Pragmatica Sanctio
A közkeletű kép szerint a Pragmatica Sanctio egyetlen 1713-as okmány, amelyet Magyarországon egyszerűen átvettek. A források azonban két külön réteget mutatnak: az 1713. április 19-i bécsi udvari kihirdetést III. Károly alatt, és az 1723. évi magyar I–III. törvénycikkeket. A kettő nem azonos aktus.
A tárgy a dinasztikus örökösödés két forrásrétege: a bécsi titkos tanács előtt kihirdetett rendelkezés, majd a Szent Korona országaira vonatkozó nőági utódlás a törvénycikkekben. Itt a tartalom és a törvénybe iktatás áll; az 1722–23-as országgyűlés menetét, a Helytartótanácsot és a Magyar Kamara újjászervezését másutt tárgyalják. Az 1703-as kölcsönös örökösödési okmányok teljes szövege e tárgyban csak az 1713-as felolvasás említéséből ismert. A két réteg összeolvasása a közkeletű egyszerűsítés, nem a forrásrétegek rendje.
Az előzmények között áll az 1687. évi II. törvénycikk: a fiági elsőszülöttet Magyarország örökös királyának nyilvánította. Az 1715. évi II. törvénycikk a királyi hitlevelet a köztörvényekbe iktatta; a hitlevél szerint a fiág magvaszakadása esetén a királyválasztási jog visszatér. Ezek a fiági keretek később a nőági kiterjesztés hivatkozási alapjául szolgálnak. Az 1703. szeptember 12-i keltezést csak az 1713-as ülés felolvasása őrzi közvetve. A fiági és a nőági szál így kapcsolódik.
Az 1703-as kölcsönös örökösödési pactum tehát nem önálló, itt teljes szöveggel olvasható okmányként áll. A bécsi ülésen Seilern olvasta fel az akkor kelt instrumentumokat; a tartalmi részletek a felolvasás és a császári magyarázat keretében ismertek. A pactum mutuae successionis teljes kiadott szövege itt nem áll. Ami biztos: a keltezés 1703. szeptember 12., Bécs, és ez a dátum az 1713-as jegyzőkönyvből vezethető le. A közvetett jelleg ezért kimondandó, és nem rejtőzhet el.
Az 1713. április 19-én 10 órakor Bécsben a titkos tanács előtt kihirdették a dinasztikus örökösödési rendelkezést. Seilern udvari kancellár felolvasta az 1703. szeptember 12-én kelt örökösödési és elfogadási okmányokat. A magyarázat szerint a fiág után a törvényes leányokra száll az örökség az elsőszülöttség rendje szerint, osztatlanul. A német jegyzőkönyv a birtoklás osztatlanságát az ohnzertheilt szóval fogalmazza. A jelenlévők között volt Pálffy Miklós magyar országbíró, Illésházy magyar kancellár és Kornis erdélyi alkancellár.
A sorrend a bécsi magyarázat szerint így áll: először III. Károly ágának mindkét nembeli leszármazói, majd I. József leányai, végül a ház további ágai az elsőszülöttség rendje szerint. A tanácsosokat feloldották a titoktartás kötelezettsége alól. A jegyzőkönyvet Georg Fridrich v. Schickh hitelesítette. Savoyai Jenő is a jelenléti névsorban szerepel. Az aktus udvari jegyzőkönyv; magyar országgyűlési törvénycikknek önmagában nem tekinthető, és magyar törvényerőt önmagában nem állít. A magyar törvényi réteg később, külön formában következik.
A mai történetírás egy része hangsúlyozza: az 1713-as bécsi aktus és a későbbi magyar törvénycikkek jogforrási jellege nem azonos. Az előbbi uralkodói, udvari kihirdetés; az utóbbiak közös királyi–rendi törvények. A közkeletű „átvétel” kép ezért félrevezető: nem szó szerinti becikkelyezésről van szó. A magyar nőági utódlás tartalma az 1723. évi I–II. és a kapcsolódó III. törvénycikkben olvasható. A diéta menetének részletezése másutt bontakozik ki; itt a törvényi szöveg áll. A műfaji elválasztás a kiindulópont, nem a zárókövetkeztetés.
Az 1723. évi I. törvénycikk köszönetet mond a szabadságok megerősítéséért és a király személyes megjelenéséért. Az 1. § a nőág kikiáltásáról és bécsi meghívásáról szól a magyar korona és a kapcsolt részek örökösödésére. A 3. § szerint az örökösödés a fiágéval azonos elsőszülöttség szerint, elválhatatlanul, egyenlő foknál a fineműek előjogával, ahogyan azt az uralkodó az örökös tartományokban már szabályozta. A szöveg tehát a dinasztikus rendet a magyar törvény nyelvén ismétli meg. A köszönet és a meghívás a politikai keretet adja.
Az I. törvénycikk 4. §-a még szorosabb kötést mond ki. Aki az osztrák ház elsőszülöttségi rendje szerint az örökös tartományok örököse lesz, egyszersmind a feloszthatatlannak értendő Magyarország és a kapcsolt részek kétségtelen királyának tartandó és koronázandó. A „feloszthatatlan” itt a magyar törvényi nyelv része. A korabeli latin közlésekben megjelenik az indivisibiliter és inseparabiliter formula is; a biztonságosabb idézet mégis a magyar törvényi alak. A fennmaradt latin közlés szövege bizonytalan; a magyar alak a biztosabb.
A II. törvénycikk a nőági folytonos királyi örökösödésről rendelkezik. A sorrend: először a most uralkodó III. Károly ága, majd I. Józsefé, majd I. Lipót ágyékából származó, törvényes, római katolikus, mindkét nemű ausztriai főhercegek. A jogosultak köre tehát nem csupán leányág, hanem a ház nőági és mindkét nembeli folytatása a megadott rendben. A fiág magvaszakadtával e nőági lánc lép életbe. A szöveg a dinasztikus folytonosságot a Szent Korona országaira is kiterjeszti. A sorrend a bécsi magyarázattal rokon, de immár törvénycikkben áll.
A II. törvénycikk 7. §-a a magyar törvényi formulát adja: „feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen örökösödésileg birtoklandó”. Ez a fordulat a közkeletű olvasatban gyakran a magyar alkotmány végét vagy a teljes uniót sugallja. A mai történetírás egy része szerint a klauzula az örökösödési birtoklásra vonatkozik, nem a rendi alkotmány felszámolására. A formula tehát birtoklási és utódlási keret, nem alkotmány-eltörlő mondat. Az értelmezés vita tárgya marad, és nem zárható le egyetlen iskolai frázissal.
A II. törvénycikk 9. §-a a női utódlásra terjeszti ki az 1687. évi 2. és 3., valamint az 1715. évi 2. és 3. törvénycikkeket. A fiági örökös királyság és a hitlevél-keret így kap nőági kiterjesztést. A 11. § szerint a királyválasztás és koronázás ősi szokásának csak a nőág teljes kihalása után legyen helye. A királyválasztás tehát nem örökre szűnik meg; a visszatérés a nőág kihalásához kötött. Az 1715. évi II. törvénycikk fiági magvaszakadásnál hasonló visszatérést ismert.
A III. törvénycikk megerősíti a karok és rendek jogait, szabadságait, kiváltságait, törvényeit és szokásait, az I. és II. törvénycikk, valamint az 1715. évi 1–3. törvénycikk és az ottani esküforma értelmében. Vita tárgya, hogy a III. cikk a Pragmatica Sanctio része-e, vagy inkább a nőági elfogadás ellentételezése. Automatikusan „harmadik cikkelynek” nevezni ezért nem indokolt. A szöveg a szabadságok megerősítését rögzíti. A Helytartótanács és a Magyar Kamara ebben a három törvénycikkben nem szerepel.
A kutatás egy része szerint a döntő alsótáblai elfogadás már 1722. június 30-án megtörtént, Szluha Ferenc beszéde után. A decretumot nem modern „törvényerőre emelésként” kell olvasni, hanem a diétai megegyezés rögzítéseként. Az 1723. évi I–II. és a kapcsolódó III. törvénycikkbe foglalták a nőági utódlás tartalmát. A diéta időtartamát egy szerkesztői közlés 1722. június 20. és 1723. június 19. közé teszi; a menet részletezése másutt következik. Csáky Imre küldöttsége csak érintőlegesen jelenik meg.
A források azért válnak szét, mert más műfajt rögzítenek. Az 1713-as bécsi jegyzőkönyv udvari kihirdetés a titkos tanács előtt; az 1723. évi törvénycikkek közös királyi–rendi aktusok. A népszerű összevonás egyetlen 1713-as okmányt lát, amelyet Magyarország „átvett”. A mai történetírás egy része az 1722. június 30-i alsótáblai döntést emeli ki; más hangsúly az 1723-as I–II. törvénycikk szimbolikus és közjogi jelentőségén van. A két réteg együtt áll, egyik sem törli a másikat. A műfaji különbség a vita alapja.
A latin és a német formula, valamint a magyar törvényi alak ugyanarra a birtoklási osztatlanságra mutat, de nem azonos szöveghely. A német ohnzertheilt a bécsi jegyzőkönyv szava; a latin indivisibiliter és inseparabiliter a korabeli latin közlésekben jelenik meg, a szöveg bizonytalanságával. A magyar „feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul” és az „elválhatatlanul” a törvénytárban olvasható, és ez a legbiztonságosabb idézet. A három alakot ezért nem szabad egyetlen, szó szerinti átvételként kezelni. A magyar törvényi nyelv a biztos támpont az idézéshez.
A 19. századi közjogi utóélet – a kontraktuális „alapszerződés” olvasat vitája – itt nem dönthető el. A tárgy a két forrásrétegnél és a forrásolt törvényi tartalomnál marad. Az iskolai rövidítés, amely szerint „1723-ban emelkedett törvényerőre” a modern értelemben, a decretum természetét elsimítja. A nőági elfogadás politikai aktusa és a törvénycikkek szövege külön-külön nevezendő. A vita nyitva hagyása pontosabb, mint egyetlen évszám kikényszerítése. A későbbi unióviták és a 19. századi közjogi viták ide nem tartoznak.
A „Pragmatische Sanktion” elnevezés Magyarországon egy szerkesztői megjegyzés szerint hivatalosan 1791 óta használatos; maguk az 1723. évi I–III. törvénycikkek címei mást mondanak. A hatályon kívül helyezést ugyanez a közlés az 1921. évi XLVII. törvénycikkhez köti. Az erdélyi elfogadás elsődleges szövege itt nem áll. A Helytartótanács, a Kamara és az országgyűlés menete a szomszéd témákban bontakozik ki. A Pragmatica Sanctio tehát nem egyetlen hősi nap, hanem két forrásréteg és egy törvényi tartalom története. Aki egyetlen 1713-as okmányt lát, a rétegeket összecseréli.
