1754-es vámrendelet
Az 1754-es vámrendelet Mária Terézia Bécsben, 1754. február 16-án kelt pátense, amely a magyarországi harmincadvám és a vámtételek új rendjét hirdette ki. A magyar udvari kancellária adta ki, és egy feldolgozás szerint 1754. október 1-jén lépett hatályba. Lényege a különbségtétel volt a káros és a hasznos, valamint a külföldi és az örökös tartományokból érkező áru között.
A közkeletű kép szerint ez a rendelet egy csapásra „gyarmati helyzetbe” süllyesztette Magyarországot: a magyar kivitelt sújtotta, megtiltotta a gyárak alapítását, és egységes védvámhatárt húzott a birodalom köré. A pátens szövege ennél szűkebb. A magyar vámterület tarifája volt, nem az egész birodalomé; saját szavai szerint a legtöbb kiviteli cikk vámját csökkentette; gyártilalom pedig a szövegének ismert részeiben nem szerepel. Ami a közkeletű képben egyetlen évszámhoz tapad, az részben az 1755-ös és az 1759-es kiegészítésekből, részben az 1775-ös vámrendezésből, részben a 18. század végén és a 20. században megfogalmazott értékelésekből származik. A pátens fontos fordulat volt, de nem a teljes folyamat.
A pátens két, 1723-as törvénycikkre épült, amelyeket III. Károly erősített meg. Az 1723. évi CXVI. törvénycikk 2. szakasza szerint a helytartótanács gondoskodik arról, hogy „a közönségre nézve káros vagy haszontalan árukat az országba be ne hozzanak”. Az 1723. évi XIV. törvénycikk pedig kimondta, hogy az országlakók a saját és hozzátartozóik szükségére a szomszéd örökös tartományokba vitt vagy onnan hozott áru után nem fizetnek harmincadot. Az első törvény a pátens indoklása, a második a korlátja lett.
A pátens maga is felidézte saját előtörténetét. Szövege szerint már az 1729. évi 2. törvénycikk a helytartótanácsot bízta meg az új vámrend kidolgozásával, a javaslatot azonban csak 1744-ben adták át, és a „háborús mozgalmak” miatt elhalasztották. A feldolgozások szerint a háttérben a nemesi adómentesség állt, valamint az, hogy Szilézia elvesztése után az osztrák és cseh tartományok ipara új piacot keresett, és ezt a magyar piacban látta.
A régi rend hibáit a pátens maga sorolta fel. Szövege szerint a harmincad a káros, a haszontalan és a szükséges árut egyformán terhelte, és nem tett különbséget a behozott, a kivitt és az átvitt áru között: mindegyiktől ugyanazt a vámot szedték. A vámterület sem volt egységes. Mária Terézia trónra lépésekor a magyar királyság és a hozzá tartozó országok több vámterületre oszlottak; 1748-ban a három szlavón vármegye a magyar vámterülethez került, Horvátország, a Bánság és Erdély viszont külön maradt.
Az előkészítés Bécsben folyt. A feldolgozások szerint a bécsi gazdasági igazgatóság 1751-ben kezdett tárgyalni a magyar kancelláriával. A kancellária a nemesség és a papság vámmentességéhez ragaszkodott, és maga javasolta, hogy Erdély külön vámterület maradjon. Hogy a bécsi kereskedőket mi foglalkoztatta, azt egy 1752-es kereskedői emlékirat mutatja: ennek szerint, ahogy egy feldolgozás idézi, a magyar kereskedők az utolsó lipcsei vásáron 400 000 forintot hagytak ott.
1752 márciusában egy szűkebb bécsi bizottság, tagjai között Bartenstein, Chotek Rudolf és Grassalkovich Antal, rögzítette az elveket. Egy feldolgozás szerint, amely a bizottsági iratokat ismerteti, a cseh–morva tarifát vették mintául, tranzitóvámot terveztek, az örökös tartományokból behozott árut legfeljebb 5% terhelte volna, a külföldit pedig a „káros”, élvezeti, hasznos vagy szükséges besorolás szerint 20, 15, 10, illetve 5%. Kikötötték azt is, hogy a vámjövedelem ne csökkenjen. A tarifa 1753 áprilisára elkészült, a pátensről 1754 elején Kaunitz elnöklete alatt döntöttek.
