. századi magyar geszta, és mást a temetők, illetve a szókincs.

A honfoglalással egykorú szöveg Theotmar salzburgi érsek és püspöktársainak levele IX. János pápához, 900-ból. A levélírók azzal vádolták a morvákat, hogy „a magyarok nem csekély tömegét maguk mellé vették”, és azt állították, hogy „egész Pannóniában, a mi legnagyobb tartományunkban egyetlen templom sem található”, a föld pedig „elhagyatott”. A levelet hitelesnek tartják, de egyházpolitikai vitairat, amelynek elfogultsága nyilvánvaló; a pusztulásról szóló mondata nem bizonyítja Pannónia elnéptelenedését.

A mai régészeti-történeti összefoglaló más képet ad: eszerint 900-ban, a Dunántúl megszállása során a honfoglalók jelentős keresztény csoportokat és részben kiépült egyházi szervezetet találtak a területen. Hogy a dunántúli lakosság mekkora része volt keresztény, nem tudható, de a kereszténység kulturális hatása itt sokkal erősebb volt, mint a Dunától keletre. A Fuldai évkönyv 894-es mondata egész Pannónia pusztulásáról hasonlóan ellenséges, egykorú nézőpontot tükröz, Regino „pusztáiról” szóló bejegyzése pedig a forráskiadás jegyzete szerint utólagos betoldás; forráskritikájuk a morva állam felszámolásának történetéhez tartozik.

Más hangot üt meg az Orosz Őskrónika. Az Őskrónika évszáma szerint 898-ban, a krónika időszámításában a 6406. évben, az ugrok, vagyis a magyarok, a hegyeken átkelve hadakozni kezdtek az ott élő volohokkal és slovénekkel. Elűzték a volohokat, „és letelepedtek a slovénekkel, alávetvén őket maguknak”, s azóta hívják azt a földet ugor földnek. A mondat tehát nem a helyi népesség kiirtásáról, hanem alávetéséről és a vele való együttélésről szól.

Az Őskrónika azonban nem egykorú forrás: ebben a formájában 1110 körül szerkesztették, és egy 1377-es kézirat őrzi. A 898-as év a krónika időrendje, nem egykorú feljegyzés. A „voloh” név jelentése értelmezés kérdése; a kiadói jegyzetek szerint a krónikás itt rómaiakat, frankokat, a Karoling-birodalom romanizált népességét érti rajta. Ibn Ruszta arab leírásának a szlávokra kivetett élelmiszer-adóról szóló helyét a kutatás egy része a Kárpát-medencére vonatkoztatja, de a hely honfoglalás előtti, kelet-európai viszonyokat ír le, így ez az alkalmazás vitatott.

A legrészletesebb elbeszélést Anonymus, Béla király névtelen jegyzője adja Gesta Hungarorum című művében, a 13. század elején. Nála a helyi lakosság szinte minden fejezetben megjelenik. Hung vidékén a szlovének önként meghódoltak Álmosnak, és bár korábban Salán emberei voltak, szolgáltak neki, megajánlva mindent, ami a megélhetéshez kell, „mint a szolgák szoktak a maguk urának”. Az indok a geszta szerint az volt, hogy Álmos Attila nemzetségéből való; ez a krónikás hun–magyar hagyomány része, korabeli forrás nem tud róla.

A geszta a meghódolás eszközeit is felsorolja. Anonymus szerint a Szabolcs vidéki lakók „majdnem mind önként meghódoltak”, és „lábukhoz borulva fiaikat kezesül adták, csak hogy bajuk ne legyen”; Borsodnál és Tas váránál a lakosok fiait túszul szedték össze. Anonymus szerint Árpád – hagyományos, krónikás dátummal 903-ban – a Tisza és a Bodrog közötti földet „minden lakójával együtt” foglalta el. A föld átadása nála visszatérő formulával történik: „lakosaival egyetemben”, „összes lakosságukkal együtt”, vagyis a földet a rajta élő néppel együtt kezeli.

Anonymus a helyieket munkaerőként és határőrként is szerepelteti. Borsodot szerinte „a nagy számban összegyűjtött parasztsággal” építették, Szabolcs várát a köznép összegyűjtésével, a meszesi kapunál pedig „a föld lakói parancsolatukra kőkapukat építettek”, és gyepűgátakat emeltek a határon. A Zólyom-erdőben a sereg harmada „a föld lakosaival együtt” épített erősségeket a csehek és a lengyelek ellen. A Nyitra felé eső vidék szlovénjei „olyan nagy félelemmel meg rettegéssel szolgáltak nekik, mintha már régen uraik lettek volna”.

