Az osztrák örökösödési háború magyar vonatkozásai
Az osztrák örökösödési háború 1740 decemberétől 1748 októberéig tartott: II. Frigyes porosz király, a bajor választó és Franciaország vitatta Mária Terézia örökségét, a harcok Sziléziától Itáliáig folytak. A közkeletű magyar kép szerint a magyar nemesség és a huszárság mentette meg a királynő trónját. A források szerint a magyar részvétel jelentős volt, de a háború kimenetelét nem egyedül döntötte el.
Ez a kép már a királynő saját, a magyarok vitézségét dicsérő megnyilatkozásaiban megjelent, majd a 19. század végi nemzeti történetírás is átvette és felnagyította. Az 1741-es pozsonyi országgyűlés szeptemberben felkelést és új gyalogezredeket ajánlott meg; az országgyűlés menetéről, a szeptember 11-i jelenetről és legendáiról külön cikkek szólnak. A megajánlás utóélete azonban más kérdés: mennyi katona állt ténylegesen hadba, hol harcoltak, kik vezették őket, és mit hozott a béke.
A háború jogi kiindulópontja a Habsburg-ház örökösödési rendje volt. Az aacheni béke a Pragmatica Sanctiót, VI. Károly házi törvényét 1713. április 19-i keltezéssel említi. Magyarországon az 1723. évi I. törvénycikk fogadta el a nőági örökösödést „a fiágéval azonos elsőszülöttség rendje szerint”, és kimondta, hogy az örökös nőt a „feloszthatatlannak értendő” Magyarország „kétségtelen királyának” tartsák és koronázzák. VI. Károly 1740. október 20-án halt meg, és utódlása azonnal nemzetközi kérdéssé vált.
II. Frigyes porosz király 1740 decemberében hadüzenet nélkül tört be Sziléziába; a betörés napját a feldolgozások eltérően adják meg, egy 19. század végi életrajz december 13-át, egy mai lexikon december 16-át. Ugyanez az életrajz magyar fordításban idézi Frigyes emlékiratának egy később kitörölt mondatát: „harczra kész sereg, tele kincstár, szellemem tevékenysége, ezek az okok bírtak háborúra Mária Terézia ellen”. Az 1741. április 10-i mollwitzi csatában Frigyes legyőzte Neipperg osztrák seregét.
Egy feldolgozás szerint Neipperg Mollwitznál nem használta ki kellően huszárságát. 1741 nyarán és őszén a válság kiszélesedett. Ugyanezen feldolgozás szerint a bajor választó, Károly Albert július 30-án Passaut, szeptember 15-én Linzet szállta meg, egy 60 000 fős francia sereg augusztus 15-én kezdte meg átkelését a Rajnán, a poroszok pedig augusztus 10-én Boroszlót foglalták el. Az 1741-es felkelési törvény indoklása is azt rögzítette, hogy a bajor–francia támadás Felső-Ausztriát és Bécset fenyegette, miközben a sereg Sziléziában volt lekötve.
A magyar katonai erő a háború kezdetén kisebb volt, mint a későbbi emlékezet sugallja. Egy hadkiegészítésről szóló tanulmány szerint 1715-ben a császári haderő magyar része hat kis létszámú huszárezredből és egyetlen hajdúezredből állt, és a magyar ezredek száma csak az 1730-as évektől nőtt. A reguláris huszárezredek számát a háború kezdetére a feldolgozások eltérően adják: egy huszártörténeti összefoglaló nyolcat, egy 19. századi életrajz egy hajdúezred mellett kilencet említ. A háború alatt számuk tizenegyre nőtt, a háború végén egyet feloszlattak.
A pozsonyi megajánlás hat új nemzeti gyalogezredet hozott, így a magyar gyalogezredek száma kilencre nőtt. A tényleges kiállításról egyetlen 19. századi kimutatás ad részletes számot: eszerint 1742 végéig a megajánlott gyalogságból 17 932 fő állt zászló alatt a Forgách-, Andrássy-, Ujváry-, Haller-, Szirmay- és Bethlen-ezredben, a lovasság pedig 13 700 fő volt. Ebből 1543 személyesen felkelt nemes, 4722 helyettest állító és 7434 portalista. Ugyanez a feldolgozás úgy számolt, hogy a szűkebb Magyarország egy év alatt legalább 35 000 katonát adott.
A szűkebb Magyarország ebben a számításban Horvátország-Szlavónia, a Bánság és Erdély nélkül értendő. A felkelő lovasság első vezére ugyanezen feldolgozás szerint Ghillány báró volt, utána Festetics gróf vette át. A déli határvidék népe is szerepet kapott: az 1741. évi XVIII. törvénycikk a Bács, Bodrog, Csongrád, Arad, Csanád és Zaránd vármegyei „katonai helyeket” visszacsatolta a vármegyékhez, a Végvidék szabályozására kijelölt területet viszont a határőröknek szánta, „hogy azon határon más adózókkal össze nem vegyülve éljenek”.
Egy huszártörténeti összefoglaló szerint 1746-ban két határőr-huszárezred is alakult. A magyar parancsnokok pályája a háborúval együtt emelkedett. Nádasdy Ferenc egy múzeumi életrajz szerint 1741. augusztus 31-én vezérőrnagy lett, és megkapta a Csáky-huszárezredet, amelyet december 4-én Nádasdy-huszárezredre neveztek át. Beleznay János új huszárezredet szervezett, amelynek három századát feloszlatott felkelő huszárezredek, köztük a saját, a Halász- és az Esterházy József-féle ezred legénységéből alakították.
Az ezred alapításának idejét a források eltérően adják: az egyik 1741-et, a másik 1742 januárját, amikor Beleznay felkelő lovasezredét huszárezreddé szervezték. Az ezred alezredese Hadik András lett, aki 1744-től a parancsnoka volt. 1742 januárjában Khevenhiller, akinek seregét a magyar felkelés erősítette, átkelt az Ennsen, és visszafoglalta Linzet és Felső-Ausztriát. Februárban Menzel és Trenck csapatai bajor városokat sarcoltak, tavasszal pedig Beleznay portyázó huszárjai Morvaországban zaklatták a porosz sereget.
Egy huszártörténeti összefoglaló szerint a Beleznay-huszárok Brünnél áttörték a porosz védővonalat, és benyomultak a városba. A Chotusitz (Csaszlau) melletti csatát 1742-ben a poroszok nyerték; napját, május 17-ét csak egy 19. század végi életrajz adja meg. Ugyanez a munka azt írja, hogy az új magyar gyalogezredek jól helytálltak, a huszárok viszont a csata eldőlése előtt fosztogatni kezdtek. Azt a következtetést, hogy a vereség ezen múlt, más forrás nem erősíti meg.
A boroszlói előzetes béke 1742. június 11-én Alsó- és Felső-Sziléziát – a tescheni hercegség, Troppau és az Oppán túli terület kivételével – és Glatz grófságot Poroszországnak engedte át; a végleges békét 1742 júliusában Berlinben kötötték meg. Decemberben magyar huszárok zaklatták a Prágából Cheb felé vonuló francia sereget, Belle-Isle tábornagy csapatait. Az egyik forrás Nádasdy, a másik Festetics huszárjait nevezi meg, és a kérdés nyitva marad.
Mária Teréziát 1743. május 12-én Prágában cseh királlyá koronázták, és 1743 júniusára Bajorország is a kezén volt. Az 1743. június 27-i dettingeni csatában brit, hannoveri és hesseni sereg győzte le a franciákat; egy feldolgozás szerint ott Beleznay, Baranyay és Károlyi huszárezredei harcoltak angol vezetés alatt. A Baranyay-huszárok egy huszártörténeti összefoglaló szerint ugyanebben az évben Straubing körülzárásánál, 1744-ben Beraunnál, 1745-ben Geisenhausennél és Nordheimnél harcoltak.
1744 nyarán Lotaringiai Károly herceg serege átkelt a Rajnán, és elfoglalta a lauterburgi vonalakat; Nádasdy elfoglalta Lauterburgot és megszállta Weissenburgot. Mária Terézia július 13-án Bécsből a nádornak írt levelében a magyar seregeket dicsérte: „Nincs semmi, mit ne várhatnék a magyarok vitézségétől és hűségétől, minden alkalommal…” A levelet minden megyével közölni rendelte. Szövege csak egy 19. századi életrajz magyar közléséből ismert, és ez a hálanyilatkozat lett a közkeletű kép egyik forrása.
Egy feldolgozás szerint a porosz hadüzenet után a királynő 1744. augusztus 10-én Pozsonyba jött, a főrendek gyűlése 44 000 fős felkelést rendelt el, de ténylegesen mintegy 16 000 lovas és 12 000 gyalogos szállt hadba Esterházy József országbíró vezetésével. Ugyanezen feldolgozás szerint Frigyes 80 000 emberrel tört be Csehországba, amelyet addig Batthyány Károly védett. A felkelők Sziléziában Ziethen porosz huszárjaival csatároztak; Ziethen Baranyai Gábor tanítványának vallotta magát.
A bajor választóból lett VII. Károly császár 1745 januárjában meghalt; fia lemondott igényeiről, és Lotaringiai Ferenc császárrá választását támogatta. A poroszok Hohenfriedbergnél, Soornál és Kesselsdorfnál győztek. A szeptember 30-i soori csatában egy múzeumi életrajz szerint Nádasdy huszárjai megkerülték a porosz hadsorokat, és elfogták a hadipénztárt és a király kocsiját, a csatát azonban az osztrákok elvesztették. Az 1745 decemberében kötött drezdai béke megerősítette Szilézia porosz birtoklását, Poroszország pedig elismerte Lotaringiai Ferencet császárnak.
A háború utolsó éveiben a magyar huszárság távoli hadszíntereken is megjelent. Egy huszártörténeti összefoglaló szerint a Baranyay-huszárok 1746-ban Itáliában a piacenzai csatában harcoltak, egy különítményük Provence felé nyomult; más magyar huszárezredek Németalföldön Rocoux-nál (1746), Lawfeldnél (1747) és Maastricht 1748-as védelmében vettek részt. Ezekről az ütközetekről a megbízható adatok csak az évet adják, napi dátumot nem. Hadik András 1747. március 6-án vezérőrnagyi kinevezést kapott.
Az 1748. október 18-án aláírt aacheni béke lezárta a háborút. A XXI. cikk megújította a Pragmatica Sanctio garanciáját, a már megtett átengedések kivételével; a XXII. cikk Sziléziát és Glatzot a porosz királynak garantálta; Parma, Piacenza és Guastalla Don Fülöp infánsé lett. A szerződés Mária Teréziát „l'Impératrice Reine de Hongrie & de Bohème”, vagyis császárné, Magyarország és Csehország királynője címmel nevezi. Egy 19. századi életrajz szerint Európa 1740-től 1748-ig magyar királynőnek nevezte a Habsburg-ház fejét.
A források eltérésének több oka van. A „magyarok mentették meg a monarchiát” tétel egykorú hálanyilatkozatokból és a 19. század végi nemzeti történetírásból nőtt ki; ugyanez a történetírás a Klein-Schnellendorf-i porosz fegyverszünetet és a bajor választó Prága felé fordulását is a magyar fegyverkezés hírének tulajdonította. Ezt más forrás nem erősíti meg, így a tétel értelmezés marad. Ugyanez a feldolgozás a felkelők fegyelmezetlenségéről, tömeges hazaszökéséről és a huszárok fosztogatásáról is beszámol.
A mérleg másik oldalán Szilézia elveszett, a nagy csatákat – Mollwitz, Chotusitz, Hohenfriedberg, Soor, Kesselsdorf – a poroszok nyerték, a nagyhatalmi háttérben pedig a brit szövetség és a brit subsidiumok álltak. Esterházy József országbíró egy 19. századi életrajz közlése szerint így felelt a felkelést ért vádakra: „Nem tehettek sokat, nem volt ágyújok sem puskájok, s legalább eleinte, bánni sem tudtak volna vele.” A mai rövid összefoglalók a magyar hozzájárulást külön nem emelik ki.
A magyar részvétel így két rétegben olvasható. A forrásolt adatok szerint a magyar huszárok Sziléziától, Morvaországtól és Csehországtól Bajorországon és a Rajna-vidéken át Németalföldig és Itáliáig minden hadszíntéren jelen voltak, és Nádasdy, Beleznay, Hadik nevéhez kisháborús sikerek fűződnek; a létszámadatok viszont egyetlen 19. századi kimutatásból valók. A trón megmentésének egyedüli érdeme egykorú és 19. századi értelmezés. A háború után, 1749-ben bevezetett Haugwitz-reformok központosították a birodalom igazgatását és pénzügyeit.