A pátens Bécsben, 1754. február 16-án kelt, Mária Terézia „magyar, cseh és egyéb uralkodásának tizennegyedik évében”. Gróf Nádasdy Lipót Flórián magyar udvari kancellár által adták ki, Nedeczky Károly ellenjegyzésével. Az egykorú német nyomtatvány címe Vectigal Des Königreichs Hungarn, Und der Darzu angehörigen Länder; Johann Thomas Trattner bécsi nyomdájában jelent meg 1754-ben, fólió alakban. A pátens tehát a magyar kancellária kiadványa volt, de tartalmát a bécsi bizottsági munka határozta meg, amelyről az előző évek tárgyalásai tanúskodnak.
A pátens önindoklása a rendi kívánságból indult. Az 1723. évi 116. törvénycikkre hivatkozott: a rendek azt kívánták, hogy a káros és haszontalan árut tartsák távol, és ne menjen több pénz külföldre, mint amennyi visszajön. A pátens szerint a legtöbb kiviteli cikk vámja 5%-ról 2%-ra, az átmenő, úgynevezett tranzitóforgalomé 5%-ról 1%-ra csökkent, az áruk becsértékét pedig a valódi érték alatt állapították meg. Vámot a szöveg szerint csak a külföldről kicsinybeni árusításra behozott, haszontalan vagy káros áruknál emeltek.
A nemesség helyzetét a pátens kettős fordulattal rendezte. Kimondta, hogy a harmincadot mindenki köteles megfizetni, „legyen az nemes vagy nemtelen, egyházi vagy világi”, ugyanakkor az 1723. évi 14. törvénycikkben rögzített szabadság csorbítása nélkül. A saját szükségletre vitt vagy hozott áru mentessége tehát megmaradt; hogy a saját termésből kereskedés céljára kivitt áru is mentes maradt-e, a pátens ismert részeiből nem dönthető el. A vámmentességet igazoló levelek csak egy évig voltak érvényesek, a vámcsalást a vámtétel kétszeresével büntették.
A pátenshez két tarifa tartozott: az „A” a be- és kivitelt, a „B” az átmenő forgalmat szabályozta, a „C” melléklet pedig a harmincad- és fiókhivatalokat sorolta fel Magyarországon, Horvátországban és Szlavóniában. Az örökös tartományokból érkező áru kedvezményt kapott a külföldivel szemben, a nem külföldi árut bélyeggel kellett megjelölni. A török kereskedők a belgrádi béke (1739) 11. cikkelye alapján csak egyszer fizettek vámot. A 7. fejezet a rajnai forintot és a pozsonyi súlyt és mértéket írta elő.
A feldolgozások szerint a tarifa betűrendes volt, és minden árucikknél négyféle vámtételt adott meg: a közvetlenül külföldről hozott külföldi árura, az örökös tartományokon át érkező külföldi árura, az Ausztriából jövő osztrák árura és a magyar áru kivitelére. A vám a hivatalosan megállapított becsérték százaléka volt. Itt válik el a pátens önképe a későbbi értékeléstől: a szöveg a csökkentést kedvezményként mutatta be, a feldolgozások szerint viszont a becslésen alapuló rendszer és a „káros” áruk besorolása önkényes volt, és a gyakorlatban az osztrák iparnak kedvezett.
A fogadtatás egy feldolgozás szerint heves volt: a tarifa, amely ugyanezen leírás szerint 1754. október 1-jén lépett életbe, hamar „a legnagyobb felháborodást keltette”. A vármegyék tiltakoztak; ismert példa Ung megye felirata. Egy egykorú, névtelen magyar memorandum, amely csak a feldolgozások idézetéből ismert, azt állította, hogy az osztrák gyártmányok 5% vámot fizettek, ami a külföldi áruval szemben 5–15% kedvezményt jelentett. Ezt a számot a memorandum adja, nem maga a tarifa, ezért a kedvezmény mértéke egy kortárs szerző számításaként olvasható.
A közkeletű képben az 1754-es pátenshez kötött szigorú intézkedések egy része valójában későbbi. Egy feldolgozás ismertetése szerint az 1755. január 4-i kiegészítő rendelet a tranzitóvám helyett 1% behozatali vámot írt elő, bevezette a visszvámot, és kimondta, hogy az osztrák gyártmányok 3%-ot fizetnek a magyar határon. Ugyanezen feldolgozás szerint 1755. április 1-től 30% vám terhelte azt a külföldi árut, amelyet magyar kereskedő közvetlenül külföldről hozott be; kivétel volt a török áru, amely 5%-ot fizetett, és a lengyel vászon.
A feldolgozások szerint e rendszer célja az volt, hogy a magyar kereskedők a lipcsei és boroszlói vásárok helyett Bécsben és az örökös tartományokban szerezzék be a külföldi árut. A porosz udvar viszonozta a bécsi vámpolitikát: II. Frigyes porosz király az 1753-as cseh–morva tarifára a magyar borra kivetett magas vámmal felelt. Az első behozatali tilalom 1759-ben született, egy feldolgozás szerint március 12-én: a varrótűre és a nürnbergi sárgarézárura szólt, hogy a Bécs melletti nadelburgi gyár versenytárs nélkül termelhessen.
A rendszer a pátens után sem maradt változatlan. 1775-ben az osztrák és cseh tartományokat egységes vámterületté nyilvánították; Magyarország kívül maradt, és vámszempontból külföldnek számított, ahogy Galícia, Tirol és a tengermellék is. Ez a lépés két évtizeddel a pátens után történt, nem 1754-ben. 1784-ben, II. József idején, új magyar vámtarifa készült, és megszűnt a Magyarország és Erdély közötti vámhatár, az Ausztria felé húzódó belső vámhatár viszont 1850. október 1-ig fennmaradt. Az „1754–1850 közötti kettős vámrendszer” ezért utólagos összefoglaló fogalom.
A rendszer bécsi indokaiból is fennmaradt egy hang. Gebler államtanácsos egy 1780-as véleménye szerint, amelyet egy tanulmány idéz, amíg a német földesúr adót, fogyasztási adót és vámot fizet, a magyar földesúr pedig „semmit” sem járul hozzá az állam szükségleteihez, addig a vámegyenlőség kérése igazságtalan. Egy korabeli becslés szerint a belső vámhatár eltörlésével a kincstár évi egymillió forintot veszített volna. Egy feldolgozás adatai szerint 1782-ben Magyarország posztóbehozatalának 66%-a Felső-Ausztriából, pamutszövet-behozatalának 91%-a Alsó-Ausztriából, selyemáru-behozatalának 92%-a Bécsből származott.
A „gyarmati” minősítés nem utólagos. Egy 17. század végi osztrák kameralista, Hörnigk egy feldolgozás idézete szerint Magyarországot „valóságos kenyér-, zsír- és húsbányának” nevezte. Egy újabb áttekintés magyar fordításban idézi Berzeviczy Gergely 1797-es mondatát, amely szerint a harmincadrendszer Magyarországot olyan állásba szorította, „a minőt gyarmatinak szokás nevezni”. Ugyanez az áttekintés idézi II. József egyik tervezetét, amely azzal fenyegetett, hogy az országot „merő gyarmatként” kezelik, ha a nemesség nem vállal adót. A kifejezés tehát kortárs vitákból került a későbbi történetírásba.
A 20. század első felének gazdaságtörténete levéltári adatokra támaszkodva tudatos „gyarmatpolitikának” nevezte a bécsi vámrendszert, és egy 1968-as forráskiadás kommentárja is így zárul. A mai történetírás többsége ezt túlzásnak tartja. Szerinte a lemaradás és az agrárjelleg jóval korábbi eredetű, a vámpolitika ezt inkább követte, mint előidézte. A hátrány az iparilag elmaradott tartományokat általában érintette, és a kutatás egy része szerint a magyarországi manufaktúrák bizonyos előnyhöz is jutottak abból, hogy a drágább osztrák és cseh áruval kellett versenyezniük.
Az egyetértés is jelentős. A felfogások szerint a tarifa szándékosan az örökös tartományok iparának kedvezett, a magyar kereskedelmet Bécs felé terelte, és a belső vámhatár fennmaradása szorosan összefüggött a nemesi adómentességgel, mert Bécs a vámmal közvetve próbálta megadóztatni a nemességet. A források eltérései több rétegből adódnak. Egyes feldolgozások más kiviteli vámszámot közölnek, mint a pátens, amelynek német eredetije és magyar fordítása egyaránt 5%-ról 2%-ra szóló csökkentést tartalmaz. A kelet napja a pátensből biztos, az október 1-jei hatálybalépést egyetlen feldolgozás közli.
A pátens önindoklása és a feldolgozások értékelése tehát külön réteg: a szöveg kedvezményről és a rendek kívánságáról beszél, a későbbi elemzések a bécsi ipar érdekét látják benne. A tarifák tételes vámszámai a pátens „A” és „B” tarifájában állnak; néhány tételt egy feldolgozás egy egykorú memorandumból idéz, ezért a gyakorlati teher pontos mértéke bizonytalan. Hogy Magyarország „gyarmat” volt-e, az a forrásokból nem dönthető el; a kérdés történetírói minősítés, és nyitva marad. Mária Terézia gazdaság- és társadalompolitikája a következő években a jobbágykérdéssel folytatódott.
