Kapuadó
A közkeletű kép gyakran egyetlen reformmondatba sűríti a történetet: Károly Róbert 1336-ban „bevezette a kapuadót”. A források ennél rétegzettebbek. A fizetés neve a korabeli oklevelekben nem „kapuadó”, hanem kamarahaszna vagy kamaranyereség; az adóegység a kapu. A név és a mérték külön réteg.
Az időkeret körülbelül 1336 és 1342 között zárul. Ide tartozik a pénzújítás helyett bevezetett évi egyenes adó, a porta mint egység, a három garasról tizennyolc dénárra váltó mérték, a mentességek eltérése, valamint a dikálás és a végrehajtás a kamarabérleti szövegek szerint. A visegrádi találkozó napirendje, a bányareform részletei és az Anjou-állam jövedelmi összképe más szakaszok tárgya; itt legfeljebb határként jelennek meg.
A névvitának gyakorlati tétje van a forrásolvasásban. A korabeli latin és magyar közlések a fizetést lucrum camere, kamarahaszna vagy kamaranyereség címén írják elő; az adóegység a porta, azaz a kapu. A „kapuadó” és a „portális adó” későbbi történeti–lexikális elnevezés. Az oklevél szájába a mai rövidítés nem tehető; a lexikonok és a tankönyvi tömörítés más réteget képvisel, mint a szerződés szövege.
Az 1336-os fordulat a mai történetírás többsége szerint a pénzújítás és a régi pénz kényszerbeváltásának megszüntetéséhez kötődik. I. Károly a kincstár ebből származó hasznának pótlására új, évente behajtandó adót vetett ki, amelyre a „kamarahaszna” megjelölés átöröklődött. A váltás tehát nem új szó bevezetése, hanem új adóforma a régi cím alatt; a kutatás egy része ezt a tágabb pénzügyekben technikai változtatásnak is olvassa.
Az 1336. március 25-i erdélyi kamarabérleti szerződés szerint – a szakirodalmi parafrázisok és a forráskiadások leírása szerint – a fizetés kapunként három garas, kamarahaszna címén, a kirovástól számított tizenöt napon belül. A kapu itt emberektől lakott, utcára nyíló bejárat, amelyen szénával vagy gabonával megrakott szekér bemehet. A teljes latin szöveg e rétegben csak közvetve áll rendelkezésre; a három garas, a kapu-definíció és a mentességi lista egyezése a kritikai kiadással nyitott ellenőrzési kérdés marad.
Az 1336-os mentességi kép a szakirodalom szerint a kiváltsággal bírókra, a királyi és királynéi szolgákra és kondicionáriusokra, az egyházi kondicionáriusokra és a nemes jobbágyokra, valamint az ország nemeseire a régi szokás szerint terjed. Ez a lista nem azonos az 1342-essel. A két szöveg mentességeit nem érdemes egyetlen táblává olvasni; a hangsúlyok és a kivételek külön állnak, és a különbség maga is forrásréteg.
Az 1336-os erdélyi kamarabérlet szerint a porta utáni fizetést Erdélyben is szedték; a földrajzi érvény tehát nem csupán a dunántúli vagy középső megyékre korlátozódik. A dikálást és az ellenőrzést az esztergomi érsek és a tárnokmester emberei, hiteles hely tanúsága mellett végzik. A kamaraispán a megyei ügyekben nélkülük nem járhat el; a behajtás így kettős ellenőrzéshez kötött, nem egyetlen tisztviselő önálló intézkedése.
A kulcsszövegek műfaja vitás, és a vita nem simítható el címmel. Az 1336-os és az 1342-es oklevelek kamarabérleti szerződések, nem országgyűlési törvénykönyvi cikkek. A Corpus Juris közlése az 1342-es szöveget mégis „I. Károly decretumának” iktatta. A kritikai kiadás és a régebbi adó- és pénzügytörténeti monográfia szerződést lát; állításként a szöveg nem nevezhető törvénynek, csak a közlésréteg „dekrétum” neve mellett olvasható.
Az 1338. március 29-i körmöci–szomolnoki kamaraszerződés idején a szakirodalom szerint megszüntették a garasverést. Ugyanebben az évben egy évre felfüggesztették a portális adó beszedését, és a régi pénzek végleges, valamint a veretlen érc kötelező beváltását rendelték el. Az egyéves szünet csak szakirodalmi rétegből áll; a szerződés teljes latinja itt nincs idézve, ezért a felfüggesztés ténye feltételesen, forrásjelöléssel és nyitott ellenőrzéssel olvasható.
A mérték váltása ehhez a pénzverési fordulathoz kötődik a mai történetírás egy része szerint. A három garas helyett tizennyolc dénár állapíttatott meg; az 1342-es latin szöveg már dénárban ír. A népszerű kép, amely „mindig tizennyolc dénárt” említ, az 1342-es szöveget visszavetíti az 1336-os kezdetre. A két mérték egymás mellett áll: előbb garas, majd dénár, a közbülső év szakirodalmi felfüggesztésével együtt.
Az 1342. február 2-án kelt szerém–pécsi és párhuzamosan a körmöci kamarabérleti szerződés a kapu utáni fizetés szabályait részletesebben rögzíti. Minden megyében minden olyan kapu után, amelyen szénával vagy gabonával megrakott szekér be- és kijöhet, a dikálás után tizenöt napon belül tizennyolc dénárt kell a kamaraispánnak fizetni, kamaranyereség gyanánt. A Corpus Juris magyar közlése ugyanezt a mértéket és a kapu-definíciót adja.
Az 1342-es szöveg szerint ha egy kapu vagy kapuval bíró telek alatt három, négy vagy több ember lakik, vagy csak egy, akkor is egy adó jár. A fizetésképtelen szegények mentesek, ha az ellenőrző öt ember és a földesúr esküje szerint nem bírják a fizetést. Ahol szokás vagy fahiany miatt nincs porta, az öt ember rendje szerint kell a kamarahasznát megfizetni; a hiányzó kapu tehát nem automatikus mentesség, hanem külön eljárás.
Az 1342-es mentességi lista részben más hangsúlyú, mint az 1336-os. Mentesek a királyi és királynéi, egyházi és más szolgák és kondicionáriusok, a hadakozó földesúri szolgák, valamint az egyházak, városok és a nyilvánvaló kiváltsággal bírók. A kiváltságoltak mentessége feltétele a királyi pénz elfogadása és forgalma; ha ezt megtagadják, a mentesség elvész, és ők is fizetnek. A pénzforgalmi feltétel az 1336-os képben nem ugyanígy áll.
A végrehajtás rétege az 1342-es közlésből olvasható. A fizetéshez minden megyében közös, megfelelő helyet kell kijelölni; aki a kitűzött napon akadályozva van, négy nap türelmet kap. A kamaranyereséget új, teljes súlyú királyi dénárban kell szedni, nem bécsi vagy más régi pénzben való egyezkedéssel. A határidő a dikálás utáni tizenöt nap; a címzett a kamaraispán. A közös fizetőhely és a türelem a behajtás ritmusát adja.
Nemfizetés esetén az öt ember a faluban marad, pusztítás és fosztogatás nélkül, amíg a kamaranyereséget három márka bírsággal meg nem fizetik. A dikálást és a kamarai ügyek ellenőrzését az érsek és a tárnokmester emberei, az „öt ember” részeként végzik. A kamaraispán nélkülük a megyei kirovásban és behajtásban nem járhat el; a bírság és a türelmi nap együtt a végrehajtás ritmusát adja.
A műfajvita a Corpus Juris „dekrétum” címe és a kritikai szerződés-olvasat között nyitva marad. A két elnevezés egymás mellett áll: az egyik a törvénytár iktatási gyakorlata, a másik a latin szöveg és a kiadói bevezető műfaji minősítése. Állításként nem dönthető el, hogy „törvény volt”; csak az, hogy a közlés dekrétumnak nevezi, a szerződés-olvasat pedig bérleti oklevélnek tartja. A királyi tanács jóváhagyása a szerződés-réteghez tartozik.
A mentességi listák eltérése ugyanígy nyitva marad. Az 1336-os kép hangsúlyosabban említi a nemeseket és a nemes jobbágyokat; az 1342-es a hadakozó szolgákat és a pénzforgalmi feltételt. A két lista összeolvasása egyetlen „Károly-kori mentességgé” a források különbségét elmosná. A rétegek külön állnak; a feltételes megfogalmazás pontosabb, mint a simított táblázat. A listák egymás mellé állíthatók, de egyetlen listává nem egyesíthetők.
A mai történetírás egy része szerint a homines („emberek”) az 1342-es szövegben családfőket jelöl, nem minden felnőtt személyt; egy kapu így több jobbágycsaládot is magába foglalhatott. Ez szakirodalmi értelmezés, nem az oklevél szó szerinti magyarázata. A népszerű „egy kapu = egy jobbágyháztartás” kép ezért túl szűk; a szöveg a kapu és a telek alatti lakók számát egy adóegységbe fogja, a családfő-olvasat mellett.
Országos portaszámot vagy bevételi becslést a források e rétege nem igazol; a hozzávetőleges rekonstrukciók nem vehetők tényként. A török kori, más fogalmú „kapuadó” ide nem keverhető. A néprajzi lexikon a 14. század közepétől a nem nemes népesség állami egyenes adójaként írja le a portális adót, eredetileg szénásszekérnyi kapu után. A Károly-kori bevezetés részleteit a lexikon nem adja; az 1336–1342-es forrásréteg a kamarabérletekből olvasható.
A kapu–porta fogalom folytonosságát 1411-ben Zsigmond második törvénycikke is mutatja: egész kapura harminc új dénár, kis portára vagy „verőczére” tizenöt; több lakó egy telken továbbra is egész kapunak számít. Ez már nem a bevezetés története, csak a fogalom továbbélése. Az 1351-es kamaranyereség-folytonosság és az Anjou-állam tágabb jövedelmi szerkezete más szakaszok tárgya; a bányareform és az aranyforint részletei ide nem tartoznak.
