MBMAGYAR BETYÁR
Vegyesházi királyok

3.2.1

Az Anjou-állam gazdasága

Vegyesházi királyok · 1301–1526

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Az Anjou-állam gazdasága
Illusztráció

Az Anjou-állam gazdasága

I. Károly (Károly Róbert) gazdaságpolitikáját a közkeletű kép néhány nagy reformként őrzi: a király egy csapásra véget vetett a pénzrontásnak, aranyat veretett, és megtöltötte a kincstárat. A fennmaradt oklevelek lassabb, kísérletező folyamatot mutatnak, amelyben a királyi jövedelmek rendszere az 1320-as és az 1340-es évek között lépésről lépésre, kudarcokkal együtt alakult át.

A régebbi, máig egyetlen monografikus összegzés úgy írta le ezt a folyamatot, hogy Károly az államháztartást a birtokjövedelmekről, vagyis a „domaniális” gazdálkodásról a felségjogokból származó jövedelmekre, a „regálékra” állította át, néhány nagy lépéssel: aranyvalutával, telekadóval a pénzújítás helyett, a földesurak bányászati szabadságával és a nemesérc királyi monopóliumával. A mai történetírás többsége ezt a képet több ponton átírta. A két olvasat viszonya ma is nyitott kérdés, és egyik sem simítható a másikba.

A 14. századi pénzügyekben a „kamara” (camera regia) nem egyetlen hivatal volt, hanem a király magánjövedelmeinek gyűjtőfogalma. Ide tartozott az urbura, vagyis a bányabér, a kamara haszna, a só és a harmincad. A kamaraispánok a király szerződéses emberei voltak, nem a királyi tanács tagjai. Munkájukat a tárnokmester felügyelte, ezt a tisztséget Nekcsei Demeter viselte. Halála után, amely 1338 márciusa és május 8. közé esett, Károly már nem nevezett ki utódot.

Az első jól dokumentált lépés az 1323-as. Vízkereszt napján, január 6-án Temesváron kelt oklevelében a király rögzítette, hogy a főpapok, bárók és nemesek panaszt tettek a kamara „rossz pénze” miatt. Kérésükre új, „örökké tartó”, az egész országban forgó pénzt ígért a régi báni dénárok súlyában. Az átváltás aránya is fennmaradt: három bécsi dénár ért egy új dénárt, és két régi báni dénár ugyancsak egyet.

Ugyanekkor a rendek arra az egy évre minden jobbágyporta után fél fertót ajánlottak meg, a városokban és a mezővárosokban is. A király a kamarákat ezzel az adóval együtt öt kamaraispánnak adta bérbe. Négyük neve ismert: Heys ispán, Gurhes László, Imre (a váradi püspök testvére), valamint Peuldre Péter; az ötödik neve a kiadásban csonka. A porta mint adóegység tehát nem később született, hanem már ekkor megvolt.

A zágrábi kamara az 1320-as évek elején a báni tisztség részévé vált, ezért az 1323-as bérbeadás nem érintette. Ugyanebben az évtizedben új kamarai központok jöttek létre Körmöcbányán, Szomolnokbányán, Pécsett és Lippán, és minden kamara alá megyéket soroltak. Egy mai összefoglalás szerint Károly korában kilenc kamara működött, a régi monográfia becslése tízzel számol. A hálózat a szászok, székelyek, jászok és kunok földjét kivéve az egész országot adókörzetekre osztotta.

A mai kutatás éppen ezt az adókörzeti rendszert tartja Károly valódi újításának a kamarák terén. Rendkívüli adót, fertós vagy félfertós collectát szintén szedtek. Ezt bizonyítja, hogy 1324. december 21-én a király „a prelátusok és bárók tanácsával és beleegyezésével” az erdélyi nemeseket és jobbágyaikat örökre felmentette alóla, és a vajdai beszállásolás meg az élelmiszer-szolgáltatás terhe alól is. A kiváltság csak Erdélyre szólt.

Egy kivételt az 1324-es oklevél is meghagyott: ha a király személyesen Erdélybe jön, száz telkenként egy hordó bor, egy ökör, egy disznó és egy márka bors- és sáfránypénz jár neki. A régi monográfia szerint 1332-ben minden porta egy márka rendkívüli adót fizetett, amelyet a király az ország védelmével indokolt. Ez az adat közvetett, az oklevél szövege nélkül ismert, ezért bizonytalan.

Az 1323-as ígéret nem vált valóra. Az 1330. március 21-én Visegrádon kelt, Ung megyének szóló rendelet szerint a király „a prelátusok és bárók egyhangú tanácsával” a szomolnoki kamarát Frichkó mesternek adta bérbe. Kétféle pénzt rendelt verni: 16. égetésű garast, márkánként 72 darabot, és 3. égetésű kisdénárt. Négy régi cseh garas három új garast ért. A rendelet évente egyszeri, kötelező általános beváltást írt elő.

A végrehajtás részletei is ismertek. A megyei esküdtek összeírták a jobbágyháztartásokat, és minden legalább egy márka vagyonú háztartás után fél fertó régi pénzt kellett újra váltani. A büntetéspénz harmada a kamaraispáné, harmada a szolgabíráké, harmada a hiteleshelyé lett. Az évi pénzújítás tehát 1323 után is tovább élt: a régi monográfia szerint legkésőbb 1329-ben visszatért, és egészen 1336-ig megmaradt. Ezért a régi monográfia és a mai kutatás egyaránt kudarcnak tekinti az 1323-as kísérletet.

A kamara haszna, a lucrum camerae eredetileg abból állt, hogy az új pénzt a régiért egyharmados levonással adták ki. 1336-ban a falvakban az évi pénzújítást portánként három garas fizetése váltotta fel, amelyet a kamaraispán szedett. A városok a régi módon váltottak tovább, 1342-ben és 1345-ben is. A kutatás egy része szerint ez technikai változtatás volt, nem nagy reform; a kapuadó részleteivel külön írás foglalkozik.

A kamarabérletek egy évre szóltak, rögzített márkaösszegért. Az első fennmaradt szerződés 1335-ből való: ebben Hypolit mester 600 márkáért vette bérbe a körmöci kamarát. Az erdélyi kamarát 1336-ban Endre mester 1000 márkáért bérelte, és 1338. március 29-én Frichkó mester a körmöci kamarát 600, a szomolnokit 920 márkáért vette át. Ezeknek a szerződéseknek a szövegét kivonatok és mai feldolgozások közvetítik. Az összegek oklevélben szereplő adatok, nem becslések.

Az 1338-as bérlettel megszűnt a garasverés, amely 1329 óta folyt, és állandó dénárt bocsátottak ki. A kutatás egy része ezt tartja Károly legátfogóbb pénzügyi kísérletének: állandó pénz, önkéntes beváltás és szigorúbb nemesércrendtartás. A kísérlet azonban 1342-re elbukott, és csak a nemesérc forgalmának szigorítása maradt meg belőle. A „reform” szó így mindegyik lépésnél más súlyú: az 1323-as kudarcot vallott, az 1338-as átfogó volt, de nem tartós.

Az arany és a bányák csak az összkép részeként tartoznak ide. A magyar aranyforint verése 1325 körül kezdődött, a firenzei forint mintájára, 3,52 gramm aranytartalommal; legkorábbi ismert említése egy 1326-os olmützi püspöki végrendeletben áll. 1327-ben Károly általános rendelkezést adott ki „minden alattvalója számára” a nemesércet rejtő birtokokról; egy kivonat szerint a birtok a tulajdonosnál maradt, ha nem titkolta el a lelőhelyet, és az urbura harmadát is megkapta.

A nemesércmonopólium lényege az volt, hogy a kibányászott arany és ezüst szabott árú beváltása a királyi kamarák kizárólagos joga lett, a veretlen nemesérc szabad forgalma megszűnt, kivitele tilos volt. Kezdetét az újabb kutatás az 1335-ös körmöci bérleti szerződés alapján 1335-re teszi, a régebbi irodalom 1325 körülre keltezte; a régi monográfiában „1327 táján” és „1325–1329 közt” fordulat is áll. A keltezés nyitva marad.

A rendszer legrészletesebb képét egy 1342. február 2-án Visegrádon kelt oklevél adja. Ebben a király Chempeliny Endre mesternek egy évre 1500 márkáért adta bérbe a szerémi és a pécsi kamarát nyolc megyével (Szerém, Bács, Valkó, Bodrog, Baranya, Somogy, Tolna és Zala), valamint az esztergomi érsek tizedével együtt. Az összeget négy, egyenként 375 márkás részletben kellett megfizetni. Egy 1345-ös bérlet szerint ugyanezt a kamarapárt később 3300 márkáért adták ki.

Az 1342-es szerződés kamarahaszna címén minden olyan kapu után 18 dénárt írt elő, „amelyen szénával vagy gabonával megrakott szekér be- és kihajthat”; mentesek voltak a fizetésképtelen szegények, az egyházak és a kiváltságos városok. Az aranyforintot mindenütt 90 dénárért kellett elfogadni. Aranyat és ezüstöt senki sem válthatott máshol, csak a királyi kamarában, és a kamarai városokban „királyi házat” (domus regalis) kellett állítani.

A király vállalta, hogy vámjait és harmincadait is az új pénzben szedeti be. A pénzesládákat az esztergomi érsek és a tárnokmester embereinek pecsétje zárta, az érsek pedig a kamarai jövedelem tizedét kapta. Az oklevél műfaja maga is vita tárgya volt: a régi jogi gyűjtemények törvényként közölték, valójában azonban egy kamaraispánnal kötött bérleti szerződés, amely a királyi tanács jóváhagyásával jött létre. Később éppen ezért tekintették törvénynek.

A törvénynek vélt 1342-es szövegből nőtt ki az a felfogás is, hogy Károly a jobbágyadóra alapozta az államháztartást. Ezt már a régi monográfia is cáfolta: szerinte a portális adó a pénzverési regálé függeléke volt, a fő jövedelmet a nemesérc hozta. A só a régi monográfia szerint szintén királyi monopólium volt, sóházakkal, például Szalacson, Szegeden és Lippán, de a só Anjou-kori jövedelméről nincs adat. A sóregálé részleteit itt a régi monográfia összefoglalása adja, oklevélszöveg nélkül.

A harmincad a külkereskedelem értékvámja volt, és a piacvámokból fejlődött ki; egy 1316-os, velencei kereskedőknek adott oltalomlevél kivonata szerint már ekkor megállapították a harmincadfizetésüket, Károly-kori bevételéről azonban nincs adat. A visegrádi királytalálkozónak is volt gazdasági oldala: egy kivonat szerint 1336. január 6-án a király Luxemburgi János cseh királlyal egyetértésben rendezte a Brünn–Holics–Buda út vámjait és a cseh–morva kereskedők harmincadját, Bécs árumegállító jogának kikerülésére. A találkozó eseménytörténete külön írásban szerepel.

A Károly-kori jövedelmek nagyságáról csak becslés van. Az 1921-es becslés szerint a kamarák bruttó jövedelme körülbelül 30–35 ezer márka lehetett, ebből a nemesércből körülbelül 23 ezer, a portális adóból körülbelül 10 ezer márka. A becslés szerzője maga jelezte, hogy pozitív adatokkal nem rendelkezik. Így minden összesítő szám rekonstrukció, nem forrásadat. A tíz kamarával számoló becslés a kamarák számában is eltér a mai összefoglalástól, amely kilenc kamarát említ.

A források eltérésének oka részben maga az anyag. A legtöbb oklevél bérleti szerződés vagy egy-egy megyének szóló rendelet, többnek a szövegét kivonat közvetíti, és a keltezések is eltérnek: az 1335-ös szerződést március 25-re vagy 26-ra teszik, az 1342-es oklevél viszont saját szövege szerint február 2-án kelt, csak egy kivonat ír február 3-át. A régi monográfia nagy reformokban gondolkodott, a mai kutatás szerint több „újítás” már Árpád-kori gyakorlat volt. Maga a régi monográfia is elismerte, hogy az előfeltételek IV. Béla óta megvoltak.

A folytonosságot I. Lajos 1351. december 11-i dekrétumának 4. cikkelye mutatja: a kamara hasznát úgy kell fizetni, „ahogy Károly király idején”, telkenként három garassal. Az Anjou-állam gazdasága így nem egyetlen reform eredménye, hanem kísérletek sora, amelyben a kamarai hálózat, a kamara haszna és a nemesércmonopólium elemei tartósnak bizonyultak, a pénz állandósítása viszont többször kudarcot vallott, és a régi és az új értelmezés vitája nyitva marad.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mi volt a kamara haszna (lucrum camerae)?
A kamara haszna, a lucrum camerae eredetileg abból állt, hogy az új pénzt a régiért egyharmados levonással adták ki. 1336-ban a falvakban az évi pénzújítást portánként három garas fizetése váltotta fel, amelyet a kamaraispán szedett. A kamarabérletek egy évre szóltak, rögzített márkaösszegért.
Milyen pénzt veretett Károly Róbert 1330-ban?
Az 1330. március 21-én Visegrádon kelt, Ung megyének szóló rendelet szerint a király „a prelátusok és bárók egyhangú tanácsával” a szomolnoki kamarát Frichkó mesternek adta bérbe. Kétféle pénzt rendelt verni: 16. égetésű garast, márkánként 72 darabot, és 3. égetésű kisdénárt.
Mit jelentett a kamara Károly Róbert pénzügyeiben?
A 14. századi pénzügyekben a „kamara” (camera regia) nem egyetlen hivatal volt, hanem a király magánjövedelmeinek gyűjtőfogalma. Ide tartozott az urbura, vagyis a bányabér, a kamara haszna, a só és a harmincad. A kamaraispánok a király szerződéses emberei voltak, nem a királyi tanács tagjai.

Források

  1. I. Károly király rendelete az erdélyi káptalanhoz a pénzreformról (Temesvár, 1323. január 6.). In: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis II. (1322–1332). Szerk. Nagy Imre. Budapest, MTA, 1881, 51. sz., 59–60.
  2. I. Károly király kamarabérleti oklevele Chempeliny Endre mester számára (Visegrád, 1342. február 2.), latin szöveg és angol fordítás; I. Lajos király dekrétuma (1351. december 11.). In: Bak, János M. (szerk.): Online Decreta Regni Mediaevalis Hungariae. The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary. Utah State University, 2019 (All Complete Monographs 4).
  3. I. Károly király kiváltságlevele az erdélyi nemeseknek (1324. december 21.). In: Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Budapest, 1921, Függelék I. 4. sz.
  4. I. Károly király rendelete Ung megyének a szomolnoki kamara bérbeadásáról és a pénzbeváltásról (Visegrád, 1330. március 21.). In: Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Budapest, 1921, Függelék I. 9. sz.
  5. Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Budapest, Budavári Tudományos Társaság, 1921.
  6. Weisz Boglárka: A magyar gazdaság mozgatórugói a középkorban. Történelmi Szemle 57 (2015), 487–506.
  7. Weisz Boglárka: A tárnokmester jogköre az Anjou-korban. In: Weisz Boglárka (szerk.): Pénz, posztó, piac. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2016, 181 skk.
  8. Weisz Boglárka – Nagy Béla: 14. sz. A magyar királyság pénzügyigazgatása. MTA BTK Történettudományi Intézet, Térképek.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak