I. Béla
I. Béla, aki 1060 és 1063 között volt Magyarország királya, a közkeletű képben két jelenetből áll: a bölcs uralkodó, aki színezüst érméket veretett és rendet tett a vásárokban, és a szerencsétlen király, akire Dömösön ráomlott a trónja. Mindkét kép a 14. századi krónikából ered, a közel egykorú német évkönyvek viszont zaklatottabb uralkodást mutatnak.
A keret röviden ennyi. A Pozsonyi évkönyvek 1060-ra azt jegyzik, hogy András király és öccse, Béla között súlyos viszály támadt, és András meghalt; a krónika szerint Béla a Tisza mellett győzött, és András magyarjai hozzá pártoltak. A testvérharc menetéről külön cikk szól; Béla 1060-ban, András halála után lépett trónra. A krónikák „Benin” melléknévvel illetik: a Képes krónika szerint Béla herceg, „akit Beninnek neveztek”, győztesen Fehérvárra ment, Kézai pedig így kezdi: „Ez után uralkodott Benin Béla.” A melléknév jelentését egyik forrás sem adja meg. A krónika szerint Béla Lengyelországban nemzette Gézát és Lászlót, Magyarországon pedig Lampertet és leányokat, így a két idősebb fiú a trónharcok idején már felnőtt volt.
A „jó király” képének alapja a Képes krónika. Eszerint Béla „Békességgel országolt, ellenség nem zaklatta, nemzetének javát kereste”. Ugyanez a szöveg sorolja fel azokat az intézkedéseket, amelyek miatt a későbbi emlékezet gazdasági rendteremtőként tartja számon: „pénzt veretett, nagy érméket színtiszta ezüstből”, az eladó portékák árát pedig „szabott mérték szerint” állapította meg, így a krónika szavaival „mindenki szabott ár szerint adott és vásárolt, igaztalanság és csalás nélkül”.
A krónika szerint a király a kereskedelem visszaéléseivel szemben is fellépett: nem tűrte, hogy „a kalmárok és pénzbeváltók átkos, fösvény mohósága fölös hasznot szerezzen az együgyű és paraszti emberektől”. A mondat a krónikás erkölcsi ítéletét is hordozza, hiszen a kereskedőket és a pénzváltókat kapzsinak, a falusi népet védelemre szorulónak mutatja. Arról, hogy ez a gyakorlatban milyen rendelkezést jelentett, a szöveg nem szól; csak az eredményt dicséri.
Két további intézkedést a Képes krónika és Kézai egyaránt Bélának tulajdonít. Mindkét krónika szerint minden vásárt szombatra rendelt, és országa területén forgalomba hozta a bizánci aranyat; negyven ezüstdénár ért egy bizánci aranyat. A Képes krónika hozzáteszi, hogy ezért mondták „mind mai napig” a negyven dénárra, hogy arany, „nem mintha aranyból volnának”. A megjegyzés szerint a negyven dénáros számítás a krónikás korában is élt, és a hagyomány Béla nevéhez kötötte.
A krónika szerint Béla „Egész életében nem változtatta meg a pénz értékét”. Ugyanez a szöveg azt is állítja, hogy a király a szokott adókat és a régi tartozásokat a köteles szolgáltatásokból elengedte, és ezért Magyarország „fölötte meggazdagodott”. Ez krónikás értékelés, és túlzó: egykorú forrás nem erősíti meg, hogy az ország Béla alatt meggazdagodott volna. Az adóelengedésről és a pénz állandóságáról csak a 14. századi kompozíció tud, Kézai ezekről nem ír.
A krónika szerint Béla a belső ellenfeleivel szemben is a megbékítést választotta: sértetlenül megóvatta azoknak a feleségét, gyermekeit és jószágát, akik Salamon királyt követték, „hogy maguktól megtérjenek hozzá”, és ezért sokan híveivé lettek. Egyetlen nagy belső válságról is beszámol: a krónika szerint a királyi tanácsba hívott falusi vének körül Fehérvárott megmozdulás tört ki a pogány szokás visszaállításáért, és a király katonái leverték; ennek részleteiről külön cikk szól.
A krónikák gazdasági leírása azonban nem egységes. Ahol a Képes krónika „nagy érméket” említ, Kézai ugyanerről a pénzről azt írja, hogy a bizánci aranyat „igen kis ezüst dénárokkal, tudniillik negyvennel” kellett beváltani. A két szöveg tehát az érmék nagyságában ellentmond egymásnak, és ezt az ellentmondást a források maguk nem oldják fel. Kézai ráadásul az árszabásról, a pénzváltók megfékezéséről és az adóelengedésről hallgat; ezek csak a 14. századi kompozícióban szerepelnek.
A történetírás ezért sokáig gyanakodott. A régebbi irodalom egy része a krónika pénzverési szakaszát a későbbi, III. Béla-kori viszonyok visszavetítésének vagy betoldásnak tartotta. Egy 1916-os pénztörténet viszont az érmék súlymérései alapján a leírást I. Béla korára hitelesnek ítélte, a két krónika eltérését pedig a nehezebb hercegi és a könnyebb királyi pénzláb különbségével magyarázta. A súlyadatok és ez a magyarázat szakirodalmi értelmezés, a kérdés nyitott marad.
A szombati vásár sem biztosan Béla rendelete. A krónikák neki tulajdonítják, a szakirodalom egy része azonban Béla fiának, I. Gézának intézkedéseként tartja számon, és a 11. század elejéről vasárnapi vásárról tud. Hogy a rendelet melyik királyé volt, nem dönthető el. A krónikás összkép másik gyenge pontja a béke: a „békességgel országolt, ellenség nem zaklatta” mondat ellentmond a közel egykorú altaichi évkönyvnek, amely szerint a német udvar Béla trónra lépése után Salamon visszaültetésére készült.
Az altaichi évkönyv szerint 1061 elején András özvegye fiával, Salamonnal Regensburgba érkezett. A német király, IV. Henrik az özvegyet a bajor keleti őrgrófságba küldte, Salamont és saját nővérét pedig magával vitte Frankföldre, amíg fejedelmei bölcs tanácsával meg nem fontolja, hogyan szerezze vissza nekik az elvesztett királyságot. Salamon ettől kezdve trónkövetelőként élt a német udvarban, és Béla rövid uralkodása ennek a lehetőségnek az árnyékában telt.
Az évkönyv a német nézőpontot nem rejti el. Bélát „e bajok fejének és okának” nevezi, aki azt remélte, hogy az 1060-ban elfogott németek révén kedvező feltételeket alkudhat ki a királytól. Az évkönyv szerint Eppo zeitzi püspököt elengedte, Vilmos (Willihalm) őrgrófnak pedig a lányát ajánlotta feleségül; az őrgróf ezt megígérte, hazatérhetett, de hamarosan meghalt, a többi foglyot pedig a következő évben engedték el.
Hersfeldi Lampert a házassági tervet kissé másként adja elő. Szerinte Vilmos őrgróf, miközben menyasszonyáért, Béla lányáért indult volna, útközben meghalt, és a lányt rokona, Odalrich karintiai őrgróf vette el. Lampert a házasság ügyét 1062-höz köti, az altaichi évkönyv csak annyit mond, hogy a foglyok egy része a következő évben szabadult. A lány nevét a krónikás és évkönyves szövegek nem közlik, a német nézőpont pedig mindkét elbeszélésben érződik.
Az altaichi évkönyv szerint 1063 augusztusában Mainzban általános gyűlésen elhatározták, hogy még azon a nyáron hadat visznek Magyarországra, mert a király nővérét és férjét elűzték; ez volt az ifjú király első hadjárata. Béla követeket küldött: azzal mentette magát, hogy nem ő űzte el Salamont, aki önként menekült. Ha Salamon vissza akar térni, urának fogadja és szolgálja, ha megtarthatja a hercegséget, amelyet Salamon apja alatt bírt; a megállapodás zálogául fiát ígérte túszul.
A német fél nem hitt a követeknek. Béla az évkönyv szerint közben a szorosokat torlaszolta és várakat erősített, a németek azonban a Salamonhoz átpártolt magyarok vezetésével egy nádason át bejutottak, és elfoglalták „Miesiginburch” várát, amelyet a kiadás Mosonnal azonosít. A népszerű összefoglalók olykor úgy írják, hogy Béla önként átadta volna a trónt; az egykorú évkönyv feltételhez kötött ajánlatról szól. Lampert ugyanezt a békülékeny üzenetet Gézának tulajdonítja.
Béla halálának legismertebb, a népszerű összefoglalókban is ismétlődő képe szerint ráomlott a trónja. A krónika szerint „a jámbor Béla király” uralkodásának harmadik évét betöltve Dömösön, királyi birtokán „összezúzódott beomló trónján”, gyógyíthatatlan betegségbe esett, és „az ország néminemű dolgai miatt” félholtan a Kanizsva patakjához vitték, ahol meghalt. Dömöst a krónika „királyi jószágnak” nevezi; a mai szakirodalom szerint ott a későbbi prépostság előtt királyi udvarház állt.
Az altaichi évkönyv egészen más jelenetet őrzött meg. Eszerint Béla fiával nem messze nagy sereget gyűjtött, „de mihelyt megtudta, hogy ellene jönnek, kilehelte lelkét”, fia pedig alig tudott elmenekülni; az évkönyv szerint így az ország „vér nélkül” került vissza Salamonhoz. Balesetről, Dömösről vagy patakról nem szól. Hersfeldi Lampert még szűkszavúbb: „Bel, aki a magyarok királyságát elfoglalta, meghalt”, vagyis a magyar uralkodót trónbitorlóként írja le.
A két változat nem egyeztethető össze egyértelműen. A krónika latin szövegében a „solium” szó áll, amelyet a kutatás egy része trónszéknek, más része épületrésznek vagy szövegromlásnak ért, az utóbbi szerint az eredeti „solarium”, emeleti galéria lehetett. A latin olvasat maga is kettős: a nyomtatott kiadás szövegében „contractus”, a kódexben „confractus” olvasható. A halál napját az egykorú források nem adják meg, a későbbi összefoglalók eltérő napokat neveznek.
Az uralkodás hosszát a két krónika is másként számolja. A Képes krónika szerint Béla uralkodásának harmadik évét betöltve, Kézai szerint „két esztendeig” uralkodott, „s a harmadikban mult ki e világból”; Dömöst és a balesetet Kézai nem említi. Mindkettő hagyományos számítás. A szakirodalmi keret, az 1060 végi trónra lépés és az 1063 őszi halál alapján az uralkodás valamivel rövidebb lehetett három évnél.
A krónikák a temetés helyében egyeznek. Mindkét elbeszélés szerint Bélát a maga építtette monostorban temették el Szögszárdon, a mai Szekszárdon; a Képes krónika szerint ez a Szent Megváltó monostora volt. A krónikák a hely nevét is a királyhoz kötik: a nevet Béla külsejéből magyarázzák, mert „szögszínű volt és szár”, vagyis barna és kopasz. Ez névmagyarázat, nem nyelvészeti tény, az alapítás évét pedig a krónikák nem közlik.
A magyar évkönyves hagyomány alig segít a rétegek összevetésében. A Pozsonyi évkönyvek 1060 után legközelebb 1068-ról jegyeznek fel eseményt, Béla uralkodásáról és haláláról tehát nincs bejegyzésük. A belföldi forrás így lényegében a két krónika, amelyek közül Kézai a 13. század végén, a Képes krónika a 14. században készült, mindkettő jóval Béla halála után. A király gazdasági intézkedéseiről tehát csak ez a két kései krónika tudósít.
Az eltérés oka így a forrásokban rejlik. A gazdasági dicséret és a dömösi baleset a késői krónikákban maradt fenn, a német évkönyvek közel egykorúak, de a német udvar szemével nézik Bélát: az egyik a bajok okának, a másik trónbitorlónak mondja. Lampert időrendje és nevei a kiadó szerint zavarosak, ezért csak az altaichi évkönyv mellett használható. A rétegek külön állnak, és egyik sem teszi feleslegessé a másikat.
Béla emlékezete ezért két, egymással nehezen összeillő képből áll. A krónikás hagyomány a jámbor, bölcs királyt őrizte meg, akinek negyven dénáros számítása a krónikás korában is élt, halálát pedig váratlan csapásként mesélte el. Az egykorú német feljegyzésekben rövid, külső nyomás alatt álló uralkodás látszik, amely háborús fenyegetéssel zárult. A kettő együtt olvasható, de a pénz, a vásár és a halál kérdésében egyik sem dönti el a vitát.
A folytatás már nem Béla uralkodásához tartozik, csak röviden jelezhető. Béla halála után az altaichi évkönyv és Lampert szerint a német király sereggel bevonult, és Salamont visszahelyezte a magyar királyságba, a krónika szerint pedig Béla fia, Géza két öccsével Lengyelországba vonult; Salamon visszatéréséről, a hercegekkel vívott küzdelemről és Béla fiainak, Gézának és Lászlónak további sorsáról a következő cikk szól majd részletesen.
