1767-es urbárium
Az 1767-es urbáriumot a közemlékezet gyakran egyetlen törvényként és a jóságos királynő ajándékaként őrzi, amely egy csapásra könnyített a jobbágyok sorsán. A források mást mutatnak: királyi rendeletről van szó, amely 1766. december 29-én kelt, 1767 elején hirdették ki, végrehajtása pedig 1774-ig tartott, megyéről megyére haladva. A terheket nem egyszerűen csökkentette, hanem egységesítette és rögzítette.
Az „1767-es urbárium” elnevezés a kihirdetés és a végrehajtás kezdetének évét őrzi, nem a jogi formát. Országgyűlés nem fogadott el úrbéri törvényt: a rendezés Mária Terézia rendeletével, a helytartótanácson és a vármegyéken keresztül ment végbe, és egy későbbi törvény is csak „ideiglenes intézkedés”-nek nevezte. A közkeletű kép két ponton is leegyszerűsít. Az urbárium nem egyszerre, az egész országban lépett életbe, hanem a december 29-i rendelet először hat dunántúli megyére szólt, és a kiterjesztés fokozatos volt. Hatása sem volt egyirányú: a szöveg maximálta a terheket, de ott is egységes normát szabott, ahol addig más szokás élt.
A bécsi szándékok egy évtizeddel korábbra nyúlnak vissza. Kaunitz Wenzel Anton államkancellár 1761-es előterjesztése az udvar magyarországi politikájának alapelvei közé sorolta, hogy a jobbágy „kedvezőbb helyzetbe jusson és az adóterhet elbírja”, mert „így idővel a népet meg lehet nyerni az udvar számára”. Ugyanez az irat azt javasolta, hogy „a kamarajavakon kell a dolgot kezdeni”, és kimondta, hogy az országgyűlések „az uralkodóra mindig hátrányosak”. A forrásközlés jegyzete szerint e gondolat megvalósulása lett később az úrbérrendezés.
Az udvar gazdaságpolitikája és a nemesi adómentesség közti feszültség, amelynek egy korábbi állomásáról az 1754-es vámrendelet kapcsán külön írás szól, az 1764–65-ös pozsonyi országgyűlésen éleződött ki. A királynő az országgyűlést 1764 Szentháromság vasárnapjára hívta össze, a törvénycikkek előbeszéde szavaival „Szent-Iván hava tizenhetedik napjára”. A régi hónapnév szokásos megfeleltetése szerint ez június 17. volt; az átszámítás nem a forrásé, de összhangban áll azzal, hogy a szöveg a napot Szentháromság vasárnapjaként jelöli.
A nemesség az országgyűlésen határozottan ellenezte az adóemelést és azt, hogy a jobbágypanaszokat közigazgatási útra tereljék; a királynő úrbéri javaslatát a rendek elutasították. A törvénycikkek között így nincs úrbéri cikkely, a XXIX. tc. viszont a nem nemeseknek is megengedte, hogy az úriszék ítélete ellen a vármegyei törvényszékhez fellebbezzenek. A cikkelyeket Bécsben, „Bőjtmás hava tizenkilenczedik napján” erősítették meg, ami a szokásos átszámítás szerint 1765. március 19.
A kudarc után a királynő más utat választott. 1765. október 31-én elrendelte, hogy az úrbéri pereket a helytartótanács útján terjesszék fel, és a helytartótanácson belül úrbéri bizottság alakult. Ugyanettől az évtől a parasztok kérvényekkel és küldöttségekkel fordultak az udvarhoz. Vas megyében felkelés tört ki, amely több dunántúli megyére kiterjedt, és a jobbágyok megtagadták a robotot és a földesúri terheket. A dunántúli mozgalmak és a bécsi döntés közti oksági sorrend ma is vita tárgya.
A mozgalmak körül történetek is születtek. A hazatérő parasztvezérek, Petrikovics János és Gravecz János elbeszélései szerint a királynő elcsapta a nádort, amikor az azt mondta, hogy jobbágyai sárga csizmában kapálnak, majd behívták Batthyány rongyos jobbágyait; egy másik történet szerint a királynő megcirógatta Petrikovics arcát. Egy két világháború közti összefoglaló maga is legendáknak nevezi ezeket, és egykorú hivatalos forrás egyiket sem erősíti meg.
Az 1766-os év az előkészítésé volt. A forrásközlés jegyzete szerint február 15-én kiadták az „általános tiltott pontokat”, július 21-én pedig elrendelték a királyi biztosok kiküldését, és meghatározták a jobbágyoknak feltett kilenc kérdőpontot. Egy tanulmány szerint a királynő katonai kísérettel küldte ki biztosait, és április 26-án, majd június 14-én pátensekben szólt a parasztokhoz. E rendeletek és pátensek szövegét a jegyzetek és a szakirodalom közvetítik, nem a teljes irat.
A döntő irat Bécsben kelt 1766. december 29-én. Mária Terézia rendeletében elrendelte, hogy a helytartótanács hat dunántúli megyében, Sopron, Vas, Zala, Somogy, Tolna és Baranya megyében hajtsa végre az úrbéri rendezést; a rendeletet Esterházy Ferenc gróf kancellár és Skerlecz Ferenc jegyezte ellen. A szöveg kettős célt mondott ki: a földesurakat „szabadon és sértetlenül” meg kívánta őrizni „igaz jogaikban”, egyúttal „minél jobban” gondoskodni akart „a szegény adózó nép megmaradásáról”.
A helytartótanács, amelynek 1765 és 1780 között Albert szász herceg volt az elnöke, 1767. január 23-án hozta a rendeletet a hat megye tudomására, és elrendelte a végrehajtást. Egy tanulmány ezt a januári napot a rendelet kiadási napjának nevezi; a rendelet kelte azonban december 29., a január 23. pedig a megyéknek szóló közlés napja. Minden helység ugyanazt a nyomtatott szöveget kapta, a helyi adatokat kézzel írták bele, és a forrásközlés szerint „Az urbáriumot minden helységnek saját nyelvén küldték meg.”
Az egységes Urbárium kilenc „punctom”-ból állt. Ezek sorra a jobbágytelekről, a haszonvételekről, a robotról, az adózásról, a kilencedről és a hegyvámról, a földesúr jogairól, az eltiltott szokásokról, a büntetésekről és a falu belső rendjéről szóltak. A szerkezet maga is jelzi a célt: a földesúr és a jobbágy viszonyát nem helyi alku, hanem egy mindenütt azonos, nyomtatott szabály keretezte, amelyben csak a helyi számok változtak.
Az egész telek belső része, vagyis a ház, az udvar, a szérűs- és a veteményeskert akkora volt, amennyi az Urbárium szavaival „két posoni mérö mag alá” kell, ez mintegy 1100–1300 négyszögöl. A külső telekhez tartozó szántó és rét nagysága a határ termőképesség szerinti osztályától függött. Egy egész telekhez így 16–40 hold szántó és 6–22 kaszás rét tartozott; a helyi számot a nyomtatványba kézzel írták be.
A robotot a harmadik punctom szabta meg. „Minden egész helyes jobbágy köteles lészen maga földes urának minden hétben egy napot nap-kelettül nap-nyugodtik” igás munkával szolgálni, „Marhás munka helyet pediglen” két nap kézi munkával. A fél-, negyed- és nyolcadtelkes ennek arányos részével tartozott. A saját házas zsellér évi 18 nap, a más házában lakó zsellér évi 12 nap kézi robotot teljesített; az Urbárium szavaival „tizen nyólcz napot”, illetve „tizenkét napot esztendön-ként”.
A normát a munka évszakos rendjéhez is igazították. Kaszáláskor és aratáskor a robotot kettőzni lehetett a többi hét terhére, a zselléreket azonban nem lehetett duplázásra kényszeríteni. A szöveg előírta, hogy az évi kötelességek „leg-alább negyedik része az téli hat holnapokra föntartassék, és meg-maradgyon”. A robot pénzbeli megváltására a jobbágyot nem lehetett kényszeríteni, önkéntes megváltási szerződést pedig csak a vármegye előtt lehetett kötni.
A pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokat a negyedik punctom rögzítette. A jobbágy és a házas zsellér évi egy forint censust fizetett, „mellynek felét Sz. György napra, másik felét pedig Sz. Mihály napra fogja le-tenni”, a ház nélküli lakók pedig mentesek voltak. Az egész telkes gazda ajándékként évente két csirkét, két kappant, tizenkét tojást és egy icce vajat adott, minden harminc egész telkes gazda együtt pedig évi egy borjút vagy 1 forint 30 krajcárt.
A kilencednél a rendelet szövege óvatos volt. Ahol addig természetben adták, ott így maradt; ahol nem volt szokásban, ott a parasztok választhattak, az egyenérték pedig egész telek után 12 napi kétigás vagy 24 napi kézi robot vagy évi 4 forint volt, a földesúr tetszése szerint. A déli szláv nyelvű kiadásokat vizsgáló tanulmány szerint a kilencedet mindenütt bevezették vagy újra bevezették; a rendelet szövege azonban választást enged ott, ahol nem volt szokás.
A hetedik punctom XVIII. szakasza minden olyan adózást eltörölt, amely a punctomokban nem szerepelt: ezek „tellyességgel el-törültetnek: és semmivé tétettnek”. Bírságot csak a törvényben meghatározott esetekben, az úriszéken, a szolgabíró és az esküdt jelenlétében lehetett kiszabni, a jobbágy a vármegyéhez fellebbezhetett, a testi fenyítés felső határa pedig 24 pálcaütés volt. A falu bíráját úgy választották, hogy az uraság három jelöltet állított, a község közülük egyet választott; a jegyzőt és az esküdteket a község választotta.
A végrehajtás falunként haladt. A bíró, az esküdtek és az öregek eskü alatt feleltek a kilenc kérdőpontra, ezután összeírták a jobbágyokat és a zselléreket, osztályba sorolták a határt, és elkészült a helység úrbéri tabellája. Egy falu vallomása jól mutatja a helyi különbségeket: a Sopron vármegyei Páli lakói 1767. április 24-én azt vallották, hogy „Mind ekkoráigh kilenczedet nem adtunk”, és „mind örökös jobágyok vagyunk”; a vallomást a falu bírája, Boros Ferenc írta alá.
A rendezést 1767-ben a dunántúli és a Dunához közeli megyékben kezdték meg, a Felső-Tiszától északra és délre eső néhány megyében csak 1771-ben, és a munka 1774-ig tartott. Erdélyben, a Jász–Kun kerületben és a hajdúvárosokban nem került sor úrbérrendezésre; Horvátország és a Temesi Bánság 1780-ban kapott urbáriumot. Szlavóniában az 1755. évi felkelés után már korábban szabályoztak; a kiadás évét a források eltérően, többnyire 1756-ra teszik.
Az írásos hagyaték is a folyamat hosszát tükrözi. Egy tanulmány szerint 1770-ben új kiadás készült, és az Urbárium mintegy 35 000 példányban jelent meg az ország nyelvein; ezt a számot más forrás nem erősíti meg. A fennmaradt úrbéri tabellák és iratok 43 vármegye mintegy 300 000 oldalát teszik ki. Mivel adataik a falvak bemondásán alapulnak, a mai kutatás forráskritikával kezeli őket, és nem tekinti őket pontos mérésnek.
A források eltérése nemcsak dátumokat, hanem az indítékot is érinti. Egy két világháború közti összefoglaló a királynő személyes, vallásos ihletésű jobbágyvédelmét emeli ki, és tőle idézi: „Lelkiismeretem szerint kell eljárnom … nem akarok elkárhozni egy pár mágnás és nemes miatt.” A mondat eredeti forrása és nyelve nem ismert. Ugyanez az összefoglaló a dunántúli mozgalmakat nem okának, hanem következményének tartja az udvari elhatározásnak, mert szerinte a kérvényezés útját a királyi környezet nyitotta meg.
A kutatás egy része és a mai összefoglalók többsége ezzel szemben az állami érdeket hangsúlyozza: az adófizető jobbágytelek védelmét a földesúri terjeszkedéssel szemben, az adóalap biztosítását és a rendi országgyűlés megkerülését. Ezt az értelmezést Kaunitz 1761-es előterjesztése is támogatja, a december 29-i rendelet pedig kettős célt nevez meg. A két magyarázat nem zárja ki egymást, és a mozgalmak meg az udvari döntés közti oksági sorrend nyitva marad.
A forrásközlés értékelése szerint az úrbérrendezés végső célja a feudális rend megőrzése volt, de a telki állomány rögzítésével és a terhek meghatározásával „komoly védelmet nyújtott” a parasztságnak. Hiányossága, hogy nem számolt a népesség növekedésével. A telkek aprózódásáról, a maradványföldekről és a majorsági gazdálkodás 1774 utáni alakulásáról a majorszervezetről és a jobbágyterhekről szóló következő írás szól; az Urbárium normái a lexikoni összefoglalás szerint a jobbágyfelszabadításig érvényben maradtak.
Az ideiglenesség jogilag is rögzült. Az 1790/91. évi XXXV. tc. kimondta, hogy az urbért országgyűlésen kell kidolgozni, addig pedig a Mária Terézia uralkodása alatt „ideiglenes intézkedés minőségében behozott” szabályzat marad érvényben. A jobbágykérdés közben II. József alatt is napirenden maradt, ennek részleteiről a kormányzati elveiről szóló írás szól. Az 1767-es urbárium így nem egyetlen nap ajándéka volt, hanem egy évtizedes, rendeleti úton végigvitt folyamat.
