MBMAGYAR BETYÁR
Vegyesházi királyok

3.2.2

Az 1351-es törvények

Vegyesházi királyok · 1301–1526

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Az 1351-es törvények
Illusztráció

Az 1351-es törvények

A közkeletű kép szerint 1351-ben I. Lajos „bevezette az ősiséget”, mintha egyetlen törvénycikk új intézményt teremtett volna. Valójában az 1351. december 11-én kelt budai királyi oklevél privilégiumformájú dekrétum: I. Lajos II. András Aranybulláját egy cikkely kivételével erősíti meg, majd új rendelkezéseket fűz hozzá. A népszerű sűrítés és az oklevél szövege ezért elválik.

A tárgy tehát nem modern törvénykönyv, hanem egyetlen, privilégiumformájú királyi oklevél: előbeszéd, az Aranybulla átírása egy kizárt cikkelyjel, az alábbírt szabadságok, pecsét és méltóságsor. A szabad rendelkezés kizárása és a háramlás, a kilenced, valamint a nemesi „egy szabadság” csak utaló keretben áll; részleteik másutt bontakoznak ki. A forrásrétegek a kritikai latin szöveg és a későbbi törvénytári hagyomány között válnak szét. A keltezés, a pecsét és a méltóságsor a forma záróelemei.

Gilétfi Miklós nádor 1351. december 12-i oklevele szerint a budai királyi gyülekezet Szent Márton oktávájától körülbelül huszonnégy napig tartott. A dekrétum előbeszéde a nápolyi és szicíliai hadjáratokban tanúsított nemesi hűségre hivatkozik, András herceg – Lajos öccse – meggyilkolásának megbosszulása kapcsán. A megerősítés Erzsébet királyné, Lajos anyja akaratával és a bárók tanácsára történt; az új szabadságokat is anyja akaratából és a bárók tanácsára adja. A gyülekezet időtartama a nádori oklevélből, a motiváció az előbeszédből olvasható.

A törvénytári hagyomány Lajos uralkodásából ezt az „egyetlen dekrétumot” közli. Forma szerint privilégium: intituláció, előbeszéd, az átírt Aranybulla, majd az új cikkek, végül keltezés, pecsét és méltóságsor. A mai I–XXV. számozás a későbbi kiadások gyakorlata; a középkori oklevélben e számozás nem eredeti. Az oklevél tehát nem modern törvénykönyv, hanem megyéknek is szóló, pecséttel megerősített kiváltságlevél. A kutatás egy része szerint ez Lajos uralkodásának az a darabja, amely országgyűlésből ismert törvényhozásként fennmaradt.

A gyülekezet II. András aranypecsétes kiváltságlevelét terjesztette elő megerősítésre; a szöveg Szent István szabadságaira is hivatkozik. Lajos a bullát egyetlen cikkely kivételével fogadta el, erősítette meg és újította meg. A kizárt cikkely az örökös nélkül elhaló nemesek szabad adakozását, hagyományozását és eladását engedte volna egyházaknak vagy másoknak, élők közt vagy halál esetére. Helyette a birtokok a legközelebbi atyafiakra és nemzetségekre háramoljanak, a latin formula szerint a testvérekre, rokonokra és nemzetségekre.

A dekrétum szövege az „ősiség” vagy aviticitas szót nem használja. A szabad rendelkezés kizárása és a háramlás elrendelése áll a szövegben; a későbbi jogi hagyomány nevezi ezt ősiségnek. A mai történetírás egy része szerint ez nem új intézmény teremtése, hanem a szokás rögzítése és az 1222-es Bulla negyedik cikkelyének félretolása. A tankönyvi „bevezetés” tehát sűrítés, nem a dekrétum saját szavai. A részletszabályok és a későbbi hatály a szomszéd témában kapnak helyet.

Az 1222-es Aranybulla negyedik latin cikke a teljes szöveghagyomány szerint így rendelkezik: ha a szerviens fiú nélkül hal meg, birtoka negyedét a leánya kapja, a többivel pedig szabadon rendelkezhet. Ha előzőleg nem rendelkezett, a legközelebbi atyafiak öröklik; ha nemzetsége nincs, a király. Ezt a szabad rendelkezést zárja ki az 1351-es megerősítés. Az 1222-es eredeti példányok nem maradtak fenn; a szöveghagyomány gerince a későbbi átírások – köztük az 1318 körüli esztergomi átírás – és az 1351-es Lajos-dekrétum.

Egy századfordulós törvénytár az 1351-es szövegtesten belül az Aranybulla teljes szövegét rövidítéssel jelzi, és a kötet korábbi lapjaira utal. A teljes latin tehát nem ebben a rövidített helyen, hanem a külön szövegközlésekben olvasható. Aki a dekrétum belsejében „szóról szóra” teljes Bullát vár, a kiadási gyakorlatot téveszti össze a középkori oklevéllel. Az 1351-es megerősítés a kizárt cikkelyt parafrazálja és a háramlást rendeli; az 1222-es IV. tartalmát a teljes latin hagyományból kell visszaolvasni.

A kritikai latin előbeszéd a gyülekezetnél bárókat, előkelőket és nemeseket említ, főpapok nélkül. A későbbi törvénytári latin és magyar hagyomány ugyanezen a helyen „főpapokat” is ír. A kritikai kiadások szerint a főpapokra utaló formula utólagos betoldás; a prooemium a klérust nem említi. A forráskülönbség megmarad: a két szöveghagyomány nem simítható egyetlen, biztos résztvevőlistává, és a különbség nem „hazugságként” dönthető el. A megszövegezés társadalmi olvasata és a klérus szerepe ezért nyitott marad.

Az Aranybulla megerősítése után a király „az alábbírt szabadságokat” is megadta. Az első törvénycikk megtiltja, hogy a nemesek ellen per alatt a király tudta nélkül egyházi tilalmat vagy átkot alkalmazzanak. A negyedik a kamaranyereséget egész jobbágytelekenként három garasban tartja fenn, I. Károly idejéhez hasonlóan. A perjogi cikkek – őrizet egyezségig, káptalani vagy királyi ember, tudományvétel, békebírság legfeljebb három márkáig, birtokper a harmadik határidőben – a dekrétum későbbi szakaszában állnak, és a későbbi átvételek is ezekre támaszkodnak.

A hatodik törvénycikk a termény és bor kilencedéről rendelkezik, a falakkal bekerített városok kivételével; aki másként jár el, annak birtokán a király hajtja be a járandóságot. A részletszabály másutt bontakozik ki. A tizenegyedik szerint a valódi nemesek – a hercegi tartományokban élők is – „ugyanazon egy szabadsággal” éljenek. Ez a formula a hercegi tartományok nemeseire is kiterjed; nem azonos Werbőczy későbbi, főnemes és köznemes jogegyenlőségét sűrítő fikciójával. A megkülönböztetést a szomszéd téma fejti ki, itt csak a dekrétumbeli helye áll.

A tizenkettedik törvénycikk a Dráva–Száva közi, valamint a pozsegai és valkói nemeseket a nyestbőradó alól mentesíti, miközben a kamaranyereséget rájuk is kiterjeszti. A tizenharmadik a bányás birtokokról szól: megfelelő csere nélkül el nem vehetők; különben a királyi bányajövedelem a királyé, a birtok a nemesnél marad, I. Károly levelére hivatkozva. A városi és bányavárosi cikkelyek részlete szintén külön tárgy; itt csak a dekrétum szerkezeti helyük és a kamarai–bányai keret áll.

A keltezés Miklós zágrábi püspök, alkancellár kezével szól: az Úr ezerháromszázötvenegyedik évében, december idusa előtt a harmadik napon, vagyis 1351. december 11-én, az uralkodás tizedik évében. A latin formula ugyanerre a napra mutat. Függő és hiteles, kettős pecséttel erősítették meg. A befejezés méltóságsora felsorolja az érsekeket és püspököket, majd a nádort, a vajdát, a bánokat és más bárókat. A pecsét és a méltóságsor a privilégiumforma kötelező záróelemei; nélkülük az oklevél nem lenne teljes.

Több megyei példány fennmaradt; a kritikai kiadások hét, illetve nyolc eredetit tartanak számon, a szám tehát eldöntetlen. A címzettek között megyék szerepelnek. 1351. december 9-én – a törvénycikkektől külön – bírságamnesztiát hirdettek. A későbbi gyakorlat szerint a hatodik és a nyolcadik cikkelyt hamar áthágták. Mária királyné 1384. június 22-én átírta a szöveget; az Aranybullához csatolt 1351-es rendelkezések I. Ulászló 1440. július 20-i dekrétumában is megjelentek. Az ősiség későbbi hatályon kívül helyezése már nem ennek az oklevélnek a része.

A források azért térnek el, mert más réteget őriznek. Először is, a kritikai latin a gyülekezetet főpapok nélkül adja; a törvénytári hagyomány főpapokat is told. Másodszor, az egyik kiadási hagyomány hét, a másik nyolc fennmaradt eredetit sorol. Harmadszor, az 1222-es Bulla teljes latinja külön szövegközlésekben olvasható, míg egy századfordulós törvénytár az 1351-es szövegtesten belül rövidítéssel utal rá. Aki egyetlen „ősiség-bevezetést” vagy modern törvénykönyvet lát, a rétegeket összecseréli.

A kutatás egy része a dekrétumot a nápolyi hadjáratok utáni budai országgyűléshez és a köznemesség hangsúlyához köti; mások a szövegforma privilégiumjellegét és a forráskritikai eltéréseket emelik ki. A lényeg közös: 1351. december 11-én kelt, pecséttel megerősített oklevélről van szó, amely az Aranybullát egy cikkely kivételével erősíti meg. A Gilétfi-oklevél levéltári jelzete a kiadásokban eltér; biztos számként nem rögzíthető. A társadalmi olvasat, a példányszám és a jelzet ezért nyitva marad.

Összefoglalva: az 1351-es törvények egyetlen budai dekrétumban állnak, privilégiumformában, Miklós zágrábi püspök-alkancellár kezével, december 11-i keltezéssel. A közkeletű „ősiség bevezetése” a szabad rendelkezés kizárását és a háramlást sűríti; az aviticitas szó a szövegben nincs. A főpapok említése, a fennmaradt eredetik száma és a Gilétfi-jelzet forrásonként elválik. A kilenced, a háramlás részletei és a nemesi szabadság egyenlősége a szomszéd témákban bontakozik ki. A dekrétum folyamata és forrásrétegei így együtt, nem egyetlen hősi napként olvashatók.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Valóban I. Lajos vezette be az ősiséget az 1351-es dekrétummal?
Lajos a bullát egyetlen cikkely kivételével fogadta el, erősítette meg és újította meg. A dekrétum szövege az „ősiség” vagy aviticitas szót nem használja. A szabad rendelkezés kizárása és a háramlás elrendelése áll a szövegben; a későbbi jogi hagyomány nevezi ezt ősiségnek.
Milyen formájú oklevél az 1351-es dekrétum?
Forma szerint privilégium: intituláció, előbeszéd, az átírt Aranybulla, majd az új cikkek, végül keltezés, pecsét és méltóságsor. Függő és hiteles, kettős pecséttel erősítették meg. A befejezés méltóságsora felsorolja az érsekeket és püspököket, majd a nádort, a vajdát, a bánokat és más bárókat.
Hogyan jött létre az 1351-es budai dekrétum?
Gilétfi Miklós nádor 1351. december 12-i oklevele szerint a budai királyi gyülekezet Szent Márton oktávájától körülbelül huszonnégy napig tartott. A megerősítés Erzsébet királyné, Lajos anyja akaratával és a bárók tanácsára történt; az új szabadságokat is anyja akaratából és a bárók tanácsára adja.

Források

  1. I. Lajos 1351. évi dekrétuma (Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár 1000–1526).
  2. Az 1351. évi dekrétum cikkelyenként (Ezer év törvényei).
  3. Decreta regni Hungariae / Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301–1457. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1976.
  4. Online Decreta Regni Mediaevalis Hungariae. The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary, USU Libraries, Logan, Utah, 2019 (a nyomtatott DRMH I–V. átdolgozott online kiadása).
  5. Magyar Törvénytár = Corpus Juris Hungarici, Millenniumi emlékkiadás, 1000–1526. évi törvényczikkek. Budapest, Franklin-Társulat, 1899.
  6. Enchiridion fontium historiae Hungarorum / A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Budapest, Athenaeum, 1902.
  7. Országgyűlési Múzeum: Nagy Lajos 1351. évi törvényei.
  8. „Bírói gyakorlat a 16. század elejéig.” Jogtörténeti Szemle 2015/2. 1–8.
  9. „Ha valamely nemes fiú utód nélkül hal meg…” Magyarságkutató Intézet, 2019.
  10. Az Aranybulla jogtörténeti vonatkozásai. „Aranybulla 800” pályázat, 2022.
  11. Az Aranybulla a történeti alkotmány egyik alappillére… („Aranybulla 800” pályázati dolgozat).
  12. A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában.
  13. „Egy és ugyanazon szabadság.” Rubicon 1994/4–5.
  14. Magyarország története, 1301–1526. Budapest, Osiris, 1998.
  15. Az Anjouk Magyarországon II. I. (Nagy) Lajos és Mária uralma (1342–1395).

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak