Sarolt és a családi háttér
Sarolt a közkeletű képben Szent István anyja, Gyula szép és erős akaratú leánya, aki Géza fejedelem mellett maga is kormányzott, lóra ült, sőt embert ölt. Ez a kép azonban több, egymástól független forrásréteg összeolvasztásából született: a kortársak nevet nem adnak, a legendák hallgatnak, a Sarolt név pedig csak a jóval későbbi krónikákban jelenik meg.
A népszerű alak minden vonása más helyről származik. A szépség a Képes Krónikából, a hatalom Querfurti Brunótól, a vadság merseburgi Thietmartól, a családfa Anonymustól és a 14. századi krónikakompozícióból. A kortárs tudósítók külföldi egyházi szerzők voltak, akik egy névtelen vagy idegen nevű fejedelemasszonyról írtak; István anyjának nevét és származását csak a 13–14. századi magyar krónikák jegyezték fel. Ezekhez társul egy lengyel utóhagyomány, amely egészen más asszonyt tesz István anyjává. A rétegek ezért külön állnak, és csak egymás mellé állítva derül ki, mi forrásadat, mi következtetés és mi késői díszítés.
Merseburgi Thietmar 1018-ban írt krónikájának nyolcadik könyvében a magyar király apját Dewixnek, feleségét Beleknegini-nek nevezi, és hozzáteszi, hogy ez szláv nyelven „szép úrnőt” jelent. Szerinte az asszony „mértéktelenül ivott”, „katona módjára” ült lovon, és hirtelen haragjában megölt egy férfit. A püspök erkölcsi ítélettel zárja a beszámolót: ez a beszennyezett kéz jobban tenné, „ha orsót forgatna”, és őrjöngő lelkét türelemmel fékezné meg.
Thietmar tehát Beleknegini-ről ír, Saroltot nem nevezi meg. Mivel a krónika a király anyjaként mutatja be, a mai történetírás többsége Sarolttal azonosítja, ez azonban következtetés, nem a forrás állítása. A jellemrajz egy távoli, ellenséges szemléletű egyházi szerző véleménye, aki magyar adatait a kutatás egy része szerint másodkézből, szláv közvetítéssel kapta. Hogy Beleknegini ivott és embert ölt, az Thietmar állítása marad, nem igazolt tény.
Ugyanebben a fejezetben Thietmar megemlíti Procuit, a magyar király „avunculus”-át, vagyis nagybátyját; a szó a klasszikus latinban anyai nagybátyát jelent. Thietmar szerint a király korábban elűzte őt székhelyéről, Procui később Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem egyik határvárát őrizte, foglyul esett feleségét pedig a király váltság nélkül, ajándékként adta vissza neki. Hogy ez a Procui azonos-e a krónikák Gyulájával, vagyis Sarolt rokonságával, vitatott kérdés.
A másik kortárs, Querfurti Brunó, Szent Adalbert tanítványa, az Adalbert-életrajz 23. fejezetében azt írja, hogy Adalbert a magyarok nagyfejedelméhez, „sőt inkább annak hitveséhez” küldött, aki „az egész országot egy férfi kezével tartotta hatalmában”, és mindazt, ami a férjéé volt, maga irányította. Brunó szerint ennek az asszonynak a vezetésével kezdődött el a kereszténység, de „pogánysággal vegyült”, és „rosszabb kezdett lenni a barbárságnál”.
Brunó sem a fejedelmet, sem a feleségét nem nevezi meg; hogy Gézáról és Saroltról van szó, a kiadók és a kutatás következtetése. A „férje helyett kormányzott” motívum tőle származik, nem Thietmartól, és Thietmar ugyanitt Brunóra sem hivatkozik. A forráskiadás bevezetője szerint Brunó 1009-ben halt vértanúhalált, művét minden valószínűség szerint Lengyelországban írta, és az két eltérő szövegváltozatban maradt fenn. A 23. fejezet egy régebbi vélemény szerint csak a második változatba került be, a levél keltezése pedig vitatott.
A magyar egyházi hagyomány első rétege, a három István-legenda feltűnően hallgat. Sem a Nagy legenda, sem a Kis legenda, sem Hartvik legendája nem nevezi meg István anyját; a szövegkiadás keltezése szerint az elsőt 1080 körül, a másodikat 1083 után, a harmadikat a 12. század elején írták. A Nagy legendában a születés előtti isteni látomás Gézának jut: egy „gyönyörű külsejű ifjú” közli vele, hogy tőle származik a születendő fiú. A Kis legenda csak annyit tud, hogy István Esztergom városában született.
Hartvik püspök ezt a hagyományt egy új jelenettel bővíti. Nála István első vértanú „a levita öltözet díszeivel ékesítve” megjelenik Géza szülés előtt álló feleségének, és így szól hozzá: „Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá.” Az anya itt már szereplő, de továbbra is név nélkül. A kutatás egy része szerint a legendák hallgatása szándékos lehetett.
A név a krónikákban bukkan fel. Anonymus szerint Tétény fia Horka volt, Horka fiai Gyula és Zombor; Gyulának két leánya született, Karold és Sarolt, és „Sarolt Szent István királynak az anyja volt”. Latin szövegében a két nővér neve caroldu és saroltu alakban áll. Karold csak nála szerepel. Anonymus szerint Zombor fia, a „kisebbik Gyula”, Bolya és Bonyha apja, István „anyja rokonságához tartozott”, vagyis családfája szerint Sarolt unokatestvére volt.
A Képes Krónika szerint Gyulának volt „egy Sarolt nevezetű gyönyörű szép leánya, akinek szépségéről sokáig beszéltek a tartománybeli vezérek”, és Beliud, Kulán földjének ura tanácsolta Gézának, hogy vegye el törvényes feleségül. Ugyanez a krónika azt írja, hogy Géza Gyula leányától, Sarolttól a hagyományos 969-es évben nemzette Istvánt, és erre István legendájára hivatkozik, holott a három István-legendában évszám nincs. Kézai Simon István születését a szintén hagyományos 967-es évre teszi, az anya nevét azonban nem közli.
A krónikák a Gyulák között is különbséget tesznek, de nem egyformán. A Képes Krónika szerint az István által később elfogott Gyula nem azonos Sarolt apjával, hanem „utána a harmadik” volt, és mind a Képes Krónika, mind Kézai István „anyai nagybátyjának” mondja. Anonymus családfájában viszont ugyanez a Gyula Sarolt unokatestvére. A két krónikás hagyomány itt eltér, és az ellentmondás nem simítható el; a hadjárat menete pedig nem Sarolt története.
A krónikák István további rokonságát is számon tartják. A Képes Krónika szerint Taksony fiai Géza és Mihály voltak, Mihály fiai Szár László és Vazul, akit a krónika István „nagybátyja fiának” nevez. A krónika szerint Aba Sámuel István „nővérének” férje volt, Péter király anyja pedig István „húga”; Péter apja a legendakiadás jegyzete szerint Orseolo Ottó velencei dózse. István nővéreinek nevét sem a legendák, sem az itt idézett krónikák, sem Thietmar nem közli, és a krónika „nővér” és „húg” szóhasználata sem egyértelmű.
Thietmar egy korábbi könyvében arról is ír, hogy Vitéz Boleszláv „Magyarországról” vett feleséget, akitől Bezprym nevű fia született, majd az asszonyt elűzte; nevét és apját nem közli. A 15. századi lengyel történetíró, Jan Długosz szerint ez a feleség Géza leánya, Judit volt, de ez késői adat, és a kutatásban vitatott. Koppányról pedig a Képes Krónika azt írja, hogy Géza halála után „Szent István király anyját vérfertőző házasságra kívánta”; ennek következményei külön történetet alkotnak.
Gyökeresen más képet ad a lengyel hagyomány. A lengyel–magyar krónika szerint Iesse, vagyis Géza, Krakkóból vette feleségül Mieszko lengyel fejedelem nővérét, Athleitát, aki keresztény volt, és Hartvik látomásjelenetét is erre az asszonyra vonatkoztatja; kiadója szerint a mű inkább legendás, mint történeti. Egy 13. századi lengyel évkönyv szerint Adelheid megtérítette férjét, és látomása után a hagyományos 975-ös évben szülte meg Istvánt.
A mai történetírás többsége szerint ez a hagyomány nem állja ki a kritikát. Thietmar, aki a lengyel uralkodóház házasságait részletesen leírja, a magyar király anyjának lengyel rokonságáról hallgat, a lengyel szöveg pedig láthatóan Hartvik jelenetéből merít. Ugyanez a többség Saroltot tartja István anyjának, és vele azonosítja Beleknegini-t és Brunó névtelen fejedelemasszonyát is. Ez a többségi olvasat, de a kortársak nevet nem adnak, így az azonosítás következtetés marad.
A születési év sem dönthető el. A 967 Kézaié, a 969 a Képes Krónikáé, a 975 a lengyel évkönyvé; mindhárom hagyományos évszám, a legendák pedig egyiket sem ismerik. A kutatás egy része 980 körülre teszi István születését, Géza és Sarolt házasságát a 970-es évekre, de ezek becslések. Sarolt születési évét, halálát, sírját és leányai nevét sem a kortársak, sem a legendák, sem az itt idézett krónikák nem adják meg, és az is csak a kutatás egy részének feltevése, hogy keleti rítusú keresztény lett volna.
Maga a Beleknegini szó is nyitott kérdés. Thietmar saját magyarázata a „szép úrnő”, a kutatásban azonban felmerült, hogy személynév, cím vagy a Sarolt név szláv megfelelője, és a „fehér úrnő”, a „mókusúrnő” és a „nagyasszony” értelmezés is. A kutatás egy része szerint a Sarolt név ótörök eredetű, és ’fehér vadállat, hermelin, menyét’ jelentésű szóra megy vissza; a két név összekapcsolása azonban feltevés.
Az utókor tovább színezte a képet: a Thietmar-krónika brüsszeli, átdolgozott változatában Beleknegini már karddal öl, Jókai Mór pedig 1854-ben Az amazon című elbeszélésében formált belőle irodalmi alakot. A közkeletű Sarolt-kép így egy püspök erkölcsi ítéletéből, egy hittérítő panaszából, egy krónikás szépségdicséretéből és késői díszítésekből áll össze. István anyjáról biztosan csak annyi mondható, amennyit az egyes rétegek külön-külön, a saját szemszögükből állítanak.