Egyes elbeszélések névmagyarázatok. Anonymus szerint Hung vára Laborc nevű ispánját „az ottlakók nyelvén dukának mondták”, és a folyót a felakasztott ispánról nevezték el; Tas a meghódolt nép kérésére vásárt rendelt a Nyír és a Tisza között, amelyet „mindmostanáig Tas vásárának hívnak”. Ezek névmagyarázó legendák. Más a helyzet Csongráddal: Ete a geszta szerint sok szlovénnel építtetett földvárat, amelyet ők a maguk nyelvén Csongrádnak, „azaz fekete várnak” neveztek, és a nyelvészet szerint a név valóban szláv eredetű, jelentése ’fekete vár’.

A szolgálónépről szóló mondat különösen beszédes. Szabolcs és társai Anonymus szerint „a föld lakóiból sokat ahhoz a várhoz szolgálónépül rendeltek, akiket most várnépeknek neveznek”. A „most” szó elárulja, hogy a jegyző saját korának intézményét, a várnépet vezeti vissza a honfoglalásra. Ugyanígy a Szeren elrendezett szokásjog, „hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek”, és a megjegyzés, hogy „igen sok vendég háznéppé vált”: Anonymus saját kora intézményeit, a várnépet, a szolgálónépet és a vendéget vetíti vissza a 10. századra.

A mai szakirodalom szerint a geszta részletei a 13. század eleji társadalmi viszonyokhoz illeszkednek, a szerző pedig 12. század végi hősénekekre, a Bibliára és nyugati krónikákra támaszkodott, noha maga elhatárolódott „a parasztok hamis meséitől”. Ugyanez az óvatosság érvényes arra a mondatára, hogy Pannónia földjén „az összes rómaiak futással biztosították életüket”: kiket ért a jegyző „rómaiakon”, értelmezés kérdése, akárcsak az Őskrónika volohjainál. Összegzése szerint a honfoglalók „kezükben tartották a népek munkájának gyümölcseit”.

Kézai Simon 1285 körül írt krónikája ugyanezekre a szolgarendűekre, az udvarnokokra, várnépekre és cselédekre egészen más magyarázatot ad. Szerinte a magyarok Pannónia elfoglalásakor „keresztyén és pogány foglyaik” közül némely ellenszegülőket megöltek, a derekabbakat magukkal vitték a háborúba, és részt adtak nekik a zsákmányból, másokat pedig szolgálatra sátraik körül tartottak. Anonymusnál tehát meghódolt helyi lakók, Kézainál hadifoglyok a szolgálónépek ősei; a két 13. századi magyarázat ellentmond egymásnak, és egyik sem 10. századi adat.

A régészeti rekonstrukció a továbbélés felé mutat. A mai összefoglaló a Dunántúl keleti és középső sávjában a honfoglalást megért késő avar népességgel számol, a Dráva–Száva köze keleti részén pedig a temetők népessége kevert lehetett: a helyben talált és a honfoglaló népesség hagyatéka egyaránt felismerhető. A Kisalföld északi részén a temetők egy részében a 9. századi népesség utódai mutathatók ki, és egy vizsgálat szerint a 10. századi síroknak csak alig egyharmada tartalmaz klasszikus keleti típusú leletanyagot.

A leletek etnikai besorolása ugyanakkor bizonytalan. A szegényes temetők népét a szomszéd országok történetírása egykor saját őseinek tekintette, és nagy szláv tömegekkel népesítette be a medencét; ez a kép az 1960-as évek elejére eltűnt a magyar kutatásból. A leletanyag etnikai szétválasztását aktuálpolitikai szempontok is torzították, és egyes csoportok, például a kabarok és a besenyők hagyatéka, ma sem választható el. A temetők tehát a népesség továbbélését mutatják, nyelvét azonban nem árulják el.

A beolvadás legerősebb bizonyítéka a nyelv. A mai összefoglaló szerint a honfoglalók török nyelvű népességet már nemigen találtak, mert az avarok és a bolgárok addigra nyelvet cseréltek; az új, nagy hatású nyelvi környezet a szláv volt. A nyelvészeti szókincsstatisztika szerint a magyar értelmező szótár tőszavainak 9,36 százaléka szláv eredetű, ami csak a finnugor eredetűek arányával, 10,1 százalékkal vethető össze, a német (5,43 százalék) és a török (4,59 százalék) réteg jóval kisebb.

A régi szláv jövevényszavak szinte minden fogalmi kört átszőnek: a földművelést (barázda, gabona, rozs, ugar, zab), a házat (ablak, asztal, konyha, pince), az államot és a társadalmat (ispán, király, megye, paraszt, udvarnok). A nyelvészet fő vonala szerint ez nem határ menti érintkezésre, hanem a medence belsejében élt szláv népesség beolvadására utal. Számos helynevet készen vettek át, így a Balaton, Nógrád, Pécs, Pest, Tapolca, Visegrád és Zagyva nevét.

Az átvétel fő ideje a nyelvészeti kutatás szerint a honfoglalást követő egy-két évszázad, egy részük azonban a 11–13. században is átkerülhetett, amíg az ott élt szláv népesség nyelvileg teljesen be nem olvadt; a pontos időrend vitatott. A beolvadás tehát nem egyetlen nemzedék alatt zajlott le: a szláv nyelvű lakosság egy része a honfoglalók mellett akár évszázadokig megőrizhette nyelvét, szavai pedig a magyar nyelv mindennapi szókincsébe épültek be.

Nyitott marad a létszám kérdése. A kutatás egy része szerint a honfoglalók kis létszámú uralkodó rétegként a 10. századi népességnek kevesebb mint harmadát tették ki; ennek gyengéje, hogy nehezen magyarázza a magyar nyelv megmaradását. Más része szerint legalább kétharmadát adták, ehhez azonban az avarok tömeges kiirtását kellett feltételezni, holott az erről szóló utalások nem korábbiak a 10., sőt a 11. századnál. A többszöri, úgynevezett kettős honfoglalás gondolata bizonyíthatatlan feltevés maradt.

A becslések a mai összefoglaló összesítése szerint nagyságrendekkel eltérnek: a honfoglalók számát 14 000 és 400 000 fő közé, a medencében talált lakosságét 250 000 és 1 390 000 fő közé teszik, és egyik becslés sem tekinthető ténynek. A rétegek így külön állnak: Theotmar elhagyatott Pannóniája vitairat, az Őskrónika alávetett slovénjei későbbi összegzés, Anonymus meghódoló lakói és várnépei a 13. század tükrei, a temetők és a szókincs pedig hosszú együttélésről és fokozatos beolvadásról tanúskodnak.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mit árul el Anonymus a várnépek eredetéről?
A szolgálónépről szóló mondat különösen beszédes. Szabolcs és társai Anonymus szerint „a föld lakóiból sokat ahhoz a várhoz szolgálónépül rendeltek, akiket most várnépeknek neveznek”. A „most” szó elárulja, hogy a jegyző saját korának intézményét, a várnépet vezeti vissza a honfoglalásra.
Mit ír az Orosz Őskrónika a honfoglalókról és a helyiekről?
Más hangot üt meg az Orosz Őskrónika. Az Őskrónika évszáma szerint 898-ban, a krónika időszámításában a 6406. évben, az ugrok, vagyis a magyarok, a hegyeken átkelve hadakozni kezdtek az ott élő volohokkal és slovénekkel. A 898-as év a krónika időrendje, nem egykorú feljegyzés.
Milyen névmagyarázatokat ad Anonymus a helyi lakosságról?
Egyes elbeszélések névmagyarázatok. Anonymus szerint Hung vára Laborc nevű ispánját „az ottlakók nyelvén dukának mondták”, és a folyót a felakasztott ispánról nevezték el; Tas a meghódolt nép kérésére vásárt rendelt a Nyír és a Tisza között, amelyet „mindmostanáig Tas vásárának hívnak”.

Források

  1. Anonymus: Gesta Hungarorum – A magyarok cselekedetei. Ford. Pais Dezső. Magyar Elektronikus Könyvtár.
  2. P. Magister quondam Bele regis Hungarie notarius: Gesta Hungarorum. Ed. Ladislaus Juhász. Budapest, 1932. Magyar Elektronikus Könyvtár.
  3. Kézai Simon mester magyar krónikája. Ford. Szabó Károly. Magyar Elektronikus Könyvtár.
  4. Повість временних літ. За Лаврентіївським списком (6406. év).
  5. Повесть временных лет. Перевод Д. С. Лихачева и О. В. Творогова. Санкт-Петербург, Вита Нова, 2012.
  6. Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1995. (Theotmar levele, Orosz Őskrónika, Ibn Ruszta, Regino.).
  7. Reginonis abbatis Prumiensis Chronicon cum continuatione Treverensi. Rec. Fridericus Kurze. Hannoverae, 1890.
  8. Annales Fuldenses. Rec. Fridericus Kurze. Hannoverae, 1891.
  9. Sudár Balázs – Petkes Zsolt (szerk.): Honfoglalás és megtelepedés. Magyar őstörténet 4. Helikon Kiadó – MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport, Budapest, 2016.
  10. Zoltán András: A szláv–magyar nyelvi kapcsolatok korai szakasza. Kisebbségkutatás 25 (2016) 4. sz. 110–125.
  11. Nótári Tamás: Az Epistola Theotmari mint jog- és köztörténeti forrás. Jogelméleti Szemle 2014/1. 95–104.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak