MBMAGYAR BETYÁR
Habsburg rendi királyság

5.1.2

Pragmatica Sanctio

Habsburg rendi királyság · 1711–1825

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Pragmatica Sanctio
Illusztráció

Pragmatica Sanctio

A közkeletű kép szerint a Pragmatica Sanctio egyetlen 1713-as okmány, amelyet Magyarországon egyszerűen átvettek. A források azonban két külön réteget mutatnak: az 1713. április 19-i bécsi udvari kihirdetést III. Károly alatt, és az 1723. évi magyar I–III. törvénycikkeket. A kettő nem azonos aktus.

A tárgy a dinasztikus örökösödés két forrásrétege: a bécsi titkos tanács előtt kihirdetett rendelkezés, majd a Szent Korona országaira vonatkozó nőági utódlás a törvénycikkekben. Itt a tartalom és a törvénybe iktatás áll; az 1722–23-as országgyűlés menetét, a Helytartótanácsot és a Magyar Kamara újjászervezését másutt tárgyalják. Az 1703-as kölcsönös örökösödési okmányok teljes szövege e tárgyban csak az 1713-as felolvasás említéséből ismert. A két réteg összeolvasása a közkeletű egyszerűsítés, nem a forrásrétegek rendje.

Az előzmények között áll az 1687. évi II. törvénycikk: a fiági elsőszülöttet Magyarország örökös királyának nyilvánította. Az 1715. évi II. törvénycikk a királyi hitlevelet a köztörvényekbe iktatta; a hitlevél szerint a fiág magvaszakadása esetén a királyválasztási jog visszatér. Ezek a fiági keretek később a nőági kiterjesztés hivatkozási alapjául szolgálnak. Az 1703. szeptember 12-i keltezést csak az 1713-as ülés felolvasása őrzi közvetve. A fiági és a nőági szál így kapcsolódik.

Az 1703-as kölcsönös örökösödési pactum tehát nem önálló, itt teljes szöveggel olvasható okmányként áll. A bécsi ülésen Seilern olvasta fel az akkor kelt instrumentumokat; a tartalmi részletek a felolvasás és a császári magyarázat keretében ismertek. A pactum mutuae successionis teljes kiadott szövege itt nem áll. Ami biztos: a keltezés 1703. szeptember 12., Bécs, és ez a dátum az 1713-as jegyzőkönyvből vezethető le. A közvetett jelleg ezért kimondandó, és nem rejtőzhet el.

Az 1713. április 19-én 10 órakor Bécsben a titkos tanács előtt kihirdették a dinasztikus örökösödési rendelkezést. Seilern udvari kancellár felolvasta az 1703. szeptember 12-én kelt örökösödési és elfogadási okmányokat. A magyarázat szerint a fiág után a törvényes leányokra száll az örökség az elsőszülöttség rendje szerint, osztatlanul. A német jegyzőkönyv a birtoklás osztatlanságát az ohnzertheilt szóval fogalmazza. A jelenlévők között volt Pálffy Miklós magyar országbíró, Illésházy magyar kancellár és Kornis erdélyi alkancellár.

A sorrend a bécsi magyarázat szerint így áll: először III. Károly ágának mindkét nembeli leszármazói, majd I. József leányai, végül a ház további ágai az elsőszülöttség rendje szerint. A tanácsosokat feloldották a titoktartás kötelezettsége alól. A jegyzőkönyvet Georg Fridrich v. Schickh hitelesítette. Savoyai Jenő is a jelenléti névsorban szerepel. Az aktus udvari jegyzőkönyv; magyar országgyűlési törvénycikknek önmagában nem tekinthető, és magyar törvényerőt önmagában nem állít. A magyar törvényi réteg később, külön formában következik.

A mai történetírás egy része hangsúlyozza: az 1713-as bécsi aktus és a későbbi magyar törvénycikkek jogforrási jellege nem azonos. Az előbbi uralkodói, udvari kihirdetés; az utóbbiak közös királyi–rendi törvények. A közkeletű „átvétel” kép ezért félrevezető: nem szó szerinti becikkelyezésről van szó. A magyar nőági utódlás tartalma az 1723. évi I–II. és a kapcsolódó III. törvénycikkben olvasható. A diéta menetének részletezése másutt bontakozik ki; itt a törvényi szöveg áll. A műfaji elválasztás a kiindulópont, nem a zárókövetkeztetés.

Az 1723. évi I. törvénycikk köszönetet mond a szabadságok megerősítéséért és a király személyes megjelenéséért. Az 1. § a nőág kikiáltásáról és bécsi meghívásáról szól a magyar korona és a kapcsolt részek örökösödésére. A 3. § szerint az örökösödés a fiágéval azonos elsőszülöttség szerint, elválhatatlanul, egyenlő foknál a fineműek előjogával, ahogyan azt az uralkodó az örökös tartományokban már szabályozta. A szöveg tehát a dinasztikus rendet a magyar törvény nyelvén ismétli meg. A köszönet és a meghívás a politikai keretet adja.

Az I. törvénycikk 4. §-a még szorosabb kötést mond ki. Aki az osztrák ház elsőszülöttségi rendje szerint az örökös tartományok örököse lesz, egyszersmind a feloszthatatlannak értendő Magyarország és a kapcsolt részek kétségtelen királyának tartandó és koronázandó. A „feloszthatatlan” itt a magyar törvényi nyelv része. A korabeli latin közlésekben megjelenik az indivisibiliter és inseparabiliter formula is; a biztonságosabb idézet mégis a magyar törvényi alak. A fennmaradt latin közlés szövege bizonytalan; a magyar alak a biztosabb.

A II. törvénycikk a nőági folytonos királyi örökösödésről rendelkezik. A sorrend: először a most uralkodó III. Károly ága, majd I. Józsefé, majd I. Lipót ágyékából származó, törvényes, római katolikus, mindkét nemű ausztriai főhercegek. A jogosultak köre tehát nem csupán leányág, hanem a ház nőági és mindkét nembeli folytatása a megadott rendben. A fiág magvaszakadtával e nőági lánc lép életbe. A szöveg a dinasztikus folytonosságot a Szent Korona országaira is kiterjeszti. A sorrend a bécsi magyarázattal rokon, de immár törvénycikkben áll.

A II. törvénycikk 7. §-a a magyar törvényi formulát adja: „feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen örökösödésileg birtoklandó”. Ez a fordulat a közkeletű olvasatban gyakran a magyar alkotmány végét vagy a teljes uniót sugallja. A mai történetírás egy része szerint a klauzula az örökösödési birtoklásra vonatkozik, nem a rendi alkotmány felszámolására. A formula tehát birtoklási és utódlási keret, nem alkotmány-eltörlő mondat. Az értelmezés vita tárgya marad, és nem zárható le egyetlen iskolai frázissal.

A II. törvénycikk 9. §-a a női utódlásra terjeszti ki az 1687. évi 2. és 3., valamint az 1715. évi 2. és 3. törvénycikkeket. A fiági örökös királyság és a hitlevél-keret így kap nőági kiterjesztést. A 11. § szerint a királyválasztás és koronázás ősi szokásának csak a nőág teljes kihalása után legyen helye. A királyválasztás tehát nem örökre szűnik meg; a visszatérés a nőág kihalásához kötött. Az 1715. évi II. törvénycikk fiági magvaszakadásnál hasonló visszatérést ismert.

A III. törvénycikk megerősíti a karok és rendek jogait, szabadságait, kiváltságait, törvényeit és szokásait, az I. és II. törvénycikk, valamint az 1715. évi 1–3. törvénycikk és az ottani esküforma értelmében. Vita tárgya, hogy a III. cikk a Pragmatica Sanctio része-e, vagy inkább a nőági elfogadás ellentételezése. Automatikusan „harmadik cikkelynek” nevezni ezért nem indokolt. A szöveg a szabadságok megerősítését rögzíti. A Helytartótanács és a Magyar Kamara ebben a három törvénycikkben nem szerepel.

A kutatás egy része szerint a döntő alsótáblai elfogadás már 1722. június 30-án megtörtént, Szluha Ferenc beszéde után. A decretumot nem modern „törvényerőre emelésként” kell olvasni, hanem a diétai megegyezés rögzítéseként. Az 1723. évi I–II. és a kapcsolódó III. törvénycikkbe foglalták a nőági utódlás tartalmát. A diéta időtartamát egy szerkesztői közlés 1722. június 20. és 1723. június 19. közé teszi; a menet részletezése másutt következik. Csáky Imre küldöttsége csak érintőlegesen jelenik meg.

A források azért válnak szét, mert más műfajt rögzítenek. Az 1713-as bécsi jegyzőkönyv udvari kihirdetés a titkos tanács előtt; az 1723. évi törvénycikkek közös királyi–rendi aktusok. A népszerű összevonás egyetlen 1713-as okmányt lát, amelyet Magyarország „átvett”. A mai történetírás egy része az 1722. június 30-i alsótáblai döntést emeli ki; más hangsúly az 1723-as I–II. törvénycikk szimbolikus és közjogi jelentőségén van. A két réteg együtt áll, egyik sem törli a másikat. A műfaji különbség a vita alapja.

A latin és a német formula, valamint a magyar törvényi alak ugyanarra a birtoklási osztatlanságra mutat, de nem azonos szöveghely. A német ohnzertheilt a bécsi jegyzőkönyv szava; a latin indivisibiliter és inseparabiliter a korabeli latin közlésekben jelenik meg, a szöveg bizonytalanságával. A magyar „feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul” és az „elválhatatlanul” a törvénytárban olvasható, és ez a legbiztonságosabb idézet. A három alakot ezért nem szabad egyetlen, szó szerinti átvételként kezelni. A magyar törvényi nyelv a biztos támpont az idézéshez.

A 19. századi közjogi utóélet – a kontraktuális „alapszerződés” olvasat vitája – itt nem dönthető el. A tárgy a két forrásrétegnél és a forrásolt törvényi tartalomnál marad. Az iskolai rövidítés, amely szerint „1723-ban emelkedett törvényerőre” a modern értelemben, a decretum természetét elsimítja. A nőági elfogadás politikai aktusa és a törvénycikkek szövege külön-külön nevezendő. A vita nyitva hagyása pontosabb, mint egyetlen évszám kikényszerítése. A későbbi unióviták és a 19. századi közjogi viták ide nem tartoznak.

A „Pragmatische Sanktion” elnevezés Magyarországon egy szerkesztői megjegyzés szerint hivatalosan 1791 óta használatos; maguk az 1723. évi I–III. törvénycikkek címei mást mondanak. A hatályon kívül helyezést ugyanez a közlés az 1921. évi XLVII. törvénycikkhez köti. Az erdélyi elfogadás elsődleges szövege itt nem áll. A Helytartótanács, a Kamara és az országgyűlés menete a szomszéd témákban bontakozik ki. A Pragmatica Sanctio tehát nem egyetlen hősi nap, hanem két forrásréteg és egy törvényi tartalom története. Aki egyetlen 1713-as okmányt lát, a rétegeket összecseréli.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mikor fogadta el a magyar országgyűlés a Pragmatica Sanctiót?
A kutatás egy része szerint a döntő alsótáblai elfogadás már 1722. június 30-án megtörtént, Szluha Ferenc beszéde után. A decretumot nem modern „törvényerőre emelésként” kell olvasni, hanem a diétai megegyezés rögzítéseként. A vita nyitva hagyása pontosabb, mint egyetlen évszám kikényszerítése.
Kik örökölhették a magyar trónt az 1723. évi II. törvénycikk szerint?
A II. törvénycikk a nőági folytonos királyi örökösödésről rendelkezik. A sorrend: először a most uralkodó III. Károly ága, majd I. Józsefé, majd I. Lipót ágyékából származó, törvényes, római katolikus, mindkét nemű ausztriai főhercegek. A fiág magvaszakadtával e nőági lánc lép életbe.
Megszűnt-e a királyválasztás joga az 1723. évi II. törvénycikkel?
A 11. § szerint a királyválasztás és koronázás ősi szokásának csak a nőág teljes kihalása után legyen helye. A királyválasztás tehát nem örökre szűnik meg; a visszatérés a nőág kihalásához kötött. Az 1715. évi II. törvénycikk fiági magvaszakadásnál hasonló visszatérést ismert.

Források

  1. VI. (III.) Károly: a Pragmatische Sanktion kihirdetésének jegyzőkönyve, Bécs, 1713. április 19.
  2. 1723. évi I. törvénycikk.
  3. 1723. évi II. törvénycikk.
  4. 1723. évi III. törvénycikk.
  5. Gesetzesartikel des Jahres 1723 (német–magyar párhuzamos).
  6. 1687. évi II. törvénycikk.
  7. 1715. évi II. törvénycikk (hitlevél beiktatása).
  8. Pactum mutuae successionis, 1703. szeptember 12.
  9. Die pragmatische Sanktion. Authentische Texte samt Erläuterungen und Übersetzungen. Wien, k. k. Schulbücher-Verlag, 1913.
  10. A magyar királyi szék betöltése és a pragmatica sanctio története, Pest, Ráth Mór, 1866.
  11. „Új adalékok a Pragmatica Sanctio formai és tartalmi kérdéseihez.” Jogtörténeti Szemle 22/4 (2024), 37–44.
  12. „A Pragmatica Sanctio és a magyar rendiség.” Jogtörténeti Szemle 22/4 (2024), 55–60.
  13. „A Pragmatica Sanctio és a magyar történeti alkotmány.” Századok 157/3 (2023), 495–514.
  14. „Százötven éves dialógus. A Pragmatica Sanctio és az osztrák–magyar alkotmányos párbeszéd története.” Országgyűlés, pályázati tanulmány.
  15. „Pragmatica Sanctio”, Közszolgálati Online Lexikon.
  16. Habsburg Történeti Intézet: „Tanulj otthon – Pragmatica Sanctio”.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak