Az 1351-es törvények
A közkeletű kép szerint 1351-ben I. Lajos „bevezette az ősiséget”, mintha egyetlen törvénycikk új intézményt teremtett volna. Valójában az 1351. december 11-én kelt budai királyi oklevél privilégiumformájú dekrétum: I. Lajos II. András Aranybulláját egy cikkely kivételével erősíti meg, majd új rendelkezéseket fűz hozzá. A népszerű sűrítés és az oklevél szövege ezért elválik.
A tárgy tehát nem modern törvénykönyv, hanem egyetlen, privilégiumformájú királyi oklevél: előbeszéd, az Aranybulla átírása egy kizárt cikkelyjel, az alábbírt szabadságok, pecsét és méltóságsor. A szabad rendelkezés kizárása és a háramlás, a kilenced, valamint a nemesi „egy szabadság” csak utaló keretben áll; részleteik másutt bontakoznak ki. A forrásrétegek a kritikai latin szöveg és a későbbi törvénytári hagyomány között válnak szét. A keltezés, a pecsét és a méltóságsor a forma záróelemei.
Gilétfi Miklós nádor 1351. december 12-i oklevele szerint a budai királyi gyülekezet Szent Márton oktávájától körülbelül huszonnégy napig tartott. A dekrétum előbeszéde a nápolyi és szicíliai hadjáratokban tanúsított nemesi hűségre hivatkozik, András herceg – Lajos öccse – meggyilkolásának megbosszulása kapcsán. A megerősítés Erzsébet királyné, Lajos anyja akaratával és a bárók tanácsára történt; az új szabadságokat is anyja akaratából és a bárók tanácsára adja. A gyülekezet időtartama a nádori oklevélből, a motiváció az előbeszédből olvasható.
A törvénytári hagyomány Lajos uralkodásából ezt az „egyetlen dekrétumot” közli. Forma szerint privilégium: intituláció, előbeszéd, az átírt Aranybulla, majd az új cikkek, végül keltezés, pecsét és méltóságsor. A mai I–XXV. számozás a későbbi kiadások gyakorlata; a középkori oklevélben e számozás nem eredeti. Az oklevél tehát nem modern törvénykönyv, hanem megyéknek is szóló, pecséttel megerősített kiváltságlevél. A kutatás egy része szerint ez Lajos uralkodásának az a darabja, amely országgyűlésből ismert törvényhozásként fennmaradt.
A gyülekezet II. András aranypecsétes kiváltságlevelét terjesztette elő megerősítésre; a szöveg Szent István szabadságaira is hivatkozik. Lajos a bullát egyetlen cikkely kivételével fogadta el, erősítette meg és újította meg. A kizárt cikkely az örökös nélkül elhaló nemesek szabad adakozását, hagyományozását és eladását engedte volna egyházaknak vagy másoknak, élők közt vagy halál esetére. Helyette a birtokok a legközelebbi atyafiakra és nemzetségekre háramoljanak, a latin formula szerint a testvérekre, rokonokra és nemzetségekre.
A dekrétum szövege az „ősiség” vagy aviticitas szót nem használja. A szabad rendelkezés kizárása és a háramlás elrendelése áll a szövegben; a későbbi jogi hagyomány nevezi ezt ősiségnek. A mai történetírás egy része szerint ez nem új intézmény teremtése, hanem a szokás rögzítése és az 1222-es Bulla negyedik cikkelyének félretolása. A tankönyvi „bevezetés” tehát sűrítés, nem a dekrétum saját szavai. A részletszabályok és a későbbi hatály a szomszéd témában kapnak helyet.
Az 1222-es Aranybulla negyedik latin cikke a teljes szöveghagyomány szerint így rendelkezik: ha a szerviens fiú nélkül hal meg, birtoka negyedét a leánya kapja, a többivel pedig szabadon rendelkezhet. Ha előzőleg nem rendelkezett, a legközelebbi atyafiak öröklik; ha nemzetsége nincs, a király. Ezt a szabad rendelkezést zárja ki az 1351-es megerősítés. Az 1222-es eredeti példányok nem maradtak fenn; a szöveghagyomány gerince a későbbi átírások – köztük az 1318 körüli esztergomi átírás – és az 1351-es Lajos-dekrétum.
Egy századfordulós törvénytár az 1351-es szövegtesten belül az Aranybulla teljes szövegét rövidítéssel jelzi, és a kötet korábbi lapjaira utal. A teljes latin tehát nem ebben a rövidített helyen, hanem a külön szövegközlésekben olvasható. Aki a dekrétum belsejében „szóról szóra” teljes Bullát vár, a kiadási gyakorlatot téveszti össze a középkori oklevéllel. Az 1351-es megerősítés a kizárt cikkelyt parafrazálja és a háramlást rendeli; az 1222-es IV. tartalmát a teljes latin hagyományból kell visszaolvasni.
A kritikai latin előbeszéd a gyülekezetnél bárókat, előkelőket és nemeseket említ, főpapok nélkül. A későbbi törvénytári latin és magyar hagyomány ugyanezen a helyen „főpapokat” is ír. A kritikai kiadások szerint a főpapokra utaló formula utólagos betoldás; a prooemium a klérust nem említi. A forráskülönbség megmarad: a két szöveghagyomány nem simítható egyetlen, biztos résztvevőlistává, és a különbség nem „hazugságként” dönthető el. A megszövegezés társadalmi olvasata és a klérus szerepe ezért nyitott marad.
Az Aranybulla megerősítése után a király „az alábbírt szabadságokat” is megadta. Az első törvénycikk megtiltja, hogy a nemesek ellen per alatt a király tudta nélkül egyházi tilalmat vagy átkot alkalmazzanak. A negyedik a kamaranyereséget egész jobbágytelekenként három garasban tartja fenn, I. Károly idejéhez hasonlóan. A perjogi cikkek – őrizet egyezségig, káptalani vagy királyi ember, tudományvétel, békebírság legfeljebb három márkáig, birtokper a harmadik határidőben – a dekrétum későbbi szakaszában állnak, és a későbbi átvételek is ezekre támaszkodnak.
A hatodik törvénycikk a termény és bor kilencedéről rendelkezik, a falakkal bekerített városok kivételével; aki másként jár el, annak birtokán a király hajtja be a járandóságot. A részletszabály másutt bontakozik ki. A tizenegyedik szerint a valódi nemesek – a hercegi tartományokban élők is – „ugyanazon egy szabadsággal” éljenek. Ez a formula a hercegi tartományok nemeseire is kiterjed; nem azonos Werbőczy későbbi, főnemes és köznemes jogegyenlőségét sűrítő fikciójával. A megkülönböztetést a szomszéd téma fejti ki, itt csak a dekrétumbeli helye áll.
A tizenkettedik törvénycikk a Dráva–Száva közi, valamint a pozsegai és valkói nemeseket a nyestbőradó alól mentesíti, miközben a kamaranyereséget rájuk is kiterjeszti. A tizenharmadik a bányás birtokokról szól: megfelelő csere nélkül el nem vehetők; különben a királyi bányajövedelem a királyé, a birtok a nemesnél marad, I. Károly levelére hivatkozva. A városi és bányavárosi cikkelyek részlete szintén külön tárgy; itt csak a dekrétum szerkezeti helyük és a kamarai–bányai keret áll.
A keltezés Miklós zágrábi püspök, alkancellár kezével szól: az Úr ezerháromszázötvenegyedik évében, december idusa előtt a harmadik napon, vagyis 1351. december 11-én, az uralkodás tizedik évében. A latin formula ugyanerre a napra mutat. Függő és hiteles, kettős pecséttel erősítették meg. A befejezés méltóságsora felsorolja az érsekeket és püspököket, majd a nádort, a vajdát, a bánokat és más bárókat. A pecsét és a méltóságsor a privilégiumforma kötelező záróelemei; nélkülük az oklevél nem lenne teljes.
Több megyei példány fennmaradt; a kritikai kiadások hét, illetve nyolc eredetit tartanak számon, a szám tehát eldöntetlen. A címzettek között megyék szerepelnek. 1351. december 9-én – a törvénycikkektől külön – bírságamnesztiát hirdettek. A későbbi gyakorlat szerint a hatodik és a nyolcadik cikkelyt hamar áthágták. Mária királyné 1384. június 22-én átírta a szöveget; az Aranybullához csatolt 1351-es rendelkezések I. Ulászló 1440. július 20-i dekrétumában is megjelentek. Az ősiség későbbi hatályon kívül helyezése már nem ennek az oklevélnek a része.
A források azért térnek el, mert más réteget őriznek. Először is, a kritikai latin a gyülekezetet főpapok nélkül adja; a törvénytári hagyomány főpapokat is told. Másodszor, az egyik kiadási hagyomány hét, a másik nyolc fennmaradt eredetit sorol. Harmadszor, az 1222-es Bulla teljes latinja külön szövegközlésekben olvasható, míg egy századfordulós törvénytár az 1351-es szövegtesten belül rövidítéssel utal rá. Aki egyetlen „ősiség-bevezetést” vagy modern törvénykönyvet lát, a rétegeket összecseréli.
A kutatás egy része a dekrétumot a nápolyi hadjáratok utáni budai országgyűléshez és a köznemesség hangsúlyához köti; mások a szövegforma privilégiumjellegét és a forráskritikai eltéréseket emelik ki. A lényeg közös: 1351. december 11-én kelt, pecséttel megerősített oklevélről van szó, amely az Aranybullát egy cikkely kivételével erősíti meg. A Gilétfi-oklevél levéltári jelzete a kiadásokban eltér; biztos számként nem rögzíthető. A társadalmi olvasat, a példányszám és a jelzet ezért nyitva marad.
Összefoglalva: az 1351-es törvények egyetlen budai dekrétumban állnak, privilégiumformában, Miklós zágrábi püspök-alkancellár kezével, december 11-i keltezéssel. A közkeletű „ősiség bevezetése” a szabad rendelkezés kizárását és a háramlást sűríti; az aviticitas szó a szövegben nincs. A főpapok említése, a fennmaradt eredetik száma és a Gilétfi-jelzet forrásonként elválik. A kilenced, a háramlás részletei és a nemesi szabadság egyenlősége a szomszéd témákban bontakozik ki. A dekrétum folyamata és forrásrétegei így együtt, nem egyetlen hősi napként olvashatók.
