MBMAGYAR BETYÁR
Árpád-kori királyság

2.2.3

I. András és a királyság helyreállítása

Árpád-kori királyság · 1000–1301

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

I. András és a királyság helyreállítása
Illusztráció

I. András és a királyság helyreállítása

I. András király (megh. 1060) a Vata-féle felkelés után került a magyar trónra. Uralkodását a hagyomány a királyság helyreállításaként tartja számon: megerősítette a keresztény rendet, öccsével, Béla herceggel megosztotta a hatalmat, és 1051 és 1053 között megvédte az ország függetlenségét III. Henrik német-római császár támadásaival szemben.

A közkeletű kép szerint András egyetlen fordulattal visszaállította Szent István rendjét, a Vértesnél szétverte a német sereget, és csak öccse hálátlansága buktatta meg. A források tagoltabb képet adnak. A közel egykorú német évkönyvek csatáról nem, inkább kiéheztetésről, ostromról és pápai közvetítésről tudnak; a 13–14. századi magyar krónikák győzelemtörténetet mesélnek; a tihanyi alapítólevél, a korszak egykorú hazai oklevele pedig olyan királyt mutat, aki mellett a keltezés szerint öccse is uralkodott. A helyreállítás így évtizedes folyamat volt, amelynek forrásrétegei külön állnak.

A trónra lépés itt csak előzmény. Kézai szerint Fehérvárott „valamennyi püspök, nemes, és az egész nép” nagy dicsőséggel fogadta a hercegeket, és Andrást „mint idősebbet” emelték az ország trónjára. A krónika szerint az a három püspök koronázta meg, aki a „keresztények nagy veszedelméből” megmenekült; a krónika hagyományos évszáma 1047. Ugyanez a forrás közli, hogy András fejvesztés terhe mellett megparancsolta a pogány szokás elhagyását, és hogy „ama törvény szerint éljenek, amelyre Szent István király oktatta őket”.

A krónika szerint Andrást „Fehérnek és Katolikusnak” nevezték, latinul rex albus et catholicus; a melléknevek értelmét a forrás nem fejti ki. Az uralkodói önmegjelenítést egykorú szöveg is mutatja: a tihanyi alapítólevél „Isten segítő kegyelméből a magyarok győzhetetlen királyának” (Pannoniorum invictus rex) és „legkeresztényebb jogarviselőnek” nevezi. A krónika szerint felesége a rutén fejedelem leánya volt, tőle született Salamon és Dávid; egy Marót falubeli ágyastól György nevű fia is volt.

A második sík a hatalom megosztása. A krónika szerint András Lengyelországba küldött öccséért, Béláért, és így hívta haza: „Nincsen nekem örökösöm, se testvérem rajtad kívül; te légy az örökösöm, te kövess a királyságban.” Ezután a király és Béla három részre osztották az országot: két rész a királyé maradt, a harmadikat a herceg kapta tulajdonul. Az egyharmad kiterjedését a forrás nem adja meg. A hazahívás évét a krónika nem közli; az időrendek 1048-at vagy „1048 körül”-t írnak, a kutatásban 1047–48 és 1050 is felmerül.

A krónika ezt az „első elosztást” a hercegek és királyok közötti „viszálykodásnak és hadakozásoknak magva”-ként értékeli. Ez a 14. századi krónikakompozíció ítélete, amely már a későbbi viszályokra tekint vissza. Az egykorú oklevél ennél békésebb állapotot rögzít: az 1055-ös alapítólevél keltezésében Béla herceg neve az uralkodó mellett áll. A két réteg nem zárja ki egymást: a krónika a következmények felől ítél, az oklevél egyetlen év állapotát rögzíti, a nyílt ellentét pedig a krónika szerint Salamon koronázásához kötődik.

A harmadik sík a függetlenség megvédése. Az altaichi évkönyv szerint 1050-ben a németek újjáépítették Hainburgot, a magyarok pedig éjjeli támadásokkal zaklatták őket. Reichenaui Hermann szerint 1051 őszén III. Henrik elutasította a békeajánlatot, amelyet András követek útján tett, és nagy sereggel Pannóniára támadt. Gebhard regensburgi püspök, Welf és Bretiszláv cseh herceg a Duna északi partját dúlta, a császár pedig hosszú kerülővel, Karintián át tört be. A Pozsonyi évkönyvek is feljegyzik, hogy a császár ekkor Pannóniába nyomult.

Az altaichi évkönyv a hadjáratot „terhesnek és fáradságosnak” nevezi. Esős nyár és áradások nehezítették, a sereg hajók és szekerek nélkül vonult, az ellenség nem állt ki nyílt harcra, és az éhező katonák végül hazatértek. Hermann annyit tesz hozzá, hogy a németek elfoglaltak egy erős erődítést a Rábca hídjánál, majd András Adalbert őrgróf útján békét kért. Az évkönyvek alapján a hadjárat az ellátás összeomlása miatt bukott el, nem egy döntő ütközetben.

A krónika ugyanezt a háborút másként meséli. Szerinte András és Béla felégették a gabonát és a szénát, és elvitték a lakosságot a német sereg útjából. A Gebhard püspöknek szóló levelet elfogták, és Miklós püspök tolmácsolásával hamis levelet küldtek neki, amelyre a hajóhad visszafordult. A sereget éjjel zaklatták, és a krónika hagyománya szerint az a hely, ahol a németek pajzsaikat elhajigálva megfutottak, ezért kapta a Vértes nevet „mind a mai napig”. A névmagyarázat népetimológia.

Kézai más változatot ad: szerinte Henrik Bodajkig jött, „öt hónapig ostromolta Fejérvár városát”, és a visszavonuló sereg táborhelye a Bársonyos hegy lett, amely a parasztok által ott hagyott bársonyvánkosokról kapta a nevét. Az évkönyvekben Fehérvár ostroma nem szerepel, az 1051-es hadjárat ősszel indult és rövid volt. A mai összefoglaló időrendek az évkönyvi sorrendet követik, a „vértesi csata” kifejezést mégis megtartják; egykorú forrás ilyen ütközetről nem tud.

1052-ben III. Henrik Pozsonyt ostromolta, de nem tudta bevenni. Az altaichi évkönyv szerint „sem dicsőséget, sem hasznot” nem szereztek, és a pápa kérésére vonultak el. Reichenaui Hermann szerint IX. Leó pápát András hívta közvetíteni; a pápa elvonta a császárt az ostromtól, de Andrást engedetlennek találta, és kiközösítéssel fenyegette. Ez német nézőpont, ugyanúgy elfogult, mint a krónikáé. A krónika szerint Pozsony nyolc hétig állt ostrom alatt, és egy Zotmund nevű, úszásban jártas ember éjjel a víz alatt megfúrta a császár hajóit; ezt egyik egykorú forrás sem említi.

Hermann szerint 1053-ban Triburban András követei nagy pénzt, tartománya egy részét és hadjárati segítséget ígértek a békéért. Konrád, a korábbi bajor herceg, akit András szívesen fogadott, lebeszélte a királyt a szerződésről, és magyar segítséggel Karantánia egy részét elfoglalta. Ugyanerre az évre a Pozsonyi évkönyvek András fiának születését jegyzik, a szövegben „Samson” alakban. A szöveg átirata ezt Salamonnal azonosítja, de az évkönyv évszámai nem hibátlanok: Henrik császár halálát például egy évvel korábbra teszi.

Az első sík, a keresztény rend helyreállítása, a tihanyi alapításban fogható meg legjobban. András a Balaton fölötti helyen monostort alapított Szűz Mária és Szent Ányos püspök és hitvalló tiszteletére, saját, felesége, fiai, leányai, valamint élő és elhunyt rokonai üdvéért, és szerzetesek közösségét telepítette oda. Az alapítólevél a monostornak adta többek között Sumig vásárvámjának harmadát és Thelena révének harmadát; az egyház szolgálónépe összesen 140 háznép volt, az adomány megsértőjére pedig 12 font arany bírságot szabott.

Az alapítólevél 1055-ben kelt, a szöveg szerint András „királyságának kilencedik esztendejében”, amikor „vele a legnemesebb Béla herceg” uralkodott. Az oklevelet Miklós főpap állította össze, aki akkor „a királyi udvar jegyzőjeként” működött; azt a régi vélekedést, hogy saját kezével írta, a szakirodalom elveti. A tanúk között szerepel Benedek érsek, Mór, Kelemen és Miklós püspök, Lázár apát és Zacheus nádor, valamint több ispán.

A latin szövegben magyar szavak és szókapcsolatok is állnak, köztük a „feheruuaru rea meneh hodu utu rea”. Az eredeti pergamen a Pannonhalmi Főapátsági Levéltárban van. A mai történetírás szerint az alapítólevél az első eredeti formájában fennmaradt hiteles oklevél Magyarországon, hitelessége több mint egy évszázada általánosan elfogadott; egy 1989-es vélemény vitatta. Az oklevél a temetkezést nem említi: az, hogy Andrást Tihanyban temették el, a krónikák adata.

A német háborúkat végül nem csata, hanem békekötés és eljegyzés zárta le. Az altaichi évkönyv szerint a magyar követek ismételten békét és a német király nővérét kérték Salamonnak. 1058. szeptember 20-án a gyermek IV. Henrik a határra jött, a két ország előkelői esküvel erősítették meg a békét, és a nővért átadták. Az évkönyv kiadói jegyzete a jegyest Juditnak nevezi, a krónika Zsófiának, és a lakodalmat a Morva mellé teszi. A krónika szerint a megszorult császár kért békét, az évkönyvek szerint a magyar fél.

Az utódlást András betegsége idején rendezte. A Pozsonyi évkönyvek szerint 1057-ben megbetegedett, és fiát, Salamont megkoronáztatta. A krónika szerint szélütés után, „uralkodásának tizenkettedik évében” kenette és koronáztatta királlyá az ötéves gyermeket; ezek hagyományos adatok, a pontos évet a szakirodalom 1057–58-ra teszi. A krónika szerint amikor a koronázáson azt énekelték: „Légy ura testvéreidnek”, Béla tolmács útján megértette, hogy a gyermeket az ő urává rendelték, és méltatlankodott. A krónika mások véleményeként egyetértést is említ, Kézai pedig Béla és fiai „megegyezésével” történtnek írja.

A béke és a koronázás nem zárta le a testvérek viszonyát. Az altaichi évkönyv szerint 1060-ban azért bomlott fel a béke, mert Béla a fiával nem volt jelen az 1058-as megállapodásnál, ezért gyanúsnak tartották; a német udvar Eppo zeitzi püspököt és két őrgrófot küldött Magyarországra. A krónika szerint Béla lengyel ipja három csapatával tért vissza, András a császártól Wilhelm és Poth vezéreket kérte, és a cseh herceget is megfogadta; a Tiszánál Béla győzött, és András magyarjai átálltak hozzá.

András haláláról két, össze nem egyeztethető változat maradt fenn. Az egykorú altaichi évkönyv szerint a királynéval, fiával és menyével Bajorországba akart menekülni, de öccse a „porta regni” néven ismert szorosban hátulról megtámadta; a királyt elfogták, „de ugyanabban a pillanatban” lovak és szekerek halálra taposták. A krónika szerint „a mosoni kapunál” fogták el, és mivel a Bakonyban, Zirc nevű udvarházában gondatlanul őrizték, ott halt meg. A Pozsonyi évkönyvek 1060-ra csak a testvérek „súlyos viszályát” és a király halálát jegyzik.

Az altaichi évkönyv szerint a királyné fiával és menyével Bajorországba ment, Eppo püspök, Wilhelm őrgróf és Poto gróf fogságba esett, 1061 elején pedig az özvegy királyné Regensburgban tartózkodott. A krónikák szerint Andrást a maga alapította tihanyi monostorban temették el; Kézai szerint fiával, Dáviddal együtt, és szerinte „uralkodásának tizenötödik esztendejében” halt meg. Bélát győzelme után királlyá koronázták; az ő uralkodása már a következő fejezet tárgya.

A források eltérését keletkezésük magyarázza. Az altaichi évkönyv és Reichenaui Hermann közel egykorú, de német nézőpontú: a hadjáratokat terhesnek írják le, a békekérést a magyar félnek tulajdonítják. A krónika egy 14. századi krónikakompozíció része, amely a sorrendet is megfordítja: előbb Pozsonyt és Zotmundot, „a következő esztendőben” pedig a Zala és Zselic forrásvidékén át vezetett hadjáratot meséli el. Kézai 13. század végi művében a háborús hírek egy része „mint mondják” formában áll.

A krónikák győzelemtörténete így utólagos elbeszélés, amely az ellátási nehézségekkel terhelt hadjáratokat néhány emlékezetes jelenetre sűríti. A helyreállítás három síkja ennek ellenére elválik egymástól. A keresztény rendet az 1055-ös alapítólevél egykorúan tanúsítja, a hatalommegosztást a keltezés és a krónika együtt, a királyság megvédését pedig maguk a német évkönyvek mutatják: a császár sem 1051-ben, sem 1052-ben nem érte el célját. A dukátusból fakadó viszály a krónika szerint végül András bukásához vezetett.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Ki közvetített I. András és III. Henrik között 1052-ben?
1052-ben III. Henrik Pozsonyt ostromolta, de nem tudta bevenni. Reichenaui Hermann szerint IX. Leó pápát András hívta közvetíteni; a pápa elvonta a császárt az ostromtól, de Andrást engedetlennek találta, és kiközösítéssel fenyegette. Ez német nézőpont, ugyanúgy elfogult, mint a krónikáé.
Miért fontos a tihanyi alapítólevél?
A mai történetírás szerint az alapítólevél az első eredeti formájában fennmaradt hiteles oklevél Magyarországon, hitelessége több mint egy évszázada általánosan elfogadott; egy 1989-es vélemény vitatta. Az oklevél a temetkezést nem említi: az, hogy Andrást Tihanyban temették el, a krónikák adata.
Hogyan indult III. Henrik 1051-es hadjárata?
Reichenaui Hermann szerint 1051 őszén III. Henrik elutasította a békeajánlatot, amelyet András követek útján tett, és nagy sereggel Pannóniára támadt. Gebhard regensburgi püspök, Welf és Bretiszláv cseh herceg a Duna északi partját dúlta, a császár pedig hosszú kerülővel, Karintián át tört be.

Források

  1. Képes krónika. Ford. Geréb László.
  2. Chronicon pictum Vindobonense. In: Florianus, M. (ed.): Historiae Hungaricae fontes domestici. Pars prima: Scriptores. Vol. II: Chronica Hungarorum. Lipsiae, 1883.
  3. Kézai Simon mester: Magyar krónika. Ford. Szabó Károly.
  4. Annales Altahenses maiores. Ex recensione W. de Giesebrecht et E. L. B. ab Oefele. Editio altera. Hannoverae, 1891.
  5. Herimannus Augiensis: Chronicon. Monumenta Germaniae Historica, Scriptores V, 130–133.
  6. Annales Posonienses (Pozsonyi évkönyvek), a Scriptores rerum Hungaricarum I. szövegének online átirata.
  7. A tihanyi apátság alapítólevele (1055). Latin szöveg és magyar fordítás (Holub József – Érszegi Géza).; adatlap: Magyar Nyelvemlékek, OSZK.
  8. Szentgyörgyi Rudolf: A tihanyi apátság alapítólevele 1. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014.
  9. Makk Ferenc: Megjegyzések I. András történetéhez. Acta Historica (Szeged) 90 (1990), 23–41.
  10. Kosztolnyik, Z. J.: Dynastic Intrigues and Domestic Realities during the Reigns of Andrew I and Bela I. Hungarian Studies Review 28 (2001) 1–2. sz. 93–108.
  11. Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. Időrendi áttekintés.
  12. Romsics Ignác (szerk.): Magyarország története. 2. A középkori Magyar Királyság (970–1301). MeRSZ.
  13. Árpád-kori történelem, időrend. In: Networkshop'99 [CD-ROM].

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak