Haynau
A közkeletű kép szerint az 1849-es magyarországi megtorlás egyetlen ember, Julius Jacob von Haynau táborszernagy (1786–1853) személyes bosszúja volt. Az egykorú iratok ennél összetettebb képet adnak: Haynau 1849. május 30. és 1850. július 6. között teljhatalmú főparancsnokként vezette a megtorlás intézményeit, de a döntési lánc Bécsen át az uralkodóig ért.
Ebben a képben Haynau önhatalmúlag, Bécs akarata ellenére végeztette ki az aradi tábornokokat és a többi elítéltet, ezért aztán büntetésből fel is mentették. Ellenfelei „bresciai hiénának” és „aradi vérbírónak” nevezték, és saját levelei is tömeges akasztást ígérnek. A minisztertanácsi jegyzőkönyvek és az uralkodói kézirat azonban azt mutatják, hogy Bécs előbb visszafogta, majd szabadabb kezet adott neki, felmentését pedig nem a kivégzések, hanem engedetlensége és önhatalma miatt határozták el. A felelősség így nem hárítható egyetlen személyre.
Haynau 1786. október 14-én született Kasselben, IX. Vilmos hesseni tartománygróf, a későbbi I. Vilmos választófejedelem törvénytelen fiaként. A 19. századi lexikonok szerint 1801-ben hadnagyként lépett osztrák szolgálatba, 1805-ben Ulmnál francia fogságba esett, 1809-ben súlyos mellsebet kapott. Egy forráskiadás bevezetőjében idézett minősítés szerint temesvári parancsnoka, Piret altábornagy 1847-ben azt írta róla, hogy „a legjobb volna talán nyugalomba helyezni”. Ehelyett 1848–49-ben Itáliában harcolt Veronánál, Peschieránál és Bresciánál, és ellenfelei innen ragasztották rá a „bresciai hiéna” nevet.
Magyarországon előbb Welden táborszernagy helyettese volt, majd utódja lett a főparancsnokságon: 1849. május 30-án táborszernagy és önálló főparancsnok lett. Július 1-jei kiáltványa szerint az uralkodó május 30-i manifesztuma ruházta rá a kormányhatalmat a hadi- és ostromállapotban lévő Magyarországon és Erdélyben. A polgári ügyek vezetésére Ferenc József június 4-én Geringer Károlyt nevezte ki császári biztossá. Egy későbbi összefoglalás szerint Haynau első intézkedései közé tartozott, hogy a lipótvári őrség két tisztjét, Mednyánszky őrnagyot és Gruber századost felakasztatta.
A megtorlás jogi keretét a július 1-jén Győrött kiadott kiáltvány teremtette meg. A kiáltvány szövege szerint Magyarország 1848. október 8-tól, Erdély október 18-tól hadi törvények alatt állt, és a pártütéssel összefüggő bűntettek, a polgári személyekéi is, „különös hadi törvényszékek” elé tartoztak, amelyek „sommásan” jártak el. Ezek halálra ítélhettek „kötél vagy lőpor és golyó által”, továbbá deportációra, fogságra és pénzbüntetésre, felségsértésnél pedig az ítélet az összes vagyon elvesztésével járt.
A kiáltvány rögtönítélő eljárást rendelt az 1849. április 14-i debreceni határozat részeseire, valamint egyebek mellett a lázítókra, a népfelkelés szervezőire és azokra, akik a „pártütő kormány” parancsainak engedelmeskedtek. Haditörvényszék elé utalta a feloszlatás után is ülésező országgyűlés tagjait, a honvédelmi bizottmány tagjait és a kormánybiztosokat. Kollektív büntetést is kimondott: azokat a helységeket, amelyek lakói császári vagy orosz katonákat támadtak meg, fel kellett gyújtani. A rögtönítélő bíráskodás mint jogintézmény későbbi sorsa már a statárium története.
A nyári hadjárat és a fegyverletételek után Haynau augusztus 18-án Temesvárott kiadott hadparancsa a háborút befejezettnek tekintette. Az átállt katonáknak őrmestertől lefelé közbocsánatot adott, azzal, hogy közemberként besorozzák őket, a vezérekről és a volt császári-királyi tisztekről azonban a további rendelkezést fenntartotta magának. A hadparancs a kiáltvánnyal együtt kirajzolta, kik ellen irányul a megtorlás súlya: a tábornokok, a korábban a birodalmi hadseregben szolgált tisztek és a forradalmi kormányzat polgári szereplői ellen.
Bécs ekkor még fékezni próbált. Augusztus 20-án a minisztertanács és Felix zu Schwarzenberg miniszterelnök levele elrendelte, hogy Haynau „a már meghozott ítéletek végrehajtásával várjon” a további uralkodói utasításig; a levelet Grünne gróf vitte. Közben a rögtönítélő eljárás már működött. Ormai (Auffenberg) Norbert ügyében augusztus 22-én Újaradon a főparancsnokság rendeletére tartottak tárgyalást, a jegyzőkönyv szerint rögtönítélő formában, „mivel személyazonosságukat a magas hadsereg-főparancsnokság már megállapította”.
Haynau két nappal később, augusztus 24-én barátjának, Karl von Schönhals altábornagynak azt írta, hogy Ormait „felakasztatta”. A levél magyar fordításában ez áll: „…a vezéreket felköttetem, az ellenségnél szolgálatot vállalt osztrák tiszteket agyonlövetem…”, és „utasításaim nincsenek, de teljhatalmam van, korlátlanul rendelkezhetem a király nevében.” Előre látta a külföldi felháborodást is („Az újságírók mind nekem fognak esni, kivált a derék angolok”), és kijelentette: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon”. Ezek egy magánlevél kijelentései, nem hatáskörének leírásai.
Augusztus 25-én Radetzky tábornagynak írt, szintén magyar fordításban ismert levele szerint Grünne megérkezett, és meghozta a végrehajtást tiltó határozatot; Haynau úgy fogalmazott, hogy ha a gróf „negyven órával később érkezik, a vezéreket már a bitófán találja”. Haynau engedelmeskedett. Ugyanaznap Karl Ernst törzshadbírót bízta meg, hogy az aradi várban gyorsan folytassa le a Világosnál megadott vezérek, a volt császári-királyi tisztek, a képviselők és a kormánybiztosok hadbírósági vizsgálatát.
Augusztus 27-én a bécsi minisztertanács a foglyok kezeléséről tárgyalt. A jegyzőkönyv szerint Haynau kiáltványa maradt a norma minden jövőbeli esetre, vagyis ezek rögtönítélő bíróság elé tartoztak. A kegyelemből kivett tisztek ügyében „több mint ötszáz vizsgálat” kellett volna, ezért a miniszterek azt javasolták, hogy Haynau a legvétkesebbek névsorát a halálos ítéletek végrehajtása előtt terjessze fel. Bach belügyminiszter szerint Haynaut megfelelő hatalommal kellett felruházni, Kulmer pedig megjegyezte, hogy Haynau Hrubyt, Görgey segédtisztjét már agyonlövette.
A döntő fordulat Ferenc József augusztus 29-i kézirata volt. Eszerint halálbüntetést „csak a legbűnösebb és legveszedelmesebb egyéneken” lehetett végrehajtani, a többieknél Haynau a ráruházott kegyelmezési joggal élhetett, a kivégzésekről pedig „esetről esetre” kellett jelentést tennie. A kézirat tehát nem előzetes jóváhagyást, hanem csak utólagos jelentést írt elő, és csak a múltbeli cselekményekre vonatkozott. A mai történetírás többsége szerint Haynau ezzel gyakorlatilag szabad kezet kapott a kivégzésekre.
Augusztus 31-én a minisztertanács elé került Haynau panasza, hogy megakadályozzák a forradalmárok kivégzésében; a válasz az volt, hogy minden végrehajtott ítéletet esetről esetre be kell jelenteni. Ugyanaznap Pesten Haynau négy kategóriát szabott meg Ernstnek, azzal, hogy a tábornokokkal kell kezdeni, és „tekintsen el minden haszontalan és időrabló formaságtól”. Az ítéleteket futárral neki kellett megerősítésre felterjeszteni. A jogtörténeti feldolgozások szerint a vizsgáló hadbíró előterjesztése után a vádlottat már nem hallgatták meg.
Ebben a hadbírósági rendszerben született meg Batthyány Lajos halálos ítélete is, akit 1849. október 6-án Pesten végeztek ki. Ugyanezen a napon Aradon a tábornokok ítéletét hajtották végre, akiket ugyanennek a rendszernek az aradi hadbírósága ítélt el. Egy forráskiadás bevezetője szerint a megtorlás miatt már augusztusban a francia, majd a brit kormány is kíméletre intette Bécset. A brit külügyminiszter, Palmerston egy későbbi közlésből ismert, pontosan nem datálható levele szerint „Az osztrákok a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a művelt emberek nevét bitorolták”.
Ősszel fordulat következett. Október 26-án a minisztertanács jegyzőkönyve szerint az uralkodó jóváhagyta a politikai kivégzések felfüggesztését; a döntés „hivatalosan nem hozható … nyilvánosságra”, és a források eltérnek abban, hogy közölték-e Haynauval. Október 28-án Schwarzenberg a szentpétervári nagykövet, Buol útján azt üzente a cári udvarnak, hogy „egyetlen közkatonát, altisztet vagy alantos tisztet sem végeztek ki” csak azért, mert a felkelők közt harcolt, és hogy politikai bűntettért ezután nem alkalmaznak halálbüntetést.
A megtorlás mértékét a feldolgozások eltérő időhatárokkal és eltérő számokkal adják meg. Egy feldolgozás szerint 1849 őszén 114 halálos ítéletet hajtottak végre, a kivégzettek közül 89 korábban birodalmi tiszt volt, 386 halálos ítéletet börtönre változtattak, és mintegy 1756 embert börtönöztek be. Más összesítés időhatár nélkül közel 120 kivégzést ad, egy 19. századi összesítés pedig az 1854. július 1-ig, tehát a Haynau utáni évekkel együtt hozott 500 halálos ítéletből számol 114 végrehajtottat. A becslések szerint 40–50 ezer volt honvédet büntetésből besoroztak a császári hadseregbe.
A felfüggesztés nem jelentette a halálos ítéletek teljes végét. A feldolgozások szerint Hauk Lajos volt honvéd alezredest 1850. január 31-én Aradon ítélték halálra, Haynau február 8-án jóváhagyta az ítéletet, és a mai történetírás Haukot tartja az utolsó politikai okból kivégzett 1848–49-es vértanúnak. A pesti sajtó egykorú hírei szerint Haynau 1850 tavaszán több halálos ítéletet saját hatáskörben megváltoztatott. Március 26-án megkapta a Mária Terézia-rend nagykeresztjét, viszonya a bécsi kormánnyal azonban egyre feszültebb lett.
A minisztertanács jegyzőkönyve szerint 1850. július 6-án a miniszterek az uralkodó jelenlétében egyhangúlag Haynau leváltását javasolták, Ferenc József pedig elrendelte, hogy „azonnal” helyezzék nyugállományba; ideiglenes utódja Wallmoden gróf lett. A jegyzőkönyv szerint Haynau késleltette a kormány megbízásait, július 5-én az uralkodói döntés előtt kihirdettetett ítéleteket, és az 1849. augusztus 29-i legfelsőbb elhatározásnak saját értelmezést írt elő a bíróságoknak. Helyzetét a kormány „bitoroltnak” (angemaßte Stellung) nevezte. Egyes feldolgozások július 8-át vagy 9-ét adják meg.
A londoni botrány már a nyugállományba helyezés után történt. Egy londoni hetilap egykorú tudósítása szerint 1850. szeptember 4-én, szerdán a Barclay és Perkins sörfőzde munkásai a látogatói könyvből felismerték, és „Down with the Austrian butcher!” („Le az osztrák mészárossal!”) kiáltással rátámadtak. Szalmát ejtettek a fejére, megtépték a ruháját és a bajuszát; a közeli George fogadóba menekült, ahonnan rendőrök vitték el csónakon. Maderspach Károlyné 1849-es megvesszőztetését a korabeli külföldi sajtó Haynaunak tulajdonította, személyes felelőssége azonban vitatott.
Haynau szeptember 7-én elhagyta Angliát; egy londoni radikális gyűlés határozatban dicsérte a munkásokat, és Kölnben, Hannoverben is tüntettek ellene. Egy későbbi feldolgozás által ismertetett levélváltás szerint az osztrák kormány a támadás után elégtételt és vizsgálatot sürgetett, a brit külügyminiszter azonban kétségesnek tartotta, hogy az esemény jogi értelemben zavargás („riot”) lett volna. A 19. századi lexikonok szerint Haynau 1853. március 14-én hirtelen halt meg Bécsben, és Grazban temették el.
A források eltérése részben a rétegekből adódik. Haynau levelei dicsekvő magánszövegek, és magyar fordításban ismertek; a minisztertanácsi jegyzőkönyvek és az uralkodói kézirat a döntési láncot mutatják; a londoni részleteket az egykorú angol sajtó és a későbbi leírások eltérően adják elő. A hagyomány egyes elemei nem állják ki az ellenőrzést: túlzás például, hogy Haynau minden fogoly honvédtisztet ki akart végeztetni, hiszen augusztus 24-i levele szerint a korábban polgári foglalkozású vagy a császári seregben őrmesterként szolgált magyar tiszteket közembernek besoroztatta volna.
Az életrajzi adatok 19. századi lexikonokból valók, közülük az egyik kifejezetten Haynau-párti, ezért ezek adatokra használhatók, értékelésre nem. A mai történetírás többsége szerint a felelősség megoszlik Haynau, a miniszterelnök és az uralkodó között; a kutatás egy része külön hangsúlyozza, hogy a megtorlást Ferenc József is helyeselte, és a fogvatartások jóval Haynau felmentése után is tartottak. Haynau így a megtorlás végrehajtója és arca volt, nem egyedüli szerzője.
