Lánchíd
A közkeletű történet szerint a Lánchíd egyetlen élményből született: Széchenyi István apja halálhíre után napokig nem tudott átkelni a jeges Dunán, és ekkor határozta el, hogy hidat épít. A történethez gyakran a nyelv nélküli kőoroszlánok legendája is társul. Az olvasott források ennél józanabb és hosszabb folyamatot mutatnak: egy naplóbeli felajánlást, egy könyv érveit, egy országgyűlési törvényt, egy részvénytársaságot és közel három évtizedet a gondolattól a megnyitásig.
Ez a szócikk a híd gondolatát Széchenyinél, az 1836. évi XXVI. törvénycikket, az építést és az átadást követi. A Hitel, Világ és Stádium programja egészében az előző szócikk tárgya, a lóverseny, a kaszinó és a hajózás pedig a következőé. Az Alagút és a hídvám körüli későbbi viták nem tartoznak ide. A híd méreteiről a szöveg nem közöl adatot, mert az olvasott források ilyen számot nem tartalmaznak, és az 1945-ös pusztulásra csak a zárás utal.
A híd gondolatának legkorábbi olvasott nyoma Széchenyi naplójában található. 1821. január 4-én, német nyelvű bejegyzésében azt írta, hogy egyévi jövedelmét ajánlja fel, ha Buda és Pest között híd jön létre. Hozzátette, hogy kamatot vagy visszafizetést sohasem kér, mert elegendő kárpótlás lesz számára a gondolat, hogy hazájának lényeges szolgálatot tett. A bejegyzés tehát már ekkor a közjóért tett anyagi felajánlásként, nem pillanatnyi ötletként fogalmazza meg a tervet.
A napló egy keltezetlen függeléki listáján a „Brücke bey Pesth!”, vagyis a pesti híd a vasút, a csatorna és a gőzhajó mellett szerepel. Ez a lista azt mutatja, hogy Széchenyi a hidat nem különálló vállalkozásnak, hanem az ország közlekedési és gazdasági átalakításának egyik elemének tekintette. A híd így ugyanabba a sorba került, mint a folyami hajózás és a vasút – legalábbis ezen a listán, amely a terveket egymás mellé sorolja.
Az 1821-es bejegyzés nem említi a jeges Dunát. A közkeletű történet, amely szerint Széchenyi apja halálhíre után a jégzajlás miatt nem tudott átkelni, és ezért akarta a hidat, a hagyományhoz tartozik. A napló olvasott részei nem támasztják alá, ezért a szócikk nem köti hozzá a felajánláshoz. Az olvasott források alapján csak annyi mondható, hogy a felajánlás a közjó szolgálataként jelenik meg.
A gondolat nyilvános érveléssé a Hitelben vált, amely 1830-ban jelent meg. A könyv egyik vitázója kimondja: volna biz inkább függőhíd Pest és Buda között. Széchenyi másutt azt panaszolja, hogy egész hazánkban egyetlenegy becsületes hidunk sincs. A Hitel azt is elismeri, hogy külföldön több függőhíd leomlott, mégis bátorságos függőhidat sürget. A híd tehát a könyvben a közjó egyik javasolt eszköze, nem öncélú díszítő építmény.
A Hitel érvelésében a híd nem önmagában fontos. A könyvben a függőhíd a közjó egyik javasolt eszközeként jelenik meg, és a hiányzó hidakról szóló panasz a könyv tágabb, az ország állapotáról szóló érvelésébe illeszkedik. A szócikk itt nem foglalja össze a Hitel teljes programját, mert az az előző szócikk tárgya. Annyi azonban a forrásból is látszik, hogy a hidat Széchenyi gazdasági és társadalmi kérdésként, nem pusztán műszaki feladatként kezelte.
Széchenyi a kutatás szerint 1832-ben Hídegyletet alapított, ahogyan a kutatás idézi, hogy a terv társadalmi támogatást kapjon. A gondolat ezzel kilépett a naplóból és a könyvből, és szervezett formát öltött. A finanszírozásban Sina György játszott szerepet: az ő támogatásával, a kutatás szerint, 1836-ban részvénytársaság alakult. A híd így nem állami beruházásként, hanem magántőke és országos törvény együttműködésével valósult meg, a törvény szerint részvényes társaság útján.
A döntő jogi lépés az 1836. évi XXVI. törvénycikk volt, amelynek címe így szól: egy állandó hídnak Buda és Pest közötti építéséről. A bevezetés kimondja, hogy Buda és Pest városok között állandó híd építése határoztatik. Az 1. § szerint az építést egy részvényes társaság végzi. A törvény szentesítésének napját az olvasott kiadás nem adja meg, ezért a szócikk csak az évet és a törvénycikk számát közli, napi dátumot nem.
A törvény legtöbbet idézett rendelkezése a 2. §, amely szerint a hídon hídvámot kivétel nélkül mindenki fizetni tartozik. A kivétel nélküli kötelezettség a kutatás értelmezése szerint áttörte a nemesség adómentességét, mert a vámfizetés alól a nemesek sem mentesültek. A törvényszöveg maga nem nevezi meg a nemességet, csak a mindenkire kiterjedő kötelezettséget rögzíti. A szócikk ezért a szó szerinti rendelkezést forrásként, a nemességre vonatkozó következtetést értelmezésként kezeli.
A törvény a híd jövőjéről is rendelkezett. A 7. § szerint a szerződési idő leteltével a híd a nemzet tulajdona lesz. A 9. § kimondja, hogy a fenntartási tőke összegyűlte után a hídon az átjárás mindenkinek örökre ingyenes. A 12. § szerint az országos állandó küldöttség elnöke a nádor, a küldöttség tagjai között pedig ott szerepel gróf Széchényi István neve is. A törvény tehát hosszú távú, nemzeti tulajdonú közlekedési létesítményt tervezett.
A törvény szerkezete azt is megmutatja, hogyan gondolkodott a kor országgyűlése egy ilyen vállalkozásról. Az építést és a működtetést magántársaságra bízta, a vámot mindenkire kiterjesztette, a végső tulajdont és az ingyenes átjárást pedig a nemzetnek tartotta fenn. Az országos küldöttség, amelynek élén a nádor állt, a közérdek felügyeletét biztosította. A törvény szövege így egymás mellett rögzíti a vállalkozásra vonatkozó szabályokat, a részvénytársaságot és a hídvámot, valamint a közjogi rendelkezéseket, a nemzeti tulajdont és az országos küldöttséget.
A tervezés és a kivitelezés két különböző emberhez kötődik. A tervező, ahogyan a kutatás idézi, William Tierney Clark angol mérnök volt, a helyszíni munkát pedig Adam Clark vezette, akit a magyar hagyomány Clark Ádámként ismer. A két szerepet érdemes szétválasztani, mert a két Clark neve könnyen összekeveredik. Széchenyi levelezésének jegyzéke szerint 1827 és 1837 között több levelet írt William Tierney Clarknak, köztük 1834 decemberében és 1835 januárjában a Lánchídról.
Az építés hosszú évekig tartott. Ahogyan a kutatás a korabeli sajtó alapján idézi, az alapkövet 1842. augusztus 24-én József nádor helyezte el. A pillérek 1847 júliusára készültek el, majd a forradalom és a szabadságharc eseményei hátráltatták a befejezést. A híd tehát nem egy lendületes vállalkozás gyors eredménye volt, hanem egy évtizedekig húzódó folyamaté, amelyet a politikai fordulatok is lassítottak, és amelynek végét már egy egészen más korszak hozta el.
A megnyitás körülményei maguk is ezt a fordulatot mutatják. Ahogyan a kutatás idézi, a hidat 1849. november 20-án Haynau adta át, a gyalogos forgalom pedig másnap indult meg. Erre az időpontra a szócikk nem olvasott kortárs újságot vagy hivatalos közleményt, ezért a dátumot másodkézből származóként közli. A kutatás szerint 1876-ig, a Margit híd megnyitásáig ez volt Pest és Buda egyetlen állandó átkelője, ami jól mutatja jelentőségét a város életében.
A hídhoz kötődő legismertebb legenda az oroszlánoké. A városi legenda szerint a hídfőknél álló kőoroszlánoknak nincs nyelvük, és a szobrász emiatt szégyenében öngyilkos lett. Ennek a történetnek nincs forrása, és a szócikk csak legendaként említi. A legendához tartozó cáfoló megjegyzés, hogy a nyelv alulról egyszerűen nem látszik, szintén nem forrásolt, csak a szóbeli hagyomány része. A legenda tehát a híd emlékezetéhez tartozik, de az építés történetéhez nem tesz hozzá ellenőrizhető adatot.
A híd neve is később rögzült. A kutatás szerint 1899 óta viseli a Széchenyi Lánchíd nevet, vagyis a névadás fél évszázaddal az átadás után emelte Széchenyit a híd névadójává. Ez a névválasztás az emlékezet utólagos rendezése: összekapcsolta a hidat azzal az emberrel, akinek naplója és könyve a szócikk olvasott forrásai közül a legkorábban fogalmazta meg a tervet, és akinek neve az 1836-os törvény küldöttségi névsorában is szerepel.
Miért tér el a közkeletű kép a forrásoktól? Először is a legszemélyesebb történetek, a jégzajlás és az oroszlánok, nem forrásból, hanem a hagyományból erednek. Másodszor a legfontosabb dátumok egy része, az alapkőletétel és az átadás, csak másodkézből ismert. Harmadszor a forrásrétegek különböznek: a napló és a Hitel Széchenyi saját szava, a törvény hivatalos szöveg, az építés menete pedig a kutatás összefoglalásából ismert. A szócikk ezeket a rétegeket szétválasztva mutatja be.
A Lánchíd története így egy 1821-es naplóbejegyzéstől egy 1836-os törvényen át egy 1849-es megnyitásig vezet, és közben magánfelajánlás, könyv, egyesület, részvénytársaság és országgyűlés kapcsolódott össze benne. Pusztulására egy elsődleges hadijelentés utal: 1945. január 18-án reggel 7 órakor a visszavonuló német csapatok felrobbantották a Lánchidat és az Erzsébet hidat. Ennek a korszaknak a részleteit Budapest ostromának szócikke tárgyalja, a következő szócikk pedig Széchenyi további vállalkozásaihoz tér vissza.
