Kossuth kormányzó-elnöksége
Kossuth Lajos kormányzó-elnöksége 1849. április 14-től augusztus 11-ig tartott. A hivatalt a Debrecenben ülésező országgyűlés hozta létre, és Aradon szűnt meg, amikor Kossuth lemondott, a legfőbb polgári és katonai hatalmat pedig Görgey Artúrra ruházta. A közkeletű kép mindenható kormányzót lát benne, a korabeli iratok viszont miniszteri ellenjegyzéshez kötött, korlátozott hivatalt mutatnak.
A „mindenható kormányzó” képe utólagos, népszerű összegzés, és már a korabeli ellenfelek vádjaiban is felbukkant: egy egykorú emlékíró szerint Kossuth diktátor akart lenni. Gyakori összemosás az is, hogy a kormányzó-elnök köztársasági elnök volt. A fennmaradt törvénycikkek, levelek és minisztertanácsi határozatok szűkebb és ellentmondásosabb helyzetet rajzolnak ki: egy szabályt, amely a kormányzót a minisztériumhoz kötötte, és egy gyakorlatot, amelyben súrlódások és kivételek is akadtak.
A hivatal jogalapja az 1849. évi II. törvénycikk, a Függetlenségi Nyilatkozat 4. pontja volt, amely Kossuthot kormányzó-elnökké tette. Eszerint az ország jövendő kormányrendszerét a nemzetgyűlés állapítja meg, addig pedig a közfelkiáltással kinevezett kormányzó-elnök „a maga mellé veendő ministerekkel” kormányoz, saját maga és miniszterei is „személyes felelősségük s számadási kötelezettségök mellett”. A hatáskört a nyilatkozat nem részletezte; egy jogtörténeti feldolgozás szerint kevés konkrét alkotmányjogi rendelkezést tartalmazott.
A kormányalakítás azonnal megkezdődött. Kossuth április 16-án kezdte küldeni leendő minisztereinek a meghívó leveleket, és Görgey Artúrt arra kérte, hogy a fővezérség megtartása mellett vállalja el a hadügyi tárcát. Amíg Görgey át nem vette, a korábbi hadügyminiszter, Mészáros Lázár ideiglenesen vezette a minisztériumot, azzal a feltétellel, hogy minden fontosabb ügyet a kormányzó elé terjeszt. Egy századfordulós összefoglaló szerint az országgyűlés április 20-án kimondta, hogy a kormányzót és a minisztereket a nyilatkozat elveire és az országgyűlés iránti engedelmességre megesketi.
A kormányzói hatáskörről heves vita folyt. A volt békepárt törvényi szabályozást és a kormányzó jogkörének szűkítését akarta. Kossuth április 30-i, egy feldolgozás idézetéből ismert levele szerint viszont az ideiglenes kormány idején, alkotmány híján a törvényi szabályozást „absurdum”-nak tartotta. A végeredmény nem törvény lett, hanem Kossuth május 1-jén kelt kormányzói tudósítása, amelyet a képviselőház május 2-án jegyzőkönyvbe vett, és saját határozatának tekintett. A jogkört tehát házhatározatként kezelt kormányzói előterjesztés rendezte.
A tudósítás szövege egy hivataltörténeti feldolgozás idézetéből ismert. Első pontja szerint a kormányzó „bármely rendeletei, parancsai, határozatai, kinevezései, csak úgy érvényesek, ha a miniszterek egyike által is aláíratnak”; a második szerint „a kormányzó csak a miniszterek által kormányozhat”. Az ötödik pont a legsúlyosabb államügyeket a nemzetgyűléshez kötötte: a hadüzenet, a béke- és a szövetségkötés „teljes érvényességet csak a nemzetgyűlés helybenhagyása által” nyerhetett. A kormányzó tehát háborúról és békéről egymaga nem dönthetett.
A tudósítás szerint a kormányzó hatásköre a magasabb egyházi, világi és katonai kinevezésekre, valamint a kormányzati politika és a szabályozó rendeletek meghatározására terjedt ki. Ezekben a miniszterek nélküle nem dönthettek, a végrehajtásban viszont saját hatóságukkal és felelősségükkel intézkedtek. A miniszterek kiválasztása és elbocsátása a kormányzót illette. A kegyelmezés jogát kegyelmi szék gyakorolta, elnöke az igazságügy-miniszter volt; négy tagját a kormányzó nevezte ki, egy feldolgozás szerint Hunkár Antalt, Jósika Miklóst, Joszipovics Antalt és Palóczy Lászlót.
A május 2-án bemutatkozó kormány élén Szemere Bertalan miniszterelnök és belügyminiszter állt. Batthyány Kázmér a külügyet, Duschek Ferenc a pénzügyet, Csány László a közlekedést és közmunkát, Horváth Mihály csanádi püspök a vallás- és közoktatásügyet, Vukovics Sebő az igazságügyet, Görgey Artúr a hadügyet kapta. A trónfosztás után a „király személye körüli” minisztériumnak nem volt értelme, helyét a külügyminisztérium vette át. A kormány szerkezete így a trónfosztás utáni helyzethez igazodott.
