Az Alföld elfoglalása
Az Alföld elfoglalása a közkeletű emlékezetben gyakran egyetlen hadjárat képe: Árpád serege egy csatában dönti el a síkság sorsát, Salán ellenében, Alpár körül. A megmaradt források rétegesebbek. Geszta-hagyomány, közel egykorú megtelepedés-kép, évkönyvi határ és régészet külön áll, és nem sűríthető egy hősi napra.
Itt az Alföld a Duna–Tisza köze és a Tiszántúl, a Tisza-síkság birtokbavételét jelenti a honfoglalás első szakaszának keretében. A dunántúli Pannonia megszerzése, Erdély első szakasza, a morva állam felszámolása és a törzsi szállásterületek térképe másutt bontakozik ki. A síkság belső foglalásának forrásai Anonymus gesztájára, Bíborbanszületett Konstantin művére, Regino prümi apát és a Fuldai évkönyv határadataira, valamint a 10. századi temetők képére támaszkodnak.
Anonymus Gesta Hungarorum című műve a 12–13. század fordulóján vagy a 13. század elején íródott. Modern „Alföld” tájnevet nem használ, mégis ez a legrészletesebb alföldi foglalás-elbeszélés. Anonymus szerint az Úr megtestesülésének 903. esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt elfoglalta, és Borsova várát harmadnapra harccal bevette. Ez hagyományos, krónikás évszám.
Anonymus szerint Árpád Attila jussaként említi a Duna–Tisza közén elterülő földet egészen a bolgárok határáig. Ugyanott a geszta irodalmi próbát is elbeszél: Árpád Salántól többek között két korsó Duna-vizet és egy nyaláb Alpár-homoki füvet kér, hogy összevesse a Don vizével és a szcítiai füvel. A motívum a föld „jóságának” próbáját sűríti; egykorú okmány nem igazolja. A Képes krónika Kusid-története rokon alakot ismer, de pannóniai–morva keretben, nem alföldi hadjáratként.
Anonymus szerint Ond, Ketel és Tarcal Salánt Alpár várában, a Tisza mellett találják. Salán félelmében a Zagyva folyóig terjedő földet átengedi Árpádnak; Anonymus szerint Árpád a Köröstől a Zagyváig – és a Szepes-erdőig – hódít. A hungi részekről indított Tisza–Bodrog foglalás a geszta belső sorrendjéhez tartozik; a bejövetel útvonalának vitája nem e szakasz tárgya. Salán neve egykorú nyugati vagy bizánci forrásban nem szerepel: a Duna–Tisza közi birodalma geszta-konstrukció.
Anonymus szerint Salán a görög császár és a bolgár vezér segítségét kérte; a segédhad Titelre érkezett, majd az alpári ütközet következett. A diadal után a magyarok Szerig jutottak, ahol elrendezték az ország szokásait; a helyet ezért nevezték Szernek. Ondnak a Tiszától a Botva-mocsárig és a Körtvélytótól Alpár homokjáig terjedő földet adták; Ete Alpár és a Bőd-rév között földvárat építtetett, amelyet a szlovének Csongrádnak, „fekete várnak” neveztek. A helyi népesség viszonyának részlete másutt olvasható.
Anonymus szerint a Duna–Tisza közi földet Nagy Kán, Bulgária vezére, Salán őse foglalta el, és szlovéneket meg bolgárokat telepített oda. A bolgár keret a mai történetírás egy részének rekonstrukciójával összevethető, de Salán személyét nem bizonyítja. A geszta helynevekből és nemzetségi birtokhagyományból épít elbeszélést; a Képes krónika és Kézai Simon Anonymus Salán–Alpár–Duna–Tisza hadjáratát nem követi. A részletes alföldi menet ezért mindig hagyományként, nem egykorú hadjárat-naplóként olvasható.
Bíborbanszületett Konstantin De administrando imperio című művének 40. fejezete közel egykorú megtelepedés-képet ad. A kiadás bevezetője szerint a munka körülbelül 948 és 952 között készült. Konstantin szerint a „türkök” – a magyarok – a besenyők elűzése után abban a földben telepedtek le, „ahol ma is laknak”. Ez megtelepedést állít, nem alföldi csatanaplót. Salánt, Alpárt vagy Duna–Tisza közi hadjáratot a szöveg nem említ.
Konstantin szerint Turkia „egész szállása” az ott folyó folyókról kapja a nevét: Timisis, Toutis, Morisis, Krisos és Titza. A szokásos azonosítás szerint ezek a Temes, egy azonosítatlan vízfolyás, a Maros, a Körös és a Tisza vízrendszeréhez kapcsolhatók; a Toutis azonosítatlan, és a szövegkiadás modern megfeleltetést nem rögzít. Keleti szomszédként a bolgárokat nevezi meg, akiket a Duna választ el a magyaroktól; északon besenyők, nyugaton frankok, délen horvátok állnak. A síkság belső foglalásának menetét a folyólista nem pótolja.
Regino prümi apát 889 alá sűrítve írja, hogy a magyarokat a besenyők űzték el; előbb a pannóniai és avar „pusztaságokat” járták, majd a karantán, morva és bolgár határokat támadták. Az Alföld belső foglalását Regino nem írja le, és a „pusztaságok” nem lokalizálják biztosan a Tisza-síkságot. A Fuldai évkönyv 894-nél és 900-nál pannóniai dúlást, illetve „saját” pannóniai bázist említ – ez csak a medencei jelenlét határa. A Tiszát, a Köröst vagy az „Alföldet” az évkönyv nem nevezi meg; a dunántúli birtokbavétel menete külön szakaszé.
A Fuldai évkönyv a 895–896. évek alatt magyar–bolgár háborút említ a Duna vonalán; a bolgárok végül győznek nagy veszteség árán. Ez a bejegyzés a síkság déli–keleti határának egykorú feszültségét jelzi, nem az alpári ütközet naplóját. Az évkönyv Temest, Marost, Salánt vagy Titel–Alpár menetét nem állít. A bolgár háború és Anonymus bolgár kerete tehát összeolvasható kérdésként, de nem azonos történetként. A morva végjáték részletei ide nem tartoznak.
A mai történetírás egy része szerint a 9. században az Alföld déli fele bolgár ellenőrzés alatt állhatott. Ez rekonstrukció: „lehetett”, nem bizonyított személynév és nem egykorú térképszelvény. Anonymus Salán–bolgár kerete ezzel párhuzamba állítható, de Salán historicitása nyitva marad. A Bánság déli része a 10. században a régészeti kép szerint gyéren lakott; a magyarság a Bánság északi részén és a Maros mentén három nagyobb tömbben telepedett le a régészeti áttekintések szerint. A politikai előzmény és a temetők sűrűsége tehát nem esik egybe automatikusan.
A 10. századi temetőket a régészeti összefoglalók szerint többnyire folyók menti magaspartokon létesítették. A Bácska, a Bánság és a Maros–Körös-köz belső része gyéren lakott. A sírok kis közösségeket, gyakran rövid életű temetőket mutatnak; a vizektől távoli szárazulatok gyéren lakottak. A temetők nem konkrét csaták – így a hagyományos 903-as alpári ütközet – lenyomatai. A síksági birtokbavétel a történeti ütemezés szerint a honfoglalás első szakaszához kötődik; a későbbi dunántúli és északi lépések itt csak keretként jelölhetők.
A Felső-Tisza-vidék a 10. század első felében gazdag, fejedelmi katonai kíséretet sejtető temetőcsoportot mutat a régészeti értékelés szerint. Ez párhuzamba állítható Anonymus Tisza–Bodrog hangsúlyával, de nem bizonyítja a 903-as csatákat, és nem teszi a gesztát egykorú naplóvá. A Duna–Tisza közén a 10. század első felére csak viszonylag kevés lelőhely keltezhető; a század közepén erősebb beáramlás a pesti síkság–Szeged sávban, rövid életű temetőkkel. A belső síkság „üressége” tehát időben is rétegzett.
Egy településtörténeti modell szerint a honfoglalók téli szállásait a Tisza–Duna téli legelőnek is alkalmas vidékére helyezték; a Közép-Tisza menti és hegyvidéki helynévpárok téli–nyári szállásokat jelezhetnek. Ez hipotézis, nem forrásállított hadjárat-menet. A vezér–törzs párok és a törzsnévi helynevek vitája a szállásterületek szakaszához tartozik, ide nem. A folyók menti megtelepedés és a gyér belső síkság együtt a mozgékony, vízparti életmódot erősíti, az „egy csatás Alföld” képet nem.
A források azért nem simíthatók egyetlen képpé, mert más műfajt és más időtávolságot képviselnek. Anonymus a helyneveket és a nemzetségi emlékezetet gesztává rendezi; Konstantin a szállás folyóneveit és a szomszédokat rögzíti; Regino és a Fuldai évkönyv a medencei megjelenés és a bolgár határ nyugati szemléletű jelzéseit adja; a temetők a 10. századi jelenlét sűrűségét mutatják. A 903. év, Salán személye és az „egy csatás foglalás” ezért hagyományként vagy rekonstrukcióként áll, nem közös egykorú bizonyítékként.
Nyitva marad Salán historicitása: a geszta részletes alakja egykorú szövegben nincs. Nyitva marad a hagyományos 903-as év, amelyet Anonymus ad, más réteg nem erősít. Nyitva marad a Toutis folyó azonosítása, mert a bizánci szöveg a nevet megadja, a modern megfeleltetés bizonytalan. Nyitva marad, hogy a síkság déli felének bolgár fennhatósága milyen mértékű volt; a rekonstrukció „lehetett” formában áll. A Felső-Tisza „fejedelmi központ” olvasata régészeti értékelés, nem a geszta bizonyítéka.
Az Alföld birtokbavétele tehát több réteg együttolvasása: a geszta elbeszélése hagyományként, a bizánci folyólista megtelepedés-képként, az évkönyvek bolgár és medencei határként, a temetők pedig a folyók menti, gyér belső jelenlétként. A népszerű egyetlen csata képe ezekből nem következik. A dunántúli fordulat, Erdély első szakasza és a helyi lakosság beilleszkedésének kérdése külön íveken folytatódik; itt a síkság forrásrétegeinek különbsége a lényeg.
