MBMAGYAR BETYÁR
Árpád-kori királyság

2.2.2

Az utolsó pogány megmozdulások

Árpád-kori királyság · 1000–1301

Szerző: Magyar Betyár szerkesztőség · Megjelent:

Az utolsó pogány megmozdulások
Illusztráció

Az utolsó pogány megmozdulások

A közkeletű kép egyszerű: I. Béla trónra lépése után, a hagyomány szerint 1061-ben, Vata fia János vezetésével Székesfehérvárott fellázadtak a régi hit hívei, és ez volt Magyarország utolsó pogánylázadása. A források ennél töredezettebb képet adnak: a fehérvári megmozdulás vezetője bennük nincs megnevezve, résztvevői pedig köznépiek.

Az események kerete viszonylag biztos. Az évkönyvek szerint I. András 1060-ban halt meg, Béla az ő halála után jutott a trónra, és az altaichi évkönyv szerint 1063-ban már nem élt. A fehérvári megmozdulás ebbe a rövid időszakba esik, Béla uralkodásának elején, a hagyomány szerint 1061-ben. Napra pontos dátum nincs: a krónika évszámot sem ad, az 1061 a későbbi történetírás datálása. Az előzmény az 1046-os, Vata vezette felkelés; annak elbeszélése és Gellért püspök halála külön tárgyalást kap, ide csak az tartozik, ami a krónikában Béla korára mutat.

A részletes elbeszélés egyetlen forrásból, a 14. századi krónikakompozícióból, ismertebb nevén a Képes krónikából származik. Ez nem egykorú beszámoló, hanem korábbi gesta-szövegeket átdolgozó, évszázadokkal későbbi szerkesztmény. Benne két, egymástól távol eső hely szól a témáról. Az egyik egy betoldás az 1046-os felkelés elbeszélésében, amely Vata fiáról, Jánosról szól; a másik a Béla-fejezet fehérvári jelenete. A két helyet a krónika maga nem kapcsolja össze, és ezen fordul meg a hagyományos kép hitele.

A betoldás szerint Vata fia, János „sok idő múltán” atyja szertartását követte: „sok varázslót, jósnőt és táltost gyűjtött maga köré, akiknek bűvölése-bájolása igen beajánlotta őt az uraknak”. A latin szöveg szerint János e varázslatok miatt igen kedves volt az urak előtt. Ez az egyik krónikahely – a másik Levente temetése –, ahol a téma valóban az elitet érinti: a pogány szertartást követő Jánost a krónika az urak kegyeltjeként mutatja. Jánosról más elsődleges forrás nem tud, csak ez a krónikahely.

Ugyanez a hely közli, hogy János egyik Rasdi nevű „papnőjét” – a latin szöveg szó szerint az „istennői” közül valónak mondja – „a legkeresztényibb Béla király” fogatta el. A krónika szerint Rasdi addig raboskodott, „amíg saját lábait ette meg, és ott veszett”. Ez a halálnem a krónika előadásában moralizáló motívum lehet, a pogányság büntetésének példája, és tényként nem kezelhető. A krónika azt sem mondja meg, mikor történt az elfogás, és nem köti a fehérvári gyűléshez.

A betoldás végén a krónika „régi könyvekre” hivatkozva írja, hogy a keresztényeknek tilos volt Vata és János nemzetségéből feleséget venni. A tilalom kibocsátóját, idejét és pontos tartalmát nem adja meg, és Bélához sem köti, bár a későbbi lexikonok olykor neki tulajdonítják. A krónikás Vatát és Jánost a bibliai Dátánhoz és Abironhoz hasonlítja, akik lázadást szítottak az Úr ellen; Vata és János pedig a krónika szerint a kegyelem idején fordították el a magyar népet Krisztus hitétől.

Az elit pogány kötődésének másik jele a krónikában Levente herceg temetése. Levente haláláról és temetéséről a krónika nem a Béla-fejezetben, hanem András uralkodásának kezdeténél szól. Mivel nem élt katolikus módra, a Duna túlsó partján, Taksony falu mellett temették el, ahol a hagyomány szerint ősét, Taksonyt is pogány módra temették. Ez a mondat egy Árpád-házi herceg pogány rokonszenvét őrzi, de nem szól szervezett fellépésről, és Levente nevét nem köti a Béla-kori eseményekhez.

A Béla-fejezet fehérvári elbeszélése egészen más világot mutat. A krónika szerint a király hírnököket küldött szét az országban, hogy minden faluból két-két ékesszóló vént hívjanak a királyi tanácsba. A hívásra azonban nemcsak a meghívottak indultak el: a krónika szerint parasztok, szolgák és a köznép egész sokasága ment a királyhoz Fehérvárra. A sokaság láttán a király, a püspökök és a főemberek megijedtek, és a városba húzódtak, a tömeg pedig kint maradt.

A krónika szerint a köznép elöljárókat választott, és fából állványt emelt nekik, hogy mindenki lássa és hallja őket. Szószólóik ezt követelték: „Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk; hadd kövezzük meg a püspököket, ontsuk ki a papok bélét, öldössük le a deákokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat!” A követelés célpontjai az egyházszervezet emberei és jelképei voltak.

Béla a krónika szerint háromnapi haladékot kért. Ezalatt az elöljárók az állványról „gonosz verseket” mondtak a hit ellen, a nép pedig „Úgy legyen!” kiáltással helyeselt. A harmadik napon a király katonái rátámadtak a tömegre: az elöljárókat letaszították az állványról, másokat megöltek, megkötöztek, megkorbácsoltak. A krónika hozzáteszi, hogy a lázadást így is „csak alig” tudták lecsillapítani. Áldozatszámot nem közöl, és a résztvevők sorsáról sem mond többet.

Az elbeszélést a krónikás összegző mondata zárja: amióta Szent István Krisztushoz térítette Magyarországot, az ország két ízben fordult vissza a pogányságra, egyszer András király idején, másodszor Béla napjaiban. Ez az összegzés a krónikás szerkesztés nézőpontja, amely az 1046-os és a Béla-kori eseményeket egyetlen erkölcsi sorba rendezte. A fehérvári jelenet minden részlete, a vének, az állvány és a három nap is, krónikás elbeszélés, nem egykorú beszámoló.

Ami ebből az elbeszélésből hiányzik, az legalább annyira fontos, mint ami benne van. A fehérvári történet vezetőt nem nevez meg, Vata fia Jánost nem említi, és évszámot sem ad; csak annyi bizonyos, hogy Béla trónra lépése és halála között áll. A tömeget a krónika parasztokként, szolgákként és köznépként írja le, a püspökök és a főemberek pedig a fenyegetett oldalon állnak. Az „elit” szó tehát a fehérvári jelenetre nem illik; arra csak a János-hely és Levente temetése utal.

Kézai Simon 13. század végi krónikája eltérő változatot őriz. Eszerint Béla uralkodása alatt a magyarok elhagyták a hitet és a keresztséget, egy esztendeig tévelyegtek, úgy, hogy „sem pogányoknak sem keresztyéneknek nem látszának”, majd „tulajdon szántokból” tértek vissza a hithez. Kézainál nincs fehérvári gyűlés, nincs állvány, nincs katonai leverés, és nincs János vagy Rasdi sem. Az ő változata is krónikás hagyomány, nem egykorú adat, de mutatja, hogy több elbeszélés élt egymás mellett.

A közel egykorú források hallgatnak. Az altaichi évkönyv 1060 és 1063 között részletesen beszámol András bukásáról és Béla uralmáról, pogány megmozdulásról azonban nem ír. A Pozsonyi évkönyvek 1060-ra András és Béla viszályát és András halálát jegyzik fel, utána viszont 1068 következik: 1061-ről nincs bejegyzésük. A hallgatás önmagában nem bizonyítja, hogy semmi sem történt, de azt mutatja, hogy a részletes kép egyetlen, késői elbeszélésen nyugszik.

Hogyan lett akkor Jánosból a fehérvári megmozdulás vezére? A későbbi történetírás Vata fia Jánost tette meg vezérének, de a krónika erről nem szól. Az időrendi összefoglalók 1061-et adták meg a „pogányság utolsó föllázadásának” éveként, a lexikonok pedig Jánost a Béla trónra lépésekor kitört lázadás élére állították. Egyes régi feldolgozások János vádolását és Rasdi elfogását is a gyűlés utáni megtorlás részének tekintették, holott a krónikában ez a kapcsolat nem szerepel.

A kutatás egy része szerint a János és a Béla-kori megmozdulás közti kapcsolat a 19. századi történetírás konstrukciója, amely a két, egymástól független krónikahelyből egyetlen történetet formált. Más kutatók szerint János a vezetők között lehetett; annyi bizonyos, hogy a betoldás Béla korára utal, hiszen benne Béla fogatja el Rasdit. Mindkét álláspont ugyanarra a szűkös szövegre épül, ezért a kérdés nyitva marad: János vezérsége nem bizonyítható, de nem is zárható ki teljesen.

A megmozdulás jellegéről is eltérnek a vélemények. A régebbi történetírás pogánylázadást látott benne, egy újabb összefoglaló is a pogányság utolsó nyílt fellépését, a közrendű szegények óriási tömegének megmozdulását. A kutatás egy része – részben marxista keretben – népi-társadalmi mozgalomként értelmezi, egyesek pogányok és eretnekek közös, „antifeudális” fellépéseként. Mások szerint egy tanácskozásra hívott falusi képviselők körül robbant ki zavargás, amely kisiklott. A dézsmaszedők elleni követelés gazdasági olvasata szintén értelmezés, nem a krónika állítása, és a források alapján egyik magyarázat sem zárja ki a másikat.

A pogány szokások ezután sem tűntek el egyik napról a másikra. Szent László 1092-es, szabolcsi zsinaton hozott dekrétuma egy ökörrel bünteti azt, aki „pogány módra kutak mellett áldoz, avagy fának és forrásnak és kőnek ajándokot ajánl”. Ez a tilalom azonban a népi gyakorlat továbbéléséről tanúskodik, nem szervezett pogány elitről, és nem is a Béla-kori eseményekre utal, hanem a hétköznapi áldozati szokásokra, amelyek a 11. század végén is éltek.

Az utolsó pogánylázadás hagyományos képe így rétegeire bomlik. Van egy krónikás betoldás az urak kegyét élvező Jánosról, egy pogány módra eltemetett herceg, egy köznépi fehérvári zavargás krónikás elbeszélése, Kézai eltérő változata és az évkönyvek hallgatása. Ezek együtt olvashatók, de egyetlen történetté nem simíthatók: a fehérvári elbeszélés vezetőt és évszámot nem ad, a megmozdulás képe forrásról forrásra eltér, és a rétegek ma is külön állnak.

Kapcsolódó szócikkek

Gyakori kérdések

Mikor történt a Béla-kori fehérvári megmozdulás?
Az évkönyvek szerint I. András 1060-ban halt meg, Béla az ő halála után jutott a trónra, és az altaichi évkönyv szerint 1063-ban már nem élt. Napra pontos dátum nincs: a krónika évszámot sem ad, az 1061 a későbbi történetírás datálása.
Kiket hívott a király Fehérvárra a krónika szerint?
A krónika szerint a király hírnököket küldött szét az országban, hogy minden faluból két-két ékesszóló vént hívjanak a királyi tanácsba. A hívásra azonban nemcsak a meghívottak indultak el: a krónika szerint parasztok, szolgák és a köznép egész sokasága ment a királyhoz Fehérvárra.
Melyik forrás beszéli el részletesen a Béla-kori pogány megmozdulást?
A részletes elbeszélés egyetlen forrásból, a 14. századi krónikakompozícióból, ismertebb nevén a Képes krónikából származik. Benne két, egymástól távol eső hely szól a témáról. A két helyet a krónika maga nem kapcsolja össze, és ezen fordul meg a hagyományos kép hitele.

Források

  1. Képes krónika. Fordította Geréb László. Magyar Hírlap és Maecenas Kiadó, 1993 (Heti Klasszikusok). Magyar Elektronikus Könyvtár.
  2. Chronicon pictum Vindobonense (a Képes krónika latin szövege). In: Florianus, Mathias (ed.): Chronica Hungarorum. I. Magistri P. Belae regis notarii; II. Magistri Simonis de Keza Gesta Hungarorum; III. Chronicon pictum Vindobonense. 1883. Internet Archive.
  3. Kézai Simon mester Magyar krónikája. Fordította Szabó Károly. Interpopulart, Szentendre, 1993 (Populart füzetek 7.). Magyar Elektronikus Könyvtár.
  4. Annales Altahenses maiores. Ed. Wilhelm von Giesebrecht – Edmund L. B. von Oefele. Hannover, 1891. Internet Archive.
  5. Annales Posonienses (Pozsonyi évkönyvek). Scriptores rerum Hungaricarum I. 119–127.
  6. Szent László király I. dekrétuma (szabolcsi zsinat, 1092), 22. fejezet – a pogány módra áldozók büntetése. Ezer év törvényei, net.jogtar.hu.
  7. Kristó Gyula: Megjegyzések az ún. „pogánylázadások” kora történetéhez. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 18 (1965) 1–59.
  8. Kristó Gyula: Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig. Nyolcszáz esztendő a források tükrében. Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 9. Békéscsaba, 1981.
  9. Gerics József: A Vata fia Janusra vonatkozó krónikahír magyarázatához. In: Bollók János (szerk.): Opuscula classica mediaevalique in honorem J. Horváth (Klasszika-filológiai tanulmányok 3). Budapest, 1978, 141–148.
  10. Szegfű László: Vata népe. Acta Historica (Szeged) 67 (1980) 11–19.
  11. Kosztolnyik, Z. J.: Dynastic Intrigues and Domestic Realities during the Reigns of Andrew I and Bela I. Hungarian Studies Review 28 (2001) 1–2. sz. 93–108.
  12. Kristó Gyula: Karold, Doboka, Keán és társaik. Magyar Nyelv 99 (2003) 1. sz.
  13. Engel Pál: Beilleszkedés Európába, a kezdetektől 1440-ig (Magyarok Európában I.). Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1990.
  14. Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. Időrendi áttekintés. Magyar Elektronikus Könyvtár.
  15. Magyar életrajzi lexikon: Vata fia János. Magyar Elektronikus Könyvtár.
  16. Virág Benedek: Magyar századok. I. Béla, 1061–1063. Magyar Elektronikus Könyvtár.

Ez a cikk ingyenes, és az is marad. Ha hasznos volt, hívj meg egy kávéra! ☕

☕ Egy kávét a betyároknak