A szabályt Kossuth saját szavaival is rögzítette. Május 4-én Görgeynek írt levelében leszögezte, hogy mint az ország kormányzója „csak miniszterek által s azoknak ellenjegyzése mellett kormányozhatok”, és hozzátette: „nekem egy rendeletem, egy kinevezésem sem érvényes, ha miniszter nem kontraszignálja”. Ugyanebben a levélben a korábbi Honvédelmi Bizottmányt „nehézkesnek” nevezte, amely „kollegialitásánál fogva” kizárta a felelősség elvét. A miniszteri kormányzatot tehát Kossuth maga is a felelősség biztosítékaként mutatta be.
Görgeyt május 1-jén nevezték ki hadügyminiszterré, a kinevezést május 7-én tették közzé, a tárcát azonban ténylegesen csak Buda bevétele után vette át; addig Mészáros Lázár, majd Klapka György vitte. A május 4-i levél idején Görgey még nem nyilatkozott. A tavaszi hadjárat hadműveletei és Buda ostroma más fejezet tárgya; a kormányzó-elnökség szempontjából annyi lényeges, hogy a hadügyi tárca hetekig nem volt annak kezében, akinek a kormányzó szánta.
Az első minisztertanács május 2-án ült össze. Rendes ülést hétfőn és csütörtökön este 6 órától tartottak, de a miniszterek majdnem naponta összegyűltek. Egy századfordulós összefoglaló szerint Kossuth és a miniszterek május 14-én a debreceni nagytemplomban tették le az esküt, Csány és Görgey távollétében; egy egykorú emlékíró az eskü napjául az ó-naptár szerinti május 2-át adja meg. Az országgyűlés május 30-án 200 000 forint évi tiszteletdíjat szavazott meg a kormányzónak; a pénznemet a feldolgozások eltérően adják meg.
A törvényhozás és a végrehajtás közti munkamegosztást maguk a törvények is rögzítették. Az 1849. évi III. törvénycikk 8. szakasza szerint a törvény végrehajtásáról „az ország kormányzó-elnöke az illető ministeriumok utján gondoskodandik”. A kihirdetési záradék a kormányzó nevében szólt: „Melly törvény a nemzet nevében általam ezennel kihirdettetvén, rendelem és parancsolom…” Egy feldolgozás idézete szerint a május 30-i határozat úgy szólt, hogy a két ház elnökeinek aláírása után a kormányzó „a minisztérium által hirdettesse ki és hajtsa végre” a törvényt.
A képviselőház május 31-én Debrecenben elnapolta üléseit, Kossuth pedig egy századfordulós összefoglaló szerint június 5-én vonult be Pestre. A minisztertanács testületként is döntött: június 8-án „saját felelősség terhe mellett” fogadta el Perczel Mór lemondását, noha Perczel levele „a kormányzó elnöknek” szólt. Július 1-jén Kossuth Mészáros Lázár altábornagyot az összes hadsereg fővezérévé nevezte ki, a körrendelet szerint „a minisztertanács meghallgatásával és hozzájárultával”.
A képviselőház 1849-ben egyetlenegyszer ült össze Pesten, július 2-án. Kossuth itt jelentette be a főváros elhagyását, és kijelentette, hogy Magyarország sorsát „semmi körülmények között egy ember kezébe letéve” nem szeretné látni. Hozzátette: „Én a nemzet nélkül nem tudom a nemzetet megmenteni, a nemzettel igen!”, és hogy mivel „a nemzet velem parancsol”, folytatja hivatalát. Még aznap vonattal Ceglédre ment; a miniszterek július 8–9-én hagyták el Pestet, Kossuth július 12-én délelőtt érkezett Szegedre.
Szegeden a kormányzó és a minisztérium viszonya kiéleződött. Egy hivataltörténeti feldolgozás szerint Szemere miniszterelnök egy július 21-én kelt, 24-én átadott emlékiratban azt javasolta, hogy a minisztérium mondjon le, a kormányzó pedig kapjon egykézbeli, rendkívüli hatalmat. Kossuth július 25-i válaszát ugyanez a feldolgozás idézi: „Dictatura jobb volna? – magam is hiszem. De lehetetlen, mert nincs dictator. Én nem leszek.” És: „Nem vállalok dictaturát.” Egy egykorú emlékirat szerint ugyanakkor Kossuth Szegeden a minisztérium tudta nélkül is intézkedett.
Az ellenjegyzés gyakorlata sem volt hézagtalan. A feldolgozások szerint július végén a fővezérnek szóló utasításoknál Kossuth egymaga tett kivételt, Bem József augusztus 10-i kinevezését pedig egy miniszter törvénytelennek tartotta, noha a hadügyminiszter ellenjegyezte. A szegedi ülésszak közben elfogadta a nemzetiségekről és a zsidók egyenjogúságáról szóló 1849. évi VIII. és IX. törvénycikket; a kimondás napját a források eltérően adják meg. A zsidókról szóló törvénycikk ugyanazzal a kihirdetési záradékkal zárult, mint az 1849-es adótörvény.
A július 29–30-i minisztertanács Dembiński Henryket bízta meg ideiglenesen a fővezérséggel, Szemerét és Batthyány Kázmért pedig rendkívüli hatalommal Görgey táborába küldte, hogy ők vezessék az orosz féllel induló tárgyalásokat. A kormány ezután ismét költözött. Kossuth augusztus 1-jén Mezőhegyesről azt írta Szemerének: „A kormány tehát Aradra költözött”, ő maga pedig „holnap este” érkezik oda. Egyes források szerint már aznap délután megérkezett; a képviselőház augusztus 4-én tartotta első aradi ülését.
Augusztus 10-én Kossuth négyszemközti megbeszélésre hívta Görgeyt, mert úgy látta: „nekünk kettőnknek kell négyszemközt magunkban arról végezni, hogy mi történjék.” Augusztus 11-én reggel a minisztertanács Görgeyt fővezérré nevezte ki, és megbízta az oroszokkal való tárgyalással. Görgey ezt kevesellte, és a kormány lemondását, valamint a legfőbb polgári és katonai hatalmat kérte. Csány, Aulich Lajos és Vukovics benyújtotta lemondását, és ezzel megbomlott a minisztérium, amelyhez a szabály a kormányzót kötötte.
A lemondólevél egyes források szerint délután 2 órakor, egy századfordulós összefoglaló szerint délben készült. Kossuth benne „úgy magam, mint a minisztérium nevében” kijelentette, hogy a kormány lelép, és „a nemzetgyűlés megbízásából eddig általunk gyakorolt polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat” Görgeyre ruházta, „ma este 8 órától kezdve”. A hivatal tehát augusztus 11-én este 8 órakor szűnt meg. Ezt az időpontot maga a lemondólevél rögzíti, ebben nincs eltérés.
A „minisztérium nevében” fordulat nem jelentette az egész kormány beleegyezését. A lemondást a hivataltörténeti feldolgozás és egy politikai pályarajz szerint Csány László, Vukovics Sebő és Horváth Mihály jegyezte ellen; Szemere, Batthyány Kázmér és Duschek nem írta alá. Egy századfordulós összefoglaló csak két ellenjegyzőt említ. A hatalmat tehát nem a nemzetgyűlés, hanem Kossuth és a miniszterek egy része adta át Görgeynek.
„A nemzethez!” című kiáltványában Kossuth azt írta, hogy „nincs többé remény” az egyesült osztrák és orosz hatalmak elleni önvédelmi harc sikerére. Görgeytől azt kérte: „Szeresse hazáját oly önzetlenül, mint én szerettem, és legyen a nemzet boldogságának biztosításában szerencsésebb nálamnál.” Délután 4 óra tájt, egyes források szerint, Lugos felé indult. A lemondás után Görgey táborában történtek már a fegyverletétel történetéhez tartoznak, nem a kormányzói hivataléhoz.
Augusztus 12-én Lugosról Kossuth megírta Görgeynek lemondása okait. A levél szerint három miniszter távozása után vagy új minisztereket kellett volna kineveznie, vagy „minisztérium nélkül kormányoznom, azaz diktatúrát gyakorolnom”. Elismerte: „Tudom, hogy kormányformát változtatni nem volt jogom – de az országgyűlés nem volt együtt; s azért hiszem, hogy lépésem a kénytelenség által mentve van.” Görgeyt arra intette, hogy „nem ura, hanem első szolgája a nemzetnek”. A hatalomátadás jogszerűségének kétségét így maga Kossuth fogalmazta meg.
A források eltérése részben műfaji. A törvénycikkek, Kossuth levelei és a minisztertanácsi határozatok a szabályt mutatják, az egykorú emlékiratok a súrlódásokat, a századfordulós összefoglaló pedig sok dátumot ad, amely több ponton eltér a levéltári alapú feldolgozásoktól. Ebből adódik a lemondás órájának, az aradi érkezésnek, az első szegedi ülésnek és az ellenjegyzők számának bizonytalansága. Kossuth saját szövegei közben egyszerre védik a szabályt és mentik a kivételt.
Az értékelés is megoszlik. A mai történetírás egy része szerint a trónfosztás ára az volt, hogy Kossuth belenyugodott hatalma korlátozásába, és a szabályozás a törvényhozásnak adott túlsúlyt. Egy hivataltörténeti feldolgozás szerint viszont a forma Kossuth kívánságát követte, törvény helyett kormányzói előterjesztés lett, a gyakorlatban pedig a kormányzó és a minisztérium egyaránt az elsőbbségért küzdött. A két értelmezés nem dönthető el: a szabály, a gyakorlat és Kossuth önértékelése külön rétegként áll egymás mellett.